– Te ásítottál oly nagyot, Clementine?
Senki sem felel.
A kérdező egy nyolcvan év felé járó öregúr, pompás, virágos selyemkaftánban, fején gyapot hálósüveggel, lábain meleg posztóharisnyák, kezein briliántos, türkizes, rubinos gyűrűk; úgy fekszik hanyatt az atlasz ottománon, arca olyan cserfakó, mint a múmiáké, egyik ránc a másikat éri rajta; száraz, sovány keselyűorra, bozontos őszsárga szemöldökei, s kiülő nagy, fekete szemei, miket érzékeny szempillák takargatnak, kevés megnyerőt kölcsönöznek arcának.
– Nos, senki sem felel? Ki ásított oly hangosan a hátam mögött? – kérdi újra bosszantólag az orrán keresztül hangoztatva a szót. – Senki sem felel?
Persze, hogy senki sem felel.
Pedig vannak a szobában elegen. Ott ül a kandalló előtt egy harminc-harmincöt év körüli fiatalasszony, éppen olyan erősen jellemzett keselyűorral, olyan felhúzott, magas szemöldökkel, minők az öregúréi, csakhogy az ő arca még piros, meglehet, hogy nem is a természet kedvéből piros, és szemöldökei feketék, hanem vékony ajkai tökéletesen úgy vannak összeszorítva, mint az öregúréi, mikor hallgat. A delnő pasziánszot játszik.
Az egyik ablakban egy fiatal, tizenhat éves lányka ül, gyönge, hirtelen nőtt alak, minden oly finomra van mérve rajta, vékony, mintegy odarajzolt szemöldök, piciny gömbölyű száj; az ilyen piciny, gömbölyű szájnál az jut az embernek eszébe, hogy mennyit tudna ez panaszkodni, ha olyan jó titoktartásra nem volna alkotva! Úgy illenek hozzá a titkolódzó szempillák is. Ez valami gyöngyhímzéssel van elfoglalva.
Ugyanazon kis hímzőasztalnál, vele átellenben ül egy veres képű hölgy, szörnyű szőke hajjal és meglehetősen kövér termettel. Ez valami nevelőnő. Azt állítja magáról, hogy angol. Ez valami könyvet olvas.
A selyem ottomán mögött végre ül az a bizonyos Clementine, akinek be kellene vallani az ásítás elkövetett bűnét; ez pedig egy élte delén túl járó kisasszony, hamis hajhurkákkal halántékai körül, egy kicsit szakállas állal és rendkívül sovány termettel; az ember nem nézhet rá anélkül, hogy kedve ne legyen megkínálni: egyék, az isten áldja meg, valamit! Ez valami kegyelemkenyéren levő régi társalkodóné; nem vér szerinti tagja a családnak. Valami szemrontó fehérneművarrással van elfoglalva, ami bizony nemigen nagy mulatság szegénynek.
A pamlagon fekvő öregúr egész napi mulatsága abból áll, hogy ezeket az ittlevőket és még másokat is, akik most nincsenek itt, tűrhetetlen rigolyáival bosszantson; azok pedig azzal szokták magukat házsártoskodásai ellen védelmezni, hogy nem felelnek semmi szavára vissza.
– Úgy van, úgy – folytatja az öregúr a szurdáló izgágát. – Tudom én azt nagyon jól, hogy unalmas dolog énkörülöttem lenni. Átlátom én azt, hogy én kiállhatatlan vénember vagyok, akire nem érdemes a szót vesztegetni. Tudom én azt jól, hogy nem is azért vagytok ti itt énmellettem, mintha valami nagyon szeretnétek itt lenni. Ki erőltet rá? Hiszen én senkinek sem fogom a rokolyáját, hogy el ne menjen. A kapu sincs bezárva. Aki a szekatúrát ki nem tudja állni, semmi sem könnyebb, mint segíteni magán. De azt nem teszi senki, ugye? Mert jó mégis az öreg Lapussa szeme előtt járni. Mert meglehet, hogy akit az öreg kiállhatatlan Lapussa nem lát, azt azután el is találja felejteni! Aztán nem is tudhatja az ember, hogy mikor talál meghalni az öreg. Mert hiszen minden órán várják a halálát – már nyolc esztendő óta. Biz az unalmas dolog nagyon. Hja, jah! Felkelni nincs már tehetsége az öreg bolondnak, meg nem verhet senkit; ha kiabál, senki sem ijed meg tőle; de még annyi ereje mindig van, hogy meg tudja húzni a csengettyűzsinórt, be tudja hívni a komornyikot, el tud küldeni az alispánhoz, vissza tudja kéretni a végrendeletét, s szép csöndesen másikat tud diktálni a jegyzőnek.
S hogy szavainak annál ijedelmesebb nyomatékot adjon, rögtön meg is rántotta a csengettyűzsinórt.
Hanem, azért senki még csak felé sem fordította az arcát: a delnő vetette a kártyát, a fiatal lányka öltögette tűjére a gyöngyöket, a miss olvasott, s a vén kisasszony szörnyen iparkodott egy szál cérnával a tű fokába éppen beletalálni; mintha senki egy szót sem szólna.
A csengetésre a komornyik bejött! – Vén, fekete frakkos, fehér nyakravalós szolga, régi cseléd, de akinek azért még annyi bizalmasság sincs megengedve, hogy mikor csengettek neki, és ő bejött az ajtón, azt kérdezhesse, mit parancsolnak, hanem ott kell neki álli az ajtó mellett, míg a csengetőnek méltóztatik hozzá szólani.
Pedig az öregúr jól látta az átelleni tükörből, hogy ott áll már a cseléd, de csak hagyta állni, közbe-közbe nagyokat fútt, s félre-félre tekintgetve, vizsgálgatta a többiek arcait, vajon félnek e nagyon, hogy most a pitvarnokot rögtön az alispánhoz fogja küldeni. De miután látta, hogy biz azok egy cseppet sem ügyelnek rá, akkor valami éles, kelletlen hangon megszólalt:
– Louis!
A cseléd a pamlagig közeledett, ott megint megállt.
– Ebédemet!
A nagyszerű fenyegetésnek ez lett a vége.
A kártyavető delnő szánalmas gúnymosollyal nézett reá, valami hasonlót takart el a miss is az arca elé tartott könyvvel, míg Clementine-nek nagyon jól esett egy csomóra fulladt cérnaszálat téphetni fogaival.
Az öregúr észrevett, vagy csak gyanított valamit.
– Miss Kleerri! Nem veszi észre, hogy Henriette megint az ablakon néz ki? Nekem kell-e a misst arra figyelmeztetnem, hogy ez a legilletlenebb dolog: egy fiatal leánynak az ablakon kinézegetni? Angliában ezt talán még nem tudják, hogy ez illetlen dolog?
– Kérlek, nagypapa… – esengett azzal a panaszra álló szép szájával a vádlott.
– Csendesen! Én nem szóltam Henriette kisasszonyhoz, én miss Kleerrinek beszélek. Henriette kisasszony még gyermek; neki nincs esze valamit megérteni vagy meg nem érteni; őhozzá én nem beszélek; őneki én mindent meg nem magyarázhatok; de azért tartom miss Kleerrit a háznál, azért fizetek neki úgy, mintha egy fejedelem leányát nevelné, hogy legyen kivel megértetnem nevelési elveimet. Az én nevelési elveim pedig jók, miss, mondhatom, hogy nagyon jók; azért tessék azok mellett megmaradni. Én tudom, hogy mit lehet és mit nem lehet fiatal leányoknak megengedni; én tudom, hogy miért beszélek …
A fiatal leányka arca úgy elpirult egy szemrehányó tekintetétől az öreg zsarnoknak, mire aztán a miss durcásan felkelt helyéről, s hogy legyen kin tölteni bosszúját, igen következetesen valami hibát fedezett fel Henriette hímzésében, s az egész napi munkáját felfejtette vele.
Itt úgy látszik, hogy csak egy embernek van joga beszélni, a többinek a joga abból áll, hogy azt ne hallgassa.
De hátravan még valaki, akinek még erősebb jogai vannak, aki most elkezdi a szobaajtót döngetni ököllel, azt a szobaajtót, melyen a családtagok legidősebbjei is csak félve szoktak kocogtatni, s amire ő akkorát üt ököllel és csizmasarkkal, hogy mind elijednek rá.
Ah, ez a kis férfiunoka, az öregúr kényeztetett kedvence, a kis Makszi.
– Miért nem bocsátják be a kis Makszit? Nyissák ki az ajtót a kis Makszinak, nem tudják, hogy nem éri fel még a kilincset? Miért nem eresztik hozzám, ha ő akar?
A komornyik éppen nyitotta előtte az ajtót, mire aztán a kis családi princ bebukott az ajtón; egy kis sápadt penész virág, veres szemekkel, pontyidomú, szeglettelen szájjal, hanem a családi autentikus orr mellékletével; amihez lesz dolga a többi fejének, míg kellő arányba növi magát. A kis kegyenc tökéletes ulánus hadiköntöst visel, még a négyszegletű csákó is fejére van csatolva, s kezében kivont bádogkarddal hadonászik, és amellett keservesen bömböl.
Szép kis alak! Egy síró ulánus katona.
– Mi a baj? Ki bántotta a Makszit? Ki nyúlt a Makszihoz?
A bömbölésből aztán annyit megtud a nagypapa nehezen, hogy Makszi amint szaladt, elbukott a kardban, az instruktor azután el akarta tőle venni a kardot, arra ő kirántotta fegyverét, s jót húzott vele megtámadója kezére; azután a nagypapa szobájába menekült, ahova nem volt szabad őt a nevelőnek üldözni.
A nagypapa rémkedve kérdezte tőle:
– Hol ütötte meg magát? Jöjjön ide! Hol ütötte meg a fejét? Látom! Itt, ni. Fel van dagadva: egészen piros. Tegyetek neki rá opodeldocot. Clementine! A Makszikának opodeldocot.
Vagy akarta Clementine látni, vagy sem, hogy Makszikának hol fáj, elő kellett hozni a házi gyógyszert, melyet aztán Makszika kikapván a jámbor hölgy kezéből, úgy vágott a padlóhoz, hogy szétfolyt a tartalma a szőnyegen.
Senki sem pirongatta meg érte.
A nagypapa mégis jónak látta valamit felhozni védelmére.
– A Makszikát nem kell megharagítani! Akinek kard van az oldalán, ugye, Makszika? Maga katona lesz.
– Igen – felelt a fiú durcásan szepegve –, én generális leszek.
– A Makszika generális lesz! No, ne szopja hát az ujját. Nem akar kevesebb lenni, mint generális.
Az angol miss helyén találta itt egy szakértő észrevételt ejteni közbe.
– De aki generális akar lenni, annak sokat kell ám tanulni!
– Én nem akarok tanulni, én mindjárt akarok tudni mindent. Ugye, nagypapa, akinek sok pénze van, az mindjárt tud mindent?
Az öregúr diadalmasan nézett szét a jelenlevőkön.
– Ez a lángész! Ez a mondás!
Azzal odaszorította a kis fickó fejét gyöngéden az ölébe:
– Ez az én kis unokám, az én igazi vérem!
Tudta jól, hogy a többieket mennyire bosszantja vele. Azalatt a komornyik elkészítette az asztalt; egy hattyúnyakú paliszander fatábla volt az, amit az ottomán fölé lehetett mindenestül tolni; azon volt tizenkétféle étel: mind hideg étkek, mert a meleget orvosi rendelet tiltja; az öregember mindegyikbe belekóstol az ujjaival: egyik sem ízlik neki; fenyegetőzik, hogy el fogja csapni a szakácsot, ez nagyon sós, amaz nagyon édes; ezen kozma érzik, amazon az élesztőszag; az embernek már az ételére sem ügyelnek: milyen régen nem volt ez meg amaz, amit ő olyan nagyon szeret. Hát emez minek van itt? Nem tudják, hogy ettől ő rosszul lesz; hogy ettől megbetegszik, nem várhatják már, hogy meghaljon, ilyennel akarják az életét megrövidíteni?
Mondhatnák ugyan neki, hogy hiszen éppen maga rendelte ezt tegnap, de senki sem hosszabbítja vele a lármát, a zúgolódás így aztán lassankint elfúl magába; az öregúr ismét Makszikához fordul, s nyájasan megkínálja a fitymált ételekkel.
– Egyél velem, Makszikám, lelkem.
– Kell is nekem – felel a kis finnyás –, mikor már valamennyibe beleturkáltál a kezeiddel.
– Óh, te nagy selma! Vigyék ki a Makszikát kocsikázni; fogják be a pónikat, az inas menjen vele, nem a praefectus. – Ezzel eltolja maga elől a kerekeken gördülő asztalt, int a komornyiknak, hogy tegye el az ételeket a kredencbe, mert azokat holnap megint elő fogja kérni.
A komornyik teljesíti a rendes napi parancsot, s jól elzár minden étket; tudva, hogy rögtön elkergetnék, ha valamit elő nem tudna adni.
Az öregúr tudja jól, hogy nincs olyan cselédje, akit valami jutalommal rá lehetne venni, hogy azon ételhez nyúljon, ami az ő asztaláról lekerült, annyira irtóznak tőle, hanem azt rendesen a koldusoknak szokták kiosztani; tehát hogy a koldusok se köszönhessék meg, addig tartatja azokat bezárva, amíg megromlanak, csak akkor adja ki.
Családjával már tíz év óta nem evett egy asztalnál. Soha senki abba az ételbe belé nem kóstol, amiből ő eszik.
Vannak családjának tagjai, akik évről évre mindennap együtt vannak vele, de akiktől se télen, se nyáron egyéb szót nem hall, mint „jó reggelt” és „jó éjszakát”, akik soha se kéréssel, se panasszal nem alkalmatlankodnak előtte, akik ha valamin örülnek vagy szomorkodnak, azt előtte titokban tartják.
Az a piros arcú delnő például, amióta férje elhalt, ki nyolc évig volt fekvő beteg, hétszámra sem szokott atyjával egy szót is váltani.
Az öregúr eleinte azt kívánta, hogy Lángainé (így híják a delnőt) esti kilenc óráig ott legyen szobájában, s rakja ott a kártyát, vagy unja magát másképp, ahogy kívánja.
Egy hónapig engedelmeskedett a nő szótlanul; akkor egyszer hét órakor felöltözött díszesen, s azt mondta, hogy a színházba megy.
Az öreg Lapussa nagy szemeket meresztett rá.
– A színházba?
– Páholyt béreltem magamnak.
– Úgy? Jó mulatást.
A delnő vállat vonított, s otthagyta. Tudta jól, hogy e perctől fogva egy millióval kevesebb öröksége van, mint testvérbátyjának, hanem azontúl mindennap elment a színházba, amint az esti hét órát ütötte, már ő ott ült a páholyában, és ki nem mozdult onnan, amíg valakinek egy szó mondanivalója volt a színpadon.
Lángainé gyermektelen.
Megholt férjéhez nem kötötte szerelem, s eddigelé tán senkihez sem. Az úri büszkeség válogatós. Emberek, kik a szalonbevezetés képességén alul esnek, rá nézve nem létezők; akik pedig szalonját látogathatnák, azokról nincs kedve ábrándozni. A színházban sokszor végigjártatja szemeit a páholyokon, azokban sok szép, elegáns fiatalember megfordul, délceg katonatisztek, deli mágnásifjak, de azoknak a távcsövei nem találkoznak az övéivel. A Lapussa-család még nagyon új nemes arra, hogy a magas világban észrevegyék, s éktelen gazdagságuk híre egy nyomon jár sordidus fösvénységükével, ami a könnyűvérű úri rend előtt nem ajánlatos tulajdon.
A Lapussák nem urak, csak gazdagok; azért a páholyok ifjai nem veszik észre Lángainé szebbnél szebb toalettjeit.
Akik pedig a páholyokon alul esnek, parterre, zártszék közönség, azok rá nézve nem léteznek, látta és elfelejtette őket, legfeljebb Hahn-Hahn Ida grófnő mondása jutott rájuk néha eszébe, aki keleti utazásai jegyzékében egész Magyarországról csak annyi észrevételt lát jónak megörökíteni, hogy a pesti férfivilág körszakállat visel, és hogy neki nagy gyanúja van az olyan szakállak ellen, amik felől nem bizonyos, hogy szokták-e azokat mindennap – kifésülni; ami egy nervőz német grófnétól elég magas és finom eszmejárás, s fantáziájának csinos tanújele.
Lángainé bátyja, János, notorie a legunalmasabb ember a városban, akit a cselédjétől kezdve, a kávéházi ismerőséig senki sem állhat ki; csupán csak az apja, az sokat tart felőle. Nagy gazdagsága mellett fösvény és kapzsi. Ha pénzszerzésről van szó, olyan alkalmakat is megragad, miket jóravaló firma alatt működő kalmár a szenzálnak szokott átengedni; még uzsorára is ad pénzt a legjobb ismerőinek. Képzelheti, milyen nagyra becsülik. Szeretné, ha úrnak tartanák, de nem tudja magát rábírni, hogy a kaszinóban kiírassa a nevét a táblára, azért az évenkint fizetendő hatvan forintért.
Vagy talán attól tart, hogy valaki felhozza ellene uzsoráskodásait, s még nem választják meg tagnak.
Ennek a fia az a mulatságos kis Makszi.
Az a karcsú, lengeteg alak, az az idetévedt angyal, aki elküldetett, hogy az egész család bűneiért kiszenvedjen, egy harmadik testvérnek árva leánya, ki atyját, anyját egyszerre vesztette el, mégpedig a legtragikusabb módon. A Margit-szigetre akartak átmenni csónakon, amint egy gőzös rájuk jött, a csónakot felfordította, apa és anya ott veszett, csak a leányt tudták megszabadítani. Henriette akkor már tizenkét éves volt, s attól a rémjelenettől fogva annyira ideges lett, hogy a legkisebb erős hangra összerezzent, s sokszor minden észrevehető ok nélkül elkezdett sírni.
Mint mondják, igen jó, gyöngéd anyja volt; egy finom, művelt teremtés, ki csak gyermekeinek élt, és aki szeme láttára merült el a hullámok közt, s azóta Henriette-nek nagyatyja házánál kellett élni, ahol senki sem szerette egymást.
De mégsem! Még volt egy fivére is, Kálmán, kissé könnyelmű, de jószívű fiú. Ez ritkán szokott a család közé jönni, mert mindig szidták. Pedig hát szegény nem vétett egyebet, mint hogy az új ruháit rendesen eladta. De hát az ő hibája volt-e az is? Ha mindig azt hallotta otthon hányni-vetni, hogy a Lapussa-család ilyen-olyan gazdag, aztán őneki sohasem adtak pénzt a kezébe, hogy kortársaival együtt mulathasson. Másik hibája meg az volt, hogy nem akart diákul tanulni.
Ezért különösen sokat kellett szenvednie. Az öreg Lapussa, valamint János fia szinte nem sejtenek a latin nyelvhez, amaz ifjúkorában még nem járt iskolába, mert a vagyonszerzés kezdeményeivel volt elfoglalva, emez pedig már nem járt iskolába, mert már akkor gazdagok voltak, azért aztán nem is volt egyiknek sem helyes fogalma a legközönségesebb tárgyakról, mint ami utazásai közben ráragadt. Minthogy pedig az instruktor nagyon el volt foglalva Makszikával, azért Kálmánnak a nyilvános tanodába kellett járni, hogy okosabb ember legyen, mint elődei.
Szegény Henriette sokszor órákig elfáradt vele, hogy öccse asztalához ülve, a genusok, deklinációk, konjugációk, motiok és más ördöngös állapotok fáradalmait keresztülküzdeni segítse neki; de biz abból csak az lett, hogy utoljára is ő tanult meg jobban diákul, mint Kálmán, s lopva ő fordította le neki a penzumokat Cornelius Neposból és Virgil Bucolicáiból.
Ezért pedig a miss nagyon haragudott, mert ő nem bírta a latin nyelvet (ritka nő fárasztja magát oly tárgy megtanulásával, ami felett beszélni nem lehet); s ezért aztán Henriette akárhányszor válthatott szót Kálmánnal az ő jelenlétében is, anélkül, hogy ő megértette volna, hogy miről beszélnek. Neki aztán magyarázhattak, amit akartak.
Sőt még nevezetesebb dolgok is történhettek ennek a fatális diák nyelvnek a közvetítésével, amiket majd később megtudunk, de most nem érünk rá náluk megállapodni, mert János úr jön haza, s ezt kell elébb megcsodálnunk.
Lapussa János úr tökéletes prototiponja családjának, rendkívül hosszú, száraz termete még hosszabbnak látszik azáltal, hogy fejét magasan hordja, úgy hunyorogva le onnan a magasból az emberiségre, mint akinek a szeme fáj, s nem bírja felnyitni a szempilláit, a családi orr dimenzióit még feltűnőbbé teszi a szertelenül kicsiny áll s az összeszorított ajak; bajusza középen is meg szájszegleteinél is ki van borotválva, s éppen csak egy egérfarknyi van meghagyva kétfelől, s nagy tudománnyal kifenve hegyesre és feketére. Viselete elegáns és túl finom, a divattól csak annyiban eltérő, hogy minden öltönye igen feszes, ing- és mellénygombjait drágakövek képezik, gyűrűi is azoktól ragyognak, s beszéd közben sok igazgatnivalója van nyakkendőjén, szokta simogatni öltönyeit, ami arra mutat, hogy sokat tart gyűrűi szépségéről és frakkja finom posztójáról; amellett magas, kemény nyakravalója sokat látszik könnyíteni álla büszke tartásának, keményített inggallérjai pedig simaság és töretlenség tekintetében senkinek át nem engedik az elsőbbséget; s egyúttal igen jó mulatságot szereznek neki azáltal, hogy állkapcái rángatásával azokat igazgassa, szüntelen azt a gondolatot gerjesztve a ránézőben, mennyire kényelmetlen lehet azokra az inggallérokra nézve fejének ottléte.
János úr bejön a szobába, senkire rá sem néz, végigsétál hátratett kezekkel, akkor észreveszi az apját, annak kezet csókol, s megint sétál nagyot. Látszik rajta, hogy valami nagy mondanivalója volna, csak valaki kérdezné meg tőle, hogy mi baja. Tudniillik az apja vagy a testvére.
Ahelyett azonban Clementine kisasszonyt viszi rá a bűne, hogy megszólítsa édes, vékony, nyájas hangon.
– Nagyságos úr.
Ezt először nem hallja.
– Nagyságos úr…
– No, mi baj? – szól vissza most, még magasabbra emelve fejét.
– Elkészítettem az ingre való hímzést, ahogy parancsolni tetszett.
A nagyságos úr büszke ajakbiggyesztéssel ereszkedik le, megtekinteni az ajánlott hímzést. Óh, be rossz emberismerete van Clementine kisasszonynak.
János úr most nagyon elégületlen. Láthatni az arcán. Odatekint, még jobban összehúzva szemeit; száját elgörbíti nagyon.
– Nem ér ez semmit. Mondtam már, hogy ezek a virágok igen nagyok, ilyet csak az oláh parasztok ingeire stikkolnak; mit gondol?
Azzal veszi az ollót Clementine varróasztaláról, s az egész nagy, fáradságos munkát, mivel a jámbor társalkodóné egy hétig kínlódott, diribről-darabra aprítja, s odaveti elé nagy dölyfösen, hogy az csak hüledezve néz rá.
– Ugyan, János; János! – szól erre hozzá az öregúr.
– Mikor mérges vagyok! Mikor haragszom! Mikor magamon kívül vagyok.
– Hát miért haragszol? Kire?
János úgy tesz, mintha nem akarná elmondani haragja okát, levágja magát egy karszékbe, lábait egymásra veti, kezeit zsebeibe dugja, azután megint felugrik, megint sétálni kezd.
– Dühös vagyok.
– Ki bántott? – kérdi aggódva az öreg.
János megint levágja magát egy pamlagra, s egyik lábát, keresztülveti a pamlag karján; egész fitymálással vetve oda, mintha tulajdonképpen inkább megvetés volna az, mint harag.
– Hát az a semmirevaló Hátszegi. Az a semmi ember. Az a betyár. Az a csavargó!
– No, de mit vétett?
– Mit vétett? – kiált felugorva János. – Hát tudod, hogy tegnap ideüzent a szenzáljától, hogy szeretné megvenni a Széchenyi téren levő házunkat, hogy adom? Én meg akartam a szenzáliát takarítani magunknak, s ezért magam mentem el hozzá ma délelőtt fél tizenkettőkor. No, ez a legillendőbb idő látogatást tenni, így gondolom. Én csak tudom, hogy mi az illendő. Megyek az előszobájába; ott áll egy inas. Azt mondja, hogy várjak. Én várjak? Én előszobázzak? Egy Lapussa János! És kinél? Egy nyomorú semmiházi Hászeginél a vendégfogadóban! Jól van. Vártam. Jelents be nála. Azalatt le sem ülhettem, mert a gazember az előszobában minden széket telerakott suvickos kefével, meg csizmával. Én! Egy Lapussa János! Akkor visszajön az a másik gazember, s azt mondja, hogy azt üzeni az ura, mert nem beszélhet velem, jöjjetek délután. Én! Egy Lapussa János! Velem nem beszélhet valaki, hanem jöjjek máskor! Te kutya, te semmirevaló gazember. No, megállj!
Erre az öregúr maga is lelkesedni kezdett.
– De miért nem ütötted pofon?
(Csakugyan eredeti egy gondolat, valakit két ajtón keresztül pofon ütni.)
– Azt fogom tenni! De azt meg fogom tenni! Ezt nem viszi el szárazon. Ezt nem hagyom magamon! Egy Lapussát elküldeni! Rögtön megyek két tanúért, kihívom párbajra.
– Nem, János, ne azt tedd. Üsd pofon az utcán, vagy ne azt tedd, adj egy trágernek tíz forintot, s páholtasd el, mikor a színházból jön. Az lesz legjobb.
– Nem! Én meg akarom ölni, én meg akarok vele verekedni, aki engem, mint gavallért megsért, annak én meg akarom mutatni, hogy gavallér vagyok; azzal pisztollyal fogok számolni, pisztollyal.
E hetvenkedés a család öregét és nőnemen levő tagjait illően megrettenté már. Clementine éppen azon kezdett töprenkedni, hogy nem jó lenne-e neki elmenni a szobából a gouvernante-tal együtt, hogy azon esetre, ha János meg talál valakit ölni, a szántszándékosságról ne tanúskodhassanak, mint idegenek. Csak Lángainét nem zavarta meg a nagy zaj, ő készült a színházba, brossai között válogatott, míg János, kit bosszantott a közöny, egyenesen őt nem aposztrofálta.
– Meg kell ilyen bántalom után verekednem: ugye, Matild? Mit szólsz hozzá?
Lángainé hideg gúnnyal felelt a ki nem kerülhető kérdésre:
– Azt mondom hozzá, hogy máskor, ha valaki délelőtt haragít meg, ebéd előtt mérgelődjél rajta, mert ha ebéd utánra hagyod a haragot, az árt az egészségnek.
János találva érezte magát, s elhallgatott; azután megint hátratette a kezeit, s járt-kelt, nagyokat fújva alá s fel, utoljára kapta a kalapját; s futott.
Az öregúr utána kiáltott engesztelő hangon:
– János, de mit akarsz?
– Azt majd meglátjátok!
Azzal becsapta maga után az ajtót.
Az öregúr szemrehányólag szólt Lángainéhoz:
– Még te is ingerelted, még jobban uszítottad, mikor úgyis dühben van. Pedig hát mit nyernél vele, ha megölnék? Fia van, mindenét az örökli. A kis Makszié lesz minden.
Lángainé a kalapja csokrát kötötte meg.
Az öregúr még egyre dörmögött.
– Én ismerem a tüzes vérét; képes volna nekimenni egy ármádiának, ha megharagítják, olyankor nem hallgat semmire. Valahogy meg kellene akadályozni ezt a párbajt. Mit gondolsz? Vagy te ma is színházba készülsz? El tudsz menni ilyen állapotban? Elmégy komédiát nézni?
Lángainé keserűen felelt:
– László éppen ilyen szerepeket szokott adni a színpadon, mint János. Amilyen kevéssé féltem a színészeket, mikor párbajt vívnak, éppen annyit adok János rodomontádjaira. Nem lesz neki semmi baja: ne féltsd.
Az inas jött jelenteni, hogy a kocsi előjárt, Lángainé felvette mantille-ját, s ment abba a komédiába, ahol legalább mulatságosat játszanak.