HADITHA CORRINO LEVELE FÉRJÉNEK, RODERICK HERCEGNEK
A négy arany oroszlán húzta királyi hintó vezette a Salusa fővárosán, Zimián áthaladó menetet. Ez a műemlékek városa volt, tisztelgés a hosszú Dzsihád számtalan hőse előtt. Salvador Corrino Császár mindenfelé Serena Butler, mártírhalált halt gyermeke, Manion és Iblis Ginjo főpátriárka arcát látta – a lobogó zászlókon, az épületek oldalain, a szobrokon, a kirakatokon. Előttük a Parlament csarnokának hatalmas aranykupolája megnyugvást sugárzott, lévén maga is epikus, történelmi események helyszíne volt.
A felhős égbolt alatt elgördültek egy irdatlan kimek lépegető mellett: a horpadt és rozsdás emlékmű olyan nagy volt, akár a legmagasabb épületek. A félelmetes gépezetet egykor emberi agy irányította, és az első zimiai csatában az ellenséges támadóegység részét képezte. Mostanra a hatalmas szerkezet élettelenül állt, a sötét napokat idéző relikviaként. Serena Butler Dzsihádja után több mint egy évszázaddal a gondolkodó gépek erői már teljes vereséget szenvedtek a Corrinnál, és az emberek nem voltak többé rabszolgák.
Zimia a Dzsihád során kétszer is súlyos károkat szenvedett el a gépek támadásai miatt, és a várost mindkét alkalommal újjáépítették – ami tanúsította az emberiség lankadatlan szellemét. A corrini csata vérengzéséből és romjaiból kiemelkedő Butler-család Corrinóra változtatta a nevét, és az új Impérium élére állt. Az első Császár Salvador nagyapja, Faykan volt, majd őt követte a fia, Jules. Ők ketten együtt hetvenegy évig uralkodtak, és ezután Salvador foglalta el a trónt.
Az uralkodói hintóban a Császárt bosszantotta, amiért megzavarták reggeli teendőiben, de olyan komor felfedezésről kapott hírt, amit muszáj volt saját szemével látnia. Sietve hagyta el a palotát udvari testőrei, segédei, tanácsadói és a teljes biztonsági őrsége kíséretében – mert a nyughatatlan nép mindig talált valamit, ami ellen tiltakozhatott. A Suk iskola egyik orvosa utazott az utána következő kocsiban, arra az esetre, ha baj történne. Salvador rengeteg ügy miatt aggódott, és ez az érzés úgy lógott rajta, mint valami rosszul szabott ruha.
Ahogy a menet tovább haladt, a Császárnak egyre kevésbé akarózott látni azt a hátborzongató felfedezést, amihez kísérték, de ez volt a kötelessége. Az oroszlános hintók a város központja felé vették az irányt, elhaladva más kocsik, homokfutók és teherszállítók mellett, amelyek félreálltak, hogy átengedjék az uralkodót és kíséretét.
Díszes hintója zökkenés nélkül állt meg a nagy központi téren, és libériás szolgák siettek oda, hogy kinyissák a lakkozott ajtót. Ahogy kisegítették a Császárt, ő azonnal megérezte az égett hús bűzét a levegőben.
Magas, izmos férfi közeledett skarlátvörös zubbonyban és aranyszínű nadrágban, a Corrino-ház színeiben. Roderick a Császár féltestvére volt, közös apától, de más anyától. Volt még egy másik problémás féltestvérük, Anna, szintén másik anyától. (Jules Császár nagyon szorgosnak bizonyult, bár sosem az aktuális feleségének nemzett gyermeket.)
– Erre! – mondta Roderick halkan. Sűrű, szőke haja volt, ellentétben Salvadorral, akinek, noha csak két évvel idősebb, mindössze negyvenhét esztendős volt, egykori barna hajából már csak egy gyér folt maradt a feje búbján. Mindkét férfi bekapcsolt pajzsövet viselt, amit szinte hétköznapi tartozékként viseltek, és alig észrevehető védőmezővel vette őket körül. Szinte nem is törődtek a mindennapos technológiával.
Roderick rámutatott Iblis Ginjo, a Dzsihád karizmatikus, de kétes megítélésű vallási vezetőjének szobrára – a férfi milliárdokat inspirált a gépi elnyomók elleni harcra. Salvador elborzadva látta, hogy egy megégett, megcsonkított test lóg himbálózva a szoborról. Az elszenesedett, felismerhetetlenné vált testre egy táblát akasztottak: „Toure Bomoko – Isten és a hit árulója”.
Salvador jól ismerte ezt a nevet. Húsz évvel ezelőtt, az apja uralma idején az Ökumenikus Fordítók Bizottsága borzalmas felfordulást okozott egy új szent könyv kiadásával, ami állítólag minden vallás számára készült: ez volt az Orániai Katolikus Biblia. Toure Bomoko volt az ÖFB küldötteinek elnöke, akik hét évet töltöttek elszigetelten egy kupolás épületben a Régi Föld radioaktív pusztaságában. Az ÖFB kompromisszumos összegzést készített a vallások alaptételeiről, majd meggondolatlanul, diadalittasan bemutatták a remekművüket. Az összefércelt szent szövegnek az volt a célja, hogy megoldja az emberiség összes vallási nézeteltérését, de valójában az ellenkezőjét érte el.
Ahelyett, hogy az egység diadalaként és a vallás alapköveként ünnepelték volna, a könyv és a mögötte álló önhittség erőszakos ellenreakciót váltott ki az egész Impériumban. Bomoko és küldött-társai elmenekültek a csőcselék elől, ám sok küldöttet így is meglincseltek, míg mások sietve megtagadták művüket, hogy mentsék a bőrüket. Egyesek közülük öngyilkosok lettek, gyakran gyanús körülmények között, míg mások, mint Bomoko, bujkáltak.
Később, miután Jules Császár kegyelméből menedéket kapott a császári palotában, Bomoko elnök nyilvánosan elismerte, hogy a bizottsága tévedett, amikor megpróbált új vallási szimbólumokat létrehozni, ami csak arra szolgált, hogy „bizonytalanságot hintsen el az elfogadott hitben”, és „vitát szított Istenről”. Aztán a palotában történt botrányt követően, amiben az elnök és a Császár felesége is érintett volt, Bomoko megszökött – másodszor kényszerült menekülni. Soha nem találták meg.
Most Roderick a bátyja mellett állt, és a szoborra akasztott, elszenesedett, arctalan holttestet szemlélte.
– Gondolod, hogy ezúttal tényleg megtalálták?
Salvador, akit a legkevésbé sem rendített meg a megcsonkított holttest, a szemét forgatta.
– Kétlem. Ez már a hetedik állítólagos „Bomoko”, akit megöltek. De azért futtassuk le a genetikai teszteket a biztonság kedvéért.
– Majd én gondoskodom mindenről.
Salvador tudta, hogy nem kell aggódnia. Mindig is Roderick volt a higgadtabb, nyugodtabb testvér kettőjük közül. A Császár hosszan felsóhajtott.
– Ha tudnám, hol van Bomoko, én magam adnám át a csőcseléknek, csak hogy boldogok legyenek.
Roderick erre rosszallóan csücsörített, majd komoly arccal a bátyjára nézett.
– Feltételezem, először azért megbeszélnéd velem.
– Igazad van, a tanácsod nélkül nem tennék ilyen komoly lépést.
Az évek során a tiltakozások erősödtek-gyengültek, bár nagyobb zavargásokra több mint egy évtizede nem került sor, azóta, hogy Salvador elfoglalta a Corrino-trónt. Hamarosan bejelenti az OK Biblia átdolgozott (és némileg megtisztított) kiadását, ami szintén fel fog bőszíteni egyeseket. Az új kiadás Salvador saját nevét viseli majd, ami kezdetben jó ötletnek tűnt. Vallástudorai révén a Császár igyekezett megoldani a problémás szövegek egy részét, de a szélsőségesek azt akarták, hogy az egyesített szent könyvet égessék el, ne pedig módosítsák. Nem lehetett elég óvatos a vallási fanatikusokkal.
Roderick pattogó hangon utasításokat adott a palotaőrség két tisztjének.
– Távolítsátok el a holttestet és takarítsátok fel a helyszínt!
Ahogy a szénné égett hullát leszedték, a vörösre sült hús egy része leomlott a csontról a vállakon és a törzsön, amitől az őrök undorodva felkiáltottak, és hátrahőköltek. Az egyik férfi odavitte Salvadornak a táblát, aki hunyorogva olvasta el a hátulján sorakozó apró betűket. A lincselők úgy érezték, hogy közölniük kell, az áldozat testét pontosan ugyanúgy csonkították meg, mint ahogyan a gondolkodó gépek tették Serena Butlerrel – ezzel igazolták szörnyűséges tettüket.
Ahogy a Császár az öccsével visszasétált az uralkodói hintóhoz, azt morogta:
– A gépeknek alávetett ezerévnyi rabszolgaság és a több mint egy évszázadon át tartó véres Dzsihád után azt gondolnád, hogy az emberek mostanra belefáradtak az egészbe.
Roderick némán, sokatmondóan bólintott.
– Úgy tűnik, rabjai a villongásoknak és az őrjöngésnek. A nép még mindig haragos.
– Az emberiség olyan átkozottul türelmetlen. – A Császár beszállt a kocsijába. – Omnius bukása után tényleg azt várták, hogy minden probléma egy csapásra megoldódik? Nyolcvan évvel a corrini csata után nem lenne szabad, hogy még mindig a felfordulás legyen az úr! Bárcsak egyszerűen meg tudnád ezt oldani, Roderick!
Az öccse pengevékony mosollyal nézett rá.
– Megteszem, amire képes vagyok.
– Igen, tudom, hogy megteszed. – Salvador behúzta a hintója ajtaját, és a sofőr gyors tempóra ösztökélte az oroszlánokat, miközben a kísérete többi tagja kapkodva igyekezett követni őket.
Aznap este Roderick átadta a genetikai eredményeket a bátyjának annak vidéki birtokán. Salvador és Tabrina Császárné épp egyik hangos vitájuk kellős közepén tartottak, ezúttal arról, hogy a Császárné szeretne valamennyi szerepet vállalni a kormányzásban a megszokott ceremoniális feladatai helyett.
Salvador hajthatatlanul ellenezte a kérést.
– Ez nem felel meg a hagyománynak, és az Impériumnak mindennél inkább stabilitásra van szüksége. – A császári pár a trófeateremben volt, amit a falra akasztott halak és vadállatok örökre megdermedt sereglete díszített.
Szerencsére mivel Roderick herceg már korábban is hallotta ezt a vitát, öles léptekkel vonult be a trófeaterembe, mit sem törődve a kiabálással.
– Bátyám, elhoztam az eredményeket. Gondoltam, te is szeretnéd látni őket.
Salvador kikapta Roderick kezéből a papírt, és úgy tett, mintha bosszús lenne, amiért félbeszakították, de titokban hálás mosollyal köszönte meg az öccsének. Míg Tabrina füstölögve ült a kandalló mellett, és bort ivott – lévén túl udvarias ahhoz, hogy a vendég előtt folytassa a veszekedést –, Salvador elolvasta az egyoldalas jelentést. Elégedetten gyűrte galacsinná a papírt, majd a tűzbe dobta.
– Nem az igazi Bomoko, ahogy gondoltam. A csőcselék mindenkit fellógat, aki felkelti a gyanúját.
– Bárcsak téged is felkötnének – motyogta a Császárné az orra alatt. Feltűnően szép nő volt, sötét, mandulavágású szempárral, magas járomcsonttal. Karcsú testén hosszú, az alakjára simuló ruhát viselt. Barna haját bonyolult frizurába rendezve hordta.
A Császár fontolgatta, hogy visszavágjon-e azzal, hogy rajta, tegyék csak meg, mert ezzel megszabadulna a nőtől, de most nem volt kedve viccelődni. Hátat fordított a feleségének, és kisétált a helyiségből.
– Gyere, Roderick! Van egy népszerű új kártyajáték, amire szeretnélek megtanítani. A legújabb ágyasom mutatta meg nekem.
Az ágyas említésére Tabrina bosszúsan felhorkant, de Salvador úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Roderick erre határozottan bólintott.
– Ha parancsolod.
Salvador felvonta a szemöldökét.
– Szükség van rá?
– Nincs. – Azzal mindketten a szalon felé vették az irányt.