„Már így is többel járultam hozzá a történelemhez, mint amennyivel tartozom neki. Több mint két évszázadon át befolyásoltam az eseményeket és harcoltam a nekem rendeltetett ellenséggel. Végül hátat fordítottam az egésznek, és otthagytam mindent. Csak annyit akartam, hogy szép csendben elhalványuljak az emlékezetben, de a történelem nem hagyott békén.”

img2.jpg

VORIAN ATREIDES: HAGYATÉK-NAPLÓK, KEPLER-KORSZAK

Amikor visszatért magányos vadászatáról a Tüskebokor-hátságból, Vorian Atreides észrevette, hogy sűrű füstoszlopok gomolyognak az ég felé. A településről indultak, ahol a családja élt, és a környező szántókról.

Futásnak eredt.

Vorian öt napot töltött távol vidéki otthonától, a feleségétől, nagycsaládjától és a szomszédaitól. Szeretett vadászni a duci, röpképtelen gornetmadarakra, amelyekből egy példány is több mint egy hétre elegendő élelmet biztosított bármelyik családnak. A gornetek magasan éltek a száraz hegyhátakon, távol a termékeny völgyektől, és imádtak menedéket keresve berohanni a borotvaéles tüskebokrok közé.

Vor azonban a vadászatnál is jobban szerette a magányt, a lehetőséget, hogy kiélvezhette a csendet és a nyugalmat. Még egyedül a vadonban is, több emberöltőnyi személyes élményéből, kialakult és elvesztett kapcsolataiból, megbánni való és ünneplendő dolgokból, továbbá barátokról, szerelmekről és ellenségekről – akik az idők folyamán néha mind egyetlen személyben egyesültek – szóló emlékeiből meríthetett. Jelenlegi feleségével, Mariellával évtizedek óta élt boldog megelégedettségben, nagy családjuk – a gyerekek, az unokák és dédunokák – körében.

Bár a múltja miatt eleinte vonakodott, aztán végül belerázódott ebbe a bukolikus életbe a Kepler bolygón, éppen úgy, mint ahogy az ember belebújik a régi, kényelmes ruhájába. Sok évtizeddel ezelőtt két fia volt a Caladanon, de ők mindig is távol álltak tőle, majd teljesen elhidegültek, és a corrini csata óta nem is látta sem őket, sem a családjukat.

Réges-régen az apja, a hírhedt kimek hadvezér, Agamemnon titokban élethosszabbító kezelésnek vetette alá őt, nem sejtve, hogy Vorian később úgy dönt majd, harcba száll a gondolkodó gépek ellen. A többnemzedéknyi vérontás testileg és lelkileg is megviselte. Amikor a háború hőse, Faykan Butler megalapította az új Impériumot, Voron egye jobban elhatalmasodott a közöny. Fogta a hajóját és az új Császártól kapott nagylelkű jutalmat, hátat fordított a Nemesi Ligának, és elindult a határvidékre.

Miután azonban éveken át egyedül vándorolt, találkozott Mariellával, újra szerelmes lett, és itt telepedett le. A Kepler csendes és megfelelő bolygó volt, a férfi pedig kellő időt szakított arra, hogy új otthont teremtsen, egy olyan helyet, ahol tényleg élni is akart. Három lányt nevelt fel és két fiút, akik a Kepleren élőkkel házasodtak össze, és tizenegy unokával meg több mint két tucat dédunokával ajándékozták meg, akik mostanra már felnőttek annyira, hogy szintén saját családot alapítsanak. Élvezte az egyszerű örömöket, a csendes estéket. Megváltoztatta a vezetéknevét, de most, fél évszázaddal később, már nem sokat törődött azzal, hogy megőrizze a titkot. Mit számított már? Hiszen nem volt bűnöző.

Noha Vor testileg alig öregedett, Mariellán meglátszottak az évek. Az asszony semmit sem szeretett jobban, mint a családjával lenni, de hagyta, hogy a párja elmenjen a hegyekbe vadászni és csavarogni, olyan gyakran, amilyen gyakran csak akar. Két évszázad alatt a férfi megtanulta, hogyan gondoskodjon magáról. Ritkán gondolt a kint létező Impériumra, bár még mindig szórakoztatta, amikor időnként olyan régi császári érméket látott, amelyeken az ő képmása virított…

Most azonban, ahogy a vadászatból hazatérve füstöt látott felszállni a tanyaházakból, Vor úgy érezte, mintha a múltjába nyíló ajtót vihar tépte volna fel. A húszkilónyi, nemrégiben elcsomagolt gornethúst kidobta a málhájából, aztán rohanni kezdett lefelé az ösvényen, csak régimódi, lövedékes puskáját vitte magával. Maga előtt látta a völgy foltoknak tűnő szántóföldjeit, amelyeket most barna és fekete sebhelyek tarkítottak, miközben narancssárga lángnyelvek rohantak végig a sorokban álló gabonákon. Három nagy űrhajó landolt a kijelölt leszállóhely helyett a mezőkön: nem támadóhajók voltak, hanem tompa, torpedó formájú járművek, amelyeket áru vagy személyzet szállítására terveztek. Valami nagyon nem volt itt rendben.

Ekkor az egyik nagy hajó a levegőbe emelkedett, majd kisvártatva a második is porfelhőt kavarva égésterméket lövellt magából, ahogy szintén felszállt a földről. A harmadik hajó legénysége a járművük körül nyüzsgött, indulásra készültek.

Bár Vor még sosem látott efféle hajót itt a Kepleren, réges-régre nyúló tapasztalatából tudta, hogy milyenek a rabszolgavadászok.

Fejvesztve rohant lefelé, Mariellára, a gyerekeire, az unokáira, azok házastársaira, a szomszédaikra gondolt – ez a hely volt az otthona. A szeme sarkából meglátta a tanyát, ahol sok éven át élt. A tető füstölt, de a kár közel sem volt olyan súlyos, mint ami a többi házban esett. A lánya, Bonda háza körüli melléképületek is égtek, a kis városházát szinte elemésztették a lángok. Elkésett – túl későn jött! Ismerte ezeket az embereket, mindet, akiket vérségi, házassági vagy baráti szálak fűzték hozzá.

Túlságosan zihált ahhoz, hogy kiabáljon. Pedig legszívesebben ráordított volna a rabszolgavadászokra, hogy hagyják abba, de ő csak egyetlen ember, és soha nem hallgatnának rá. A fosztogatóknak fogalmuk sem volt arról, hogy ki Vorian Atreides, és ilyen hosszú idő elteltével talán már nem is érdekelné őket.

A hátramaradt maroknyi rabszolgavadász a harmadik hajó fedélzetére vonszolta emberi rakományát – ernyedt alakokat cipeltek. Vor még a távolból is felismerte a fiát, Clart hosszú lófarkáról és lila ingéről. Láthatóan elkábították, és most a támadók a fedélzetre vitték. Az egyik rabszolgavadász lemaradt, ő adta a hátvédet, míg négy társa az utolsó áldozatot is felrángatta a rámpán a nyitott ajtóhoz.

Amikor lőtávolságba ért, Vor fél térdre ereszkedett, felemelte a lövedékes puskát, és célzott. Bár a szíve hevesen kalapált, és levegő után kapkodott, egy pillanatra nyugalmat erőltetett magára. Gondosan összpontosított, és rálőtt a legelöl haladó rabszolgavadászra. Nem merte célba venni a saját népét cipelőket. Biztosra vette, hogy jól célzott, de a rabszolgavadász csak összerándult, körülnézett, majd felkiáltott. A társai futásnak eredtek, tekintetükkel keresve, hogy honnan jött a lövés.

Vor gondosan célzott, tüzelt, de második lövése is csak pánikot okozott, nem sérülést. Ekkor vette észre, hogy a két férfi személyi pajzsot viselt, szinte láthatatlan páncélt, ami megállította a gyors lövedékeket. Koncentrált, és a puskát a hátramaradt férfi felé fordította, célzott, és leadott egy újabb lövést – ezúttal az izmos rabszolgavadászt derékon találta. A férfi arccal előre bukott. Szóval nem mindnek volt pajzsa.

Amint eldördült a harmadik puskalövés, Vor felállt, és rohanni kezdett a rabszolgahajó felé. Az elesett férfi társai látták, ahogy az elzuhan, mire kiabálni kezdtek, a tekintetük jobbra-balra villant. Futás közben Vor ismét felemelte a puskáját, és újabb lövést adott le, ezúttal azonban nem célzott olyan gondosan. A lövedék lepattant az ajtónyílás melletti fémburkolatról, mire a rabszolgavadászok ismét felkiáltottak. Ő ismét lőtt, és eltalálta a nyitott zsilipajtót.

Élete során Vor a legkülönbözőbb körülmények között ölt meg embereket, általában jó okból. Most ennél jobb indokot keresve sem találhatott volna. Valójában jobban sajnálta az előző este megölt gornetmadarat.

A rabszolgavadászok alapvetően gyávák voltak. A pajzsuk védelmében a többiek berohantak a hajóba, és lezárták a zsilipet, magára hagyva elesett bajtársukat. A nagy jármű fúvókái égésterméket böfögtek fel, és az utolsó rabszolgahajó imbolyogva a levegőbe emelkedett, megrakva foglyaival. Noha Vor olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott, nem sikerült időben odaérnie. Felemelte a puskáját, és leadott két hatástalan lövést a hajó aljára, de az egyszerűen elhúzott a füstölgő mezők és házak fölött.

Érezte a füstszagot a levegőben, látta az égő épületeket, és tudta, hogy a népét megtizedelték. Vajon mindannyiukat elfogták vagy megölték? Mariellát is?

Legszívesebben házról házra rohant volna, hogy rátaláljon bárkire… De most meg kellett mentenie a foglyokat. Mielőtt a hajók elhúznak, tudnia kell, hová mennek.

Vor megállt a lelőtt férfinál. A rabszolgavadász a földön feküdt, mindkét karja rángatózott. Sárga kendőt viselt a fején, és vékony fekete vonalat tetováltatott a bal fülétől a szája sarkáig. Nyögés szakadt fel az ajkáról, szájából vér csorgott.

Még élt. Remek. De ezzel a sebbel nem húzza sokáig.

– Most elmondod nekem, hová viszik azokat a foglyokat – közölte vele Vor.

A férfi ismét felnyögött, és valami szitoknak hangzó dolgot hörgött. Vor számára ez nem volt elfogadható válasz. Felpillantott, látta, hogy a tűz egyre terjed a házak tetején.

– Nincs sok időd válaszolni.

Mivel a férfi nem működött együtt, Vor tudta, mit kell tennie ezután. Bár nem volt büszke rá, de ez a rabszolgavadász eléggé hátul állt azoknak a listáján, akikkel rokonszenvezett. Elővette hosszú nyúzókését.

– Most pedig el fogod mondani nekem.

 

 

Az információ birtokában, Vor hátrahagyta a halott férfit, és elrohant a saját nagy háza körüli melléképületek mellett, miközben kiabált, hátha valakit még életben talál.

A kezét és a karját vér borította, aminek egy része a feldarabolt gornetmadáré volt, egy része pedig a rabszolgavadászé, akit kikérdezett.

Két öregemberre bukkant, Mariella fivéreire, akik minden évben segítettek behordani a termést. Mindketten kábultak voltak, most nyerték vissza az eszméletüket. Vor gyanította, hogy a rabszolgahajók a település fölé repültek, és kábítósugarakkal lőtték a házakat meg a szántókat, mindenkit kiütve, hogy aztán egyszerűen elhurcolják a fiatalokat és erőseket. Mariella fivérei nem tartoztak közéjük.

Az egészségesebbeket – Vor fiait és lányait, unokáit, szomszédait – elhurcolták az otthonaikból, és a hajók fedélzetére vonszolták. A város számos épülete mostanra már lángokban állt.

De most a felesége az első. Vor berontott a főépületbe, és a nevét kiabálta:

– Mariella! – Megkönnyebbülve hallotta meg a hangját az emeletről. Az első emeleti vendégszobában az asszony egy sűrített levegős tűzoltópalackkal próbálta felvenni a harcot a tűzzel a parázsló tetőn, kihajolva a magas oromfalon. Ahogy a férfi berontott a szobába, egy pillanatra megszédült, amikor meglátta Mariella éltes, de gyönyörű arcát: a ráncos és gondterhelt vonásokat, fonott ezüsthöz hasonlatos haját. Annyira örült, hogy épségben és életben találta, hogy majdnem elsírta magát, de most a tűz követelte a figyelmét. Elvette a palackot a feleségétől, és az ablakon át a lángokra fújta. A tűz már végigrohant a háztető szélén, de még nem kerítette teljesen hatalmába a házat.

– Féltem, hogy téged is elvittek a többiekkel együtt – szólalt meg Mariella. – Olyan fiatalnak tűnsz, mint az unokáink.

A lángok kezdtek kihunyni a permet alatt. Vor félredobta a palackot, és magához húzta a feleségét, átölelte, ahogyan már több mint fél évszázadon át tette.

– Én pedig érted aggódtam.

– Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy érdekeljem őket – mondta Mariella. – Te is rájöttél volna, ha megállsz gondolkodni.

– Ha megálltam volna gondolkodni, nem értem volna oda, mielőtt az összes hajó felszáll. De így is csak egyet sikerült megölnöm a rabszolgavadászok közül.

– Majdnem mindenkit elvittek, aki fizikai munkára alkalmas. Páran talán elrejtőztek, néhányat pedig egyszerűen megöltek, de mi hogyan… – Megrázta a fejét, és lenézett a kezére. – Ez lehetetlen. Mindnyájuknak vége.

– Visszahozom őket.

Mariella szomorú mosollyal válaszolt, de a férfi megcsókolta az ismerős ajkat, ami oly sokáig az élete, a családja, az otthona része volt. Az asszony nagyon hasonlított korábbi feleségéhez, Leronica Tergiet-hez, ahhoz a nőhöz, akivel szintén együtt élt egy másik világban, aki gyermekeket szült neki, majd megöregedett és meghalt, miközben ő fikarcnyit sem változott.

– Tudom, hová tartanak – árulta el Vor. – A hajók Poritrin rabszolgapiacaira viszik őket. A rabszolgavadász mondta el nekem.

 

 

Ő és Mariella fivérei túlélők után kutatva végigjárták a többi házat. Több embert is találtak mindenfelé, és összegyűjtötték őket, hogy együttes erővel fékezzék meg a terjedő lángokat, segítsenek a sebesülteken, és számolják össze az eltűnteket. A völgy több száz lakosából csak hatvanan maradtak, és a zömük vagy idős volt, vagy gyenge. Tízen ellenálltak és meghaltak. Vor üzeneteket küldött a Kepler többi lakott völgyének, figyelmeztetve őket, hogy legyenek résen a rabszolgavadászok miatt.

Azon az éjszakán Mariella előszedte a gyermekeikről, azok családjairól, az unokáikról készült képeket, és kirakta őket az asztalra, a polcokra. Annyi arc, annyi megmentendő ember…

Az asszony a házuk füstszagú padlásán talált rá a férjére, aki egy tárolóládát nyitott ki éppen. Vor kivette belőle kivasalt és összehajtogatott, vérvörös-zöld régi egyenruháját, amely az Emberiség Hadseregének – korábban a Dzsihád Hadseregének – ismerős színeiben játszott.

Sok-sok éve zárta le ezt a csomagot.

– Poritrinbe megyek, hogy visszaszerezzem a népünket. – Felemelte az egyenruha ingét, és végigsimított az ujjak sima anyagán, miközben eltöprengett, hányszor foltozták már meg ezt az uniformist, és hány vérfoltot távolítottak el róla. Remélte, hogy soha többé nem kell csatába mennie. De ez most más helyzet volt.

– És miután megmentettem őket, gondoskodnom kell róla, hogy ez soha többé ne forduljon elő. Megtalálom a módját, hogy megvédjem ezt a bolygót. A Corrinók tartoznak nekem ennyivel.