Két hét múlva mindenki el volt ragadtatva a báró személyes kellemei által.
Azt meg kell neki adni, hogy igen kellemes társalgó; mindig vidám, eleven, élces és bátor; az öregurat sokszor megnevetteti, Demeter úr alig várhatja már, hogy jöjjön. János úrnak nagyon tetszik, hogy parádézhat vele; mikor kocsizni megy a vásroserdőbe, múlhatatlan eset, hogy őt is magával vigye. A színházban mindennapos nála a páholyban, s beszél vele fennhangon, hogy észrevegyék. Sőt már sikerült is neki egypárszor mindenféle mágnásokkal megismerkedni általa, kik azóta az utcán is kalapbillentést váltanak Jánossal. Ez volt az ő valahai óhajtása.
Azt is megtudták már Hátszegiről, hogy vagyoni állapota valóban szilárd lábakon áll, váltóit sohasem látni a piacon; üzérek nem találkoznak vele; mindig kész fizető, és soha zavarba nem jön, ahogy más földesurak szoktak, kiknek, ha egy évben leszáll a termékek ára, fitymálja a kupec, mindjárt kiesik a föld a lábok alól; Hátszegi pedig roppant birtokaiból amit összegyűjtött, engedi raktárban állni, nem szorul rájuk, akkor ad el búzát együtt, mikor jó ára van. Ez a legbiztosabb mérlege a szilárd vagyoni helyzetnek. De azonkívül is feneketlen mélységű pénztárának kell lenni. Egy bécsi bankár, Demeter úr ügyfele, beszélt róla egy esetet, hogy egy ízben Bécsben járva, ő is tréfából megkísérté a börzén a promessz játékot, s valami üzérrel szerződött, hogy ekkor és ekkor a mai áron átvesz tőle ezer darab hitelrészvényt. A határidőre a részvények pár forinttal alábbszálltak, és így tulajdonképpen a báró vesztett tán kétezer forintot; szokás az ilyen játéknál csupán a különbséget egyenlíteni ki, s a vett és eladott részvényeket egyik fél sem látja soha. Ezúttal azonban a bankárnak más spekulációja volt; a határnapon mind az ezer részvényt elhozta Hátszeginek, hogy fizesse ki készpénzzel. Ez olyan manőver, hogy akkor aztán ugyanazon kalmár alkuszai megjelennek a szorongatott börzejátékosnál, s kínálnak neki pénzt rettentő kamatra addig a pár napig, míg az átvett részvényeket megint eladhatja. De Hátszeginél ez nem sikerült; – amint a részvényeket elhozták neki, rögtön kifizette az egész roppant összeget – tán hamis bankókban? – óh, nem! –, valóságos körmöci aranyakban. Aki annyi aranyat tart kéznél, az nem bolond ember.
Tehát gazdagsága Lapussáékéval egyenrangú.
Itt eddig meg vannak vele elégedve, mindenki el van általa ragadtatva; csak Lángainé affektál egy kissé azzal, hogy ő fél tőle; mikor az asztalnál a kést a kezébe veszi, mindig olyan mozdulatokat tesz vele, mintha valakinek a szívébe akarná ütni, amit János úr szerint nyilván azért mond, mert nem neki udvarol.
Hát Henriette? Hát a menyasszony?
Őt nemigen szokás kérdezni. Neki még sem esze, sem akarata, hogy ilyen fontos ügybe beleszóljon, mint saját férjhezmenése. Azt tulajdonképpen még meg sem mondták neki, hogy férjhez fog menni, azt csak a jelenségekből vette észre, s a báró kitüntető figyelméből, a cselédek suttogásaiból, a családtagok megváltozott magaviseletéből, kik most mind olyan hangon beszélnek vele, mint egy leendő baronesse-szel. Aztán Clementine is annyit fecsegi, hogy mennyi varrni, hímezni valójuk van a kisasszony számára, az a tömérdek fehérnemű, az a sok selyem és csipke; hat varróleány ül mellette, meg ő maga, mégis éjjelt kell nappallá tenniük, hogy elkészüljenek mindennel, mert szükség fog rá lenni.
Így szoktatják apródonkint hozzá ehhez a gondolathoz, míg egyszer azután Lángainé előveszi, s komoly beszédeket tart neki, hogy mi egy nőnek a hivatása általában, és mi különösen egy rangbeli nőnek, aki a családjának is tartozik, hogy a család mennyire el van azzal foglalva, hogy Henriette jóllétéről gondoskodjék, s reméli, hogy ő is hálával fogja viszonozni e jóakaratot; amiből érthetett annyit, hogy ellentmondásról szó sincs.
Már ki is volt tűzve a nap, melyen a jegyváltásnak meg kelle történni; hanem e napot megelőző éjszakán Henriette hirtelen beteg lett, mégpedig oly veszélyesen beteg, hogy a háziorvosért kellett futtatni rögtön.
Ezúttal Lőrincz doktor úr nem aludt, mert éppen akkor jött haza valami betegtől, s azonnal sietett Henriette-hez. Amint a kórjeleket meglátta, nagyon megütődött, hirtelen sok tejet meg olajat itatott a beteggel: kergette a cselédeket gyorsan a gyógyszertárba, azután kiment a konyhába, ott minden rézedényt felhányt, megvizsgált gyertyánál, a szakácsot, mosogató cselédeket lehordta, Clementine kisasszonyt éppen azzal ijesztette meg, hogy mindennek ő az oka; amit az ártatlan teremtés sehogy sem bírt magának megmagyarázni.
Az nem volt elég, hanem még Demeter úr szobájába is bement; ott is olyan inkvizíciót tartott, mint valami vizsgálóbíró. Miből szokott enni, inni a kisasszony, azt neki mind elő kellett hordani, megmutogatni. Mit evett tegnap este? Cukros befőttet. Hol a cukor, hol a kanál? Azt mind meg kellett neki látni.
– De az isten szerelmiért, doktor úr – sopánkodottk az öreg Lapussa –, csak nincs talán az a gyermek megmérgezve?
– De igen. Mégpedig rézoldattal.
– Hogyan lehetne az?
– Csak úgy, hogy a réz-vagy ezüstedényben benne hagyják az ételt, például a befőttet, s az egyszerre rézoldatot sajátít el.
Ennyi kémiát nem értett az öreg, hogy az ezüstből hogyan váljon ki rézoldat, hanem azért komolyan megijedt.
– Talán csak nem veszélyes?
Nagy önmegtagadás volna egy praktikus orvostól ilyen kérdésre azt felelni, hogy „nem”.
– Az a szerencse, hogy jókor hívtak, reggelre meghalhatott volna bele.
– De meghalni! Most, mikor… (azt akarta mondani, mikor olyan jó partit csinálhatna).
– Igen könnyen meghalhatna bele. A rézoldat veszedelmes méreg, s ha nagyobb adagban keveredik az étel közé, alig lehet mentséget találni ellene. Holnap lejövök, és fényes nappal meg fogok vizsgálni minden ércedényt a háznál. Az ilyen gondatlanság miatt az egész család veszedelembe jöhet. Különösen nagyságodnak is az a rossz szokása van, hogy az ételt sokáig állatja, és szeret mindenféle aranyos, ezüstös tálból, pohárból enni, inni, az mind veszedelmes. Legegészségesebb a közönséges porcelán és üveg: az nem mérges.
– Holnap rendelést fogok adni, minden konyhaedényt újra kell cinezni.
– El kell minden rézedényt hajítani pokolba! – indulatoskodott az orvos. – Nagyságod csak nem fogja magát örökké halálveszedelemnek kitenni, csak azért, hogy a rézedények kárba ne vesszenek? Lám, nagyságod ügyvédje, Sipos úr, csak egy fiskális, azért mégis ezen esetnél rögtön a padlásra küldött minden rézedényt.
– Ennél az esetnél? – kérdezte megragadva a szót az öregember.
– Igenis, éppen most jövök tőle. Ott éppen hasonló eset adta elő magát. A segédje, egy derék fiatalember, talán tetszik is ismerni, hasonlóan rézoldattal lett megmérgezve; ebben az órában jövök tőle. Ha későn érkezem hozzá, a fiatalember odavan, mert az ügyetlen cselédek még ecetet adtak neki rá inni.
– Ez nagyon különös.
– Persze, hogy különös; két hasonló mérgezési eset egy időben, és mind a kettő gondatlanság, edények tisztán nem tartása miatt. Azt már minden háznál kellene tudni, hogy réz- és ezüstedényben nem kell semmi nedveset sem főzni, sem tartani; rézmozsárban sót nem kell törni; ezüstpohárból, ha csak belül jól meg nincs aranyozva, nem kell inni, még vizet sem; mert ha áll, az is olvaszt fel; azután ezüst kanalat nem kell semmi ételben felejteni, mert abban is van réz.
– Ugyebár? Azok az ezüstmívesek mind csalnak.
– Nem csalnak, hanem rezet kell vegyíteniük az ezüsthöz, hogy munkálható legyen. Ez nem csalás. Azért híják 16 próbásnak, 13 próbásnak és így tovább az ezüstöt, amint vegyítve van. Ez így van megállapítva.
– És vajon az a fiatalember, az az adjunktus vagy izé szinte veszedelmen kívül van már?
– Óh, igen. Ámbátor sokkal nagyobb adagban részesült a méregből, de nála sokat segített a természet, erősebb testalkotású; hanem a kisasszonynál bizony veszélyes a baj, szokott ideges, szenvedékeny állapota mellett, úgy hiszem, sokáig meg fogja sínyleni.
– De különös, hogy ilyen egyszerre mind a kettő.
– De jó, hogy egyszerre engemet hívattak. Egy másik orvos, ki negyedórával előttem volt annál a fiatalembernél, azt hitte, hogy gomba által történt a mérgezés, s ezért ecetet rendelt neki, az pedig jelen esetnél még neveli a méreg hatását, de én mindjárt ráismertem, mert nekem ebben nagy praxisom van. A kisasszonynak is nagy szerencséje, hogy itthon találtak.
– Óh, ezerszer köszönjük – szólt meleg hálókabátjába húzva magát Demeter úr, s hálósipkáját fájós szemeire húzva –, nagyon lekötelez bennünket, doktor úr. Tudja, mennyire szeretjük Jettit, mindnyájunknak szeme fénye. Én nem mondhatom ki, milyen nyugtalan vagyok miatta. Azt szeretném, ha doktor úr éjjel-nappal ott volna mellette, s ki nem menne a házból. Én gazdagon megjutalmaznám.
– Hiszen én mindent el fogok követni, s ha csak valami véletlen közbe nem jön, jótállok a siker felől.
– De én mégis nyugodtabb volnék, ha azt tudnám, hogy doktor úr mindig ott van beteg leánykám mellett.
– Azt is örömest tenném, ha több betegeim nem volnának a városban, akik szinte segítségemet igénylik.
– Azokat talán lehetne másra bízni.
– Nem lehet, kérem alássan; köztük veszélyes betegek vannak, különösen az a fiatal ügyvéd.
– Hisz azt bízhatná valamelyik segédjére vagy akárkire, hisz annyi nevezetes orvos van a városban.
– Óh, kérem alássan! Ha már egyszer én voltam ott, nem bocsátok mást az ágyához. Majd, hogy megölje! Ez az én reputációm dolga már! És ilyen nevezetes kettős kóreset egyszerre. Óh, ezt nem engedhetem másnak.
– No, jól van, doktor úr; hát csak kérem, gyógyítsa meg leánykánkat.
– Remélem, mind a kettőt megszabadítom; most benézek hozzá, azután visszafutok tens Sipos úrhoz, s egy óra múlva ismét itten leszek.
A derék férfiú nem látott ebben mást két nevezetesen összevágó kóresetnél. Ő jól ismerte az emberi életműszerek rendezetét, a véredények alkotását, a mérgek hatását és külső jeleit; hanem az emberi szíveik titkait kevésbé.
Az öreg Lapussa Demeter pedig nem tanult sem kémiát, sem anatómiát, hanem azért látta e kettős kóresetnek olyan diagnózisát, amit nem fürkésznek az orvosok.
Demeter úr azonban nem szólt arról senkinek semmit, amit maga gondolt; engedte a másnapi orvosi vizsgálatot házánál annak rendi szerint végbemenni; engedte a rézedényeket padlásra vándorolni, az ezüstöket az ötvöshöz küldetni, újraaranyozás végett, egypár cselédet hagyott elbocsáttatni, akiket közvetlen hanyagsági gyanú terhelt; a többit János úr sorban pofozni ígérkezett; azt engedte végrehajtásra menni, pedig János úr az ily merényletekben szavatartó. Senkit sem világosított fel arról, amit maga gondolt.
Hanem Henriette egész betegsége alatt óráról órára értesíttette magát unokája hogyléte felől. Clementine és egy vén cseléd felváltva őrködtek ágya mellett; gyakran Lángainé is egész órákat eltöltött szobájában; a nevelőnő most pihent, mert hisz a betegápolás nem zongoralecke.
Az meg volt mindenkinek parancsolva, hogy egy pillanatra se hagyják Henriette-et magára, s Demeter úr különösen rendeletül adá, hogy Kálmán hat lépésnél közelebb ne bocsáttassék testvére ágyához; először, mert hideget visz be, meghűti a beteget, másodszor, mert ostobaságokat fecseg, könnyen indulatba hozhatja, és végtére, mivel hebehurgya gyerek, ha Henriette valamit meg találna kívánni, ami neki nem egészséges, még lopva odavinné neki; vagy hideg vizet adna neki, mikor annak nem szabad inni; azért csak maradjon ő távol.
Utoljára is, hetek múlva, a jó isten meg az áldott természet győzelemre segítették Lőrincz doktor fáradozásait a méreg hatása fölött; Henriette kezdett csendesen felépülni. Nagyon odavolt még, de az orvos biztatása szerint már minden életveszélyen kívül; amikor a betegnek apró kívánságait teljesíteni szabad.
Lángainé az orvos jelenlétében kérdezte a betegtől; nem kívánna-e ezt vagy amazt, nincs-e valami étel vagy kedvtöltés után vágya?
A halavány gyermek bágyadtan lehunyta szemeit, mintha azt felelné: „vágynám a sírban feküdni – jó mélyen.”
– Unom magamat nagyon – szólt felsóhajtva. – Szeretnék valamit olvasni.
– Azt nem szabad – szólt az orvos –, attól megfájdul a feje. Hanem másvalaki olvashat fel valami vidám regényeket, például Boz Pickwick klubját; vagy Maryattól Simple Pétert, azok nem izgatók.
– Az jó lesz.
Mindjárt utasítást kapott a nevelőnő, hogy szíveskedjék kezébe venni a könyvet, s olvasson fel Henriette előtt. A Pickwick klubra esett a választás.
A csaszlaui angol kisasszony nem nagy mulatságát találta a humorisztikus regényben, mit a világ remekműnek ismert el, s biz az első fejezetnél nagyon sokat ásított rajta, a másodiknál még többet. A harmadiknál le akarta beszélni Henriette-et, hogy azt tovább folytassák, mert nagyon unalmas. Henriette ellenben nagyon érdekesnek találta; miss Kleerri végre azt mondta, hogy biz az ő torka már kiszáradt, majd délután folytassák, s azzal becsapta a könyvet.
Délután Henriette folytonosan nyűgösködött az ápolásában aggó Clementine előtt, hogy milyen rossz az, mikor egy érdekes munkát félbeszakítanak, mikor az ember szeretné tudni, hogy mi lett már tovább.
– Lelkem, kisasszony, én szívesen olvasnám tovább, de nagyon rosszak a szemeim, elromlottak a sok varrásban.
– Talán Kálmán olvashatná.
– Jaj, galambom, Jettikém, annak nem lehet ide jönni, mert sok tanulnivalója van. Tudja: diák, akit megbüntetnek, ha a leckéjét nem mondja fel, ma is azt üzente Margari által a professzor, hogy semmit sem tudott; szekundát kapott. (Nem akarta azzal szomorítani, hogy az ki van tiltva innen.)
– Hát Margari olvashatna fel.
– A biz igaz. Az már olvashat fel. Mindjárt felkeresem, csak behívom elébb az ápolónét, hogy a kisasszony magára ne maradjon.
A jó lélek azt gondolta magában, hogy miután az orvos megengedte a lábadozónak, hogy felolvasást hallgasson, miért ne hallgathatná Margariét, ha olyan nagyon kívánja, s miután holmi ígéretekkel rábírta Margarit ez extra áldozatra, nemsokára visszatért vele, leültette őt valami függöny mellé, hogy a betegre ne lásson, mert az talán illetlen volna, s kezébe adta a könyvet.
Alig morzsolt le néhány sort Margari, midőn Henriette újra elkezdett nyűgösködni, hogy ő olyan nagyon szeretne valami jót enni. Olyan régen nem is kóstolt az ételbe, de most olyan kedve volna valamihez; hisz az orvos megengedte.
A jószívű kisasszony kapott ez óhajtáson, s kikérdezte, mit szeretne, hogyan szeretné. Henriette azután utasításba adott neki valami becsinált levet, valami beteges furfanggal kigondolt furcsaságot, mi legyen és mi ne legyen benne; annyira, hogy azzal kénytelen volt Clementine maga lefáradni a konyhába, mert bizonyos volt felőle, hogy ha a cselédre bízza, az, amíg a lépcsőkön aláér, felét elfelejti.
Alig tette be az ajtót maga után Clementine, midőn Henriette félbeszakasztotta Margari olvasását!
– Kérem önt, az egekre, jöjjön közelebb hozzám egy szóra.
A jeles férfiú úgy megijedt a váratlan megszólításra, hogy el akart szaladni, s lármát ütni odakinn; azt hitte, a kisasszony rögtön forrólázba esett, s fantáziálni kezd; különben hogy hívhatná őt közelebb?
Azonban a beteg leányka, két fehér reszkető kezét összetéve, oly esdve tekintett rá, hogy meg kellett rajta indulnia, s minden diurnum nélkül elszánta magát, hogy közelebb lépjen hozzá.
Henriette nem átallta két kezével megragadni a tétovázó férfiú kezét.
– Az istenre kérem önt, jó Margari. Egy nyugtalanságom van, ami miatt nem tudok aludni, nem tudom a szemeimet lehunyni. Ha alszom is, mindig azzal álmodom. Ön megszabadíthat attól. Egyedül önben van bizodalmam. Hisz ön is éppen úgy szenved a háznál, mint én; önnek nincs oka engemet bántani, üldözni; ugye, megteszi ön, édes jó Margari, amire kérem önt?
Margari csakugyan azt hitte, hogy a kisasszony félrebeszél. Ráhagyta, hogy mindent teljesít, csak parancsoljon.
– Én nagyon jó fogok önhöz lenni, egész életemben soha el nem felejtem, ami jót most tesz velem, s majd meglátja, meg fogom önnek hálálni még valaha.
– Oh, kérem alássan, eddig is nagyon jó volt a kisasszony hozzám mindig. Ha rám emlékezem hogy engemet ennél a háznál mindenki vegzálta, csak a kisasszony fogta pártját nekem. De hisz azt el nem felejtem soha. Parancsolja velem, én megyek a tűzbe is érte.
Az érzékeny férfiú sírni is kezdett, míg Henriette erről le nem beszélte, mert meglátják, s majd kérdezik, hogy miért sírt.
– Nézze ön – szólt a lányka, egy kis fekete zsinórra akasztott kulcsot vonva elő kebeléből. – Ez a chatouille-om kulcsa. Nyissa ki azt; talál benne egy csomag írást, kék szalaggal átkötve. Azokat vegye magához. Mindig, egész betegségem alatt attól rettegtem, hogy ezeket megtalálják nálam, hogy kutatni fognak és ráakadnak; s mikor magamhoz tértem, akkor azon tépelődtem, hogy nem beszéltem-e ki hagymázom alatt valamit ez írásokról. Óh, az rettenetes volna, ha rokonaim megkapnák. Vegye ön ki azokat gyorsan, míg Clementine vissza nem jő. Előtte is titkolnom kell mindent.
Margari elég ügyességgel teljesítette a feladatot, nem tört el egyebet, csak a chatouille tükrét a kinyitás közben; elég volt tőle ennyi. Az iratokat ott lelte mind szépen összekötve.
És most megfogta kezét Henriette, s oly forrón megszorította, s oly őszintén, oly esdve nézett szép, panasztevő szemeivel annak szemeibe, hogy e tekintettől egy őrült meggyógyult volna.
– Én önt becsületes embernek ismerem. Ígérje meg, hogy ez iratokba nem fog egy pillantást is vetni, hanem átadja azokat Kálmán öcsémnek, ő majd azután tudni fogja, hogy mit tegyen velük. Ugye, édes Margari, megteszi ezt ön értem, az én kedvemért? Hisz ezt úgy vegye ön, mintha egy halott jönne vissza önhöz a túlvilágról, s az kérné önt kétségbeesett könyörgéssel, hogy amitől a sírban nem nyughat, amitől elkárhozik, azon gondolattól szabadítsa meg lelkét.
Margari nagyon elborzadt e szókra: „egy halott, ki a túlvilágról visszajön!” Ennek a kisasszonynak rettenetes a fantáziája. Úgy segéljennel fogadta, hogy nem fog belenézni az iratokba, s átadja azokat Kálmán úrfinak, pedig haragszik rá, mert az mindig bosszantja.
– Rejtse el, kérem!
Ideje is volt, hogy kaputja mély zsebébe eltegye a csomagot, mert Clementine léptei már hangzottak a másik szobában, s mire az visszatért, már akkorra Margarinak az olvasóasztalnál kellett ülni, s folytatni a felolvasást, mintha semmi sem történt volna.