GILBERTUS ALBANS MAGÁNNAPLÓJA BEJEGYZÉSEI
A Mentátok koncentrációjának ösztönzésére Gilbertus Albans igazgató az iskoláját Lampadas legkevésbé lakott kontinensén építette fel. Bár ezt a bolygót már akkor is pásztorok lakták, szüksége volt egy olyan helyre, ahol oktatói és diákjai a megterhelő tananyagra koncentrálhattak, és nem vonják el külső problémák a figyelmüket.
Amikor ezt a világot választotta a Mentát iskola otthonául, alábecsülte, milyen erővel képes tovább élni a butlerista mozgalom Omnius veresége után. A technológiaellenes fanatizmusnak gyorsan le kellett volna csillapodnia, hogy aztán a szenvedély és a szükség hiánya miatt teljesen kihunyjon, de Manford Torondo hatalmasabb volt, mint valaha. Gilbertus vékony peremen volt kénytelen egyensúlyozni.
Most a fő oktatóterem színpadán állt, a figyelem középpontjában. Körülvették az ülőhelyek, amelyek sorai meredeken emelkedtek. Az amfiteátrumot övező falak és a mennyezet sötét, pácolt fából készültek, és mesterséges patinával vonták be az egészet, amitől nagyon réginek hatott, és a fontosság súlyát hordozta. Okosan elhelyezett erősítők juttatták el nyugodt, visszafogott hangját minden figyelő diákhoz.
– A kezdeti látszaton túlra kell nézni. – Az igazgató lemutatott a két holttestre, amelyek a színpad közepén álló boncasztalokon hevertek. Az egyik asztalon sápadt, meztelen férfi holtteste feküdt, hanyatt, csukott szemmel, két karját egyenesen kinyújtották a teste két oldalán. A másikon egy hatástalanított harci meket lehetett látni, aminek fenyegető fegyverkarjait és golyó alakú fejét az élettelen emberéhez hasonlóan rendezték el.
– Egy ember és egy gondolkodó gép. Figyeljétek meg a párhuzamokat! Tanuljatok belőlük, és tegyétek fel magatoknak a kérdést: tényleg annyira különböznek?
Gilbertus durva szövésű mellényt és nadrágot viselt, keskeny arcán kerek szemüveggel, mert jobban szerette ezt az orvosi kezelésnél, ami javíthatott volna a látásán. Haja gyér volt, de még mindig ifjúsága természetes szalmasárga színében pompázott. Meg kellett őriznie a látszatot, és gondosan ügyelt rá, hogy elrejtse, már több mint száznyolcvan éves. Az élethosszabbító kezelésnek köszönhette ezt, amit a független robottól, Erasmustól kapott. A Mentát-diákok közül senki sem gyanította, hogy a gépi mentor milyen fontos szerepet játszott az életében – veszélyes lenne, ha a butleristák megtudnák az igazságot Gilbertus múltjáról.
– A Dzsihád bebizonyította, hogy az emberek felsőbbrendűek a gondolkodó gépeknél, ez igaz. De közelebbről szemügyre véve a dolgokat, az ember megláthatja a hasonlóságokat.
Mivel a Mentátok a számítógépekre adott emberi válaszok voltak, a technológiaellenes butleristák támogatták az iskoláját. Gilbertus azonban egészen más tapasztalatokkal rendelkezett a gondolkodó gépekről. A véleményét azonban megtartotta magának saját testi épsége érdekében, különösen itt, a Lampadason.
Most felemelte a harci mek sima fejét, és lecsatolta a nyakrögzítő mechanizmusról.
– A robot, amit itt láttok, ennek a konfliktusnak a maradványa, és különleges felmentést kaptunk, hogy taneszközként használhassuk. – A császári kormányzat nem jelentett problémát, de Manford Torondót nem lehetett ilyen könnyen meggyőzni.
Felemelte a hulla sápadt jobb karját.
– Figyeljétek meg az izomzatát, hasonlítsátok össze a harci robot gépi anatómiájával!
Ahogy a néma diákok csendben nézték – némelyikük kíváncsian, míg mások arcára világosan kiült a borzadály –, Gilbertus módszeresen eltávolította a szerveket az előkészített holttestből. Majd lépésről lépésre kivette a nagyjából hasonló részeket a harci mekből is, rámutatva a párhuzamokra. A testek melletti tálcákra helyezte a kiszedett részeket, ahogy párhuzamosan végezte a boncolást.
Fél órán át szedte szét a harci robotot, elmagyarázva, hogyan illeszkednek egymáshoz az alkotóelemek, és miként dolgoznak, miként működnek a mek beépített fegyverrendszerei, ismertette azok tulajdonságait, majd minden egyes pontot visszavezetett az emberi analógiához.
Tanársegédként is dolgozó végzős diákja, Draigo Roget állított az egyszerű kivetítőn, ami a művelet részleteit mutatta a közönségnek. Draigo tetőtől talpig feketébe öltözött, ami kiemelte hosszú, szénfekete haját, fekete szemöldökét és sötét szemét.
A holttest koponyáját az órára készülve már előre felnyitották, az agyat eltávolították, és most Gilbertus feltárta a harci robot számítógépes feldolgozóegységét. Egy tálcára helyezte a mek zselés áramköri magját: a puhának látszó, fémes gömb volt az ellenpárja a barázdált emberi agynak, ami a saját edényében pihent. Ujjbegyével megbökte a számítógépmagot.
– A gondolkodó gépek hatékony memóriával és nagy sebességű feldolgozással bírnak, de a kapacitásuk véges, aminek a beléjük ültetett specifikációk szabnak határt.
Gilbertus felboncolta az agyat.
– Az emberi agy viszont nem rendelkezik ismert gyártói specifikációkkal. Figyeljük meg a bonyolult elrendezést ezen a metszeten: nagyagy, kisagy, kérgestest, köztiagy, halántéklebeny, középagy, hidak, agyvelő. Mindannyian ismeritek ezeket a kifejezéseket. Az agy fizikai tömege ellenére annak gondolkodási és számítási kapacitása nagy részét a tulajdonosa soha nem használta ki.
Most felnézett rájuk.
– Mindegyikőtöknek meg kell tanulnia megcsapolni azt, amivel mind rendelkezünk. Lehet, hogy nincs határa annak, hogy mennyi információt tudnak tárolni az emlékeink… ha megfelelően rendszerezzük és tároljuk őket. Ebben az iskolában minden diákot megtanítunk arra, hogyan utánozza a gondolkodó gépek rendszerezését és hatékony számítási módszereit, közben pedig rájöttünk, hogy az emberek ezt jobban tudják csinálni.
A diákok mormogtak, néhányan közülük nyugtalanul. Gilbertus főként Alys Carroll savanyú képére figyelt fel – a tehetséges, de szűk látókörű fiatal nő a butleristák között nevelkedett. Ő volt az egyik diák, akit Manford Torondo rendelt ide. Meglepő módon azonban a szellemi képességek terén Alys elég jól teljesített.
Ahhoz, hogy felépítse Mentát iskoláját a Lampadason, Gilbertusnak bizonyos áldozatokat kellett hoznia. A Manforddal kötött megállapodásának részeként, hogy támogatást kapjon az intézmény, minden évben fel kellett vennie a butleristák által kiválasztott, meghatározott számú gyakornokot. Bár a butleristák nem voltak a legjobb jelöltek, és olyan létfontosságú helyeket foglaltak el, amelyeket tehetségesebb és objektívebb tanulókkal tölthettek volna fel, ezt az engedményt Gilbertusnak meg kellett tennie.
Ellépett a boncasztalon heverő két alanytól.
– Az a célom, hogy úgy küldjelek ki titeket ebből az iskolából, hogy rendszerezni tudjátok a gondolataitokat, a memóriaképességeitek pedig kibővültek, ezáltal könnyedén felvehetitek a versenyt bármelyik számítógéppel. – Atyai mosollyal nézett rájuk. – Ez a cél méltó az erőfeszítéseitekhez?
– Igen, uram! – Az egyetértés hullámként söpört végig az előadóban.
Bár a Mentát iskolát körülvevő környezet kellemetlen volt – hatalmas lápok, mocsaras vízű csatornák, tele veszélyes ragadozókkal –, Gilbertus tudta, hogy a nehéz körülmények termelik ki a legrátermettebb embereket. Erasmus megtanította erre.
Az iskola épületegyüttese nagy, egymáshoz kapcsolódó, lebegő platformok csoportja volt, amit egy hatalmas mocsári tóban horgonyoztak le, és mindezt beépítetlen, lakatlan vidék övezte. A védőpajzsrendszer távol tartotta a kellemetlen, betegségeket terjesztő lápi rovarokat, egyfajta oázist teremtve a Mentát-tanulóknak.
Gilbertus átsétált a mocsár fölött ívelő, lebegő sétányon, és alig szentelt figyelmet a sötétzöld víznek alatta. Elhaladt az úszó sportpálya és az egyik szabadtéri előadóterem mellett, majd belépett a komplexum szélén elhelyezett adminisztrációs épületbe, ahol a dékánok és az állandó Mentát-professzorok irodái kaptak helyet. Az iskolának már több mint kétszáz oktatója és négyezer diákja volt, ami figyelemre méltó siker a gondolkodó gépek veresége után létrejött számos oktatási központ között. A Mentát-képzés szigorának köszönhetően a bukási arány megközelítette a harmincöt százalékot, hiába vették fel a legeslegjobb jelölteket – leszámítva a kötelező butleristákat –, közülük csak a legkiválóbbak érték el, hogy Mentátok legyenek.
A Gilbertus irodájában lévő biozénlámpák érezhető, de nem kellemetlen szagot árasztottak. A nagy helyiséget sötét koaganipadló fedte, és mocsári füzek leveleiből és kérgéből szőtt szőnyegek borították. Nagyon halkan klasszikus zenét hallott, olyan műveket, amelyeket egykor ő és Erasmus a robot corrini elmélkedő kertjében élveztek.
Nosztalgiából úgy alakította át az irodáját, hogy az hasonlítson Erasmus jellegzetes corrini otthonához, ugyanazokkal a bársonyos lila függönyökkel és díszes bútorstílussal. Nagyon óvatosnak kellett lennie, de tudta, hogy soha senki nem fogja felfedezni a hasonlóságot. Gilbertus volt az egyetlen élő ember, aki emlékezett a független robot magánvillájának pazar berendezésére.
A könyvespolcok egészen a magas mennyezetig emelkedtek, polírozásukkal régies benyomást ébresztettek a szemlélőben: a bevágások és karcolások az összeszerelés során kerültek rájuk, hogy a kor látszatát keltették. Az iskola létrehozásakor Gilbertus egy nagy múltú, tekintélyes intézmény hatását akarta megteremteni. Mindent, ami ezzel az irodával, az épülettel és az iskolakomplexummal volt kapcsolatos, nagy műgonddal, átgondoltan alakítottak ki.
És ez így helyénvaló, gondolta. Elvégre mi Mentátok vagyunk.
A dékánok és a professzorok innovatív oktatási programokat dolgoztak ki és fejlesztettek tovább, feszegetve az emberi elme határait, de a Mentát-tanterv lényege olyan forrásból származott, amelyet csak Gilbertus ismert – és ami, ha kiderül, az egész iskolát rendkívüli veszélybe sodorja.
Miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, bezárta maga mögött az ajtót, és lehúzta az összes fa- és szövetredőnyt. Kivett egy kulcsot a mellényzsebéből, majd kinyitotta az egyik polcba épített tömörfa szekrényt. Benyúlt, és egy meghatározott ponton megérintette az egyik panelt, amitől a polcok átrendeződtek, körbefordultak, majd kinyíltak, mint egy virág szirmai.
Az egyik polcon csillogó memóriamag hevert, és ő így szólt hozzá:
– Itt vagyok, Erasmus. Készen állsz a beszélgetésünk folytatására?
A pulzusa felgyorsult, részben a rátörő érzelmek miatt, részben pedig a kockázattól. Erasmus volt a leghírhedtebb az összes független robot közül, gondolkodó gép, akit legalább annyira gyűlöltek, mint magát Omniust, az örökelmét. Gilbertus elmosolyodott.
A corrini katasztrofális bukás előtt távolította el a magot a halálra ítélt robotból, és kicsempészte, ahogy elvegyült a számtalan emberi menekült között. Az eltelt évek alatt Gilbertus teljesen új életet teremtett magának, hamis múltat kreált. A tehetségét arra használta, hogy létrehozza ezt a Mentát iskolát – Erasmus titkos segítségével, aki folyamatosan tanácsokkal látta el.
A zselés áramkörök alkotta gömb lüktetve életre kelt, és a független robot megszólalt a maga ismerős, tanult hangján a kis erősítőkön át.
– Köszönöm. Már kezdtem klausztrofóbiásan érezni magam, még a rejtett kémszemekkel is, amelyeket engedélyeztél számomra.
– Te megmentettél a tudatlanságban és nyomorban leélt élettől, én pedig megmentettelek téged a pusztulástól. Ez tisztességes csere. De elnézést kérek, hogy nem tehetek többet… legalábbis egyelőre. Nagyon óvatosnak kell lennünk.
Évekkel ezelőtt Erasmus kiválasztott egy gyereket a nyomorúságos rabszolgakarámokból a gépvilágon, mintegy kísérletképpen, hogy kiderüljön, lehetséges-e gondos nevelés révén egy ilyen vad teremtményt civilizálttá tenni. Az évek során a független robot egyfajta apafigurává és mentorrá vált, aki megtanította Gilbertusnak, hogyan rendszerezze a gondolatait, és hogyan fejlessze az elméjét, hogy a korábban csak a számítógépeknek megadatott hatékonysággal tudjon gondolkodni. Milyen ironikus, gondolta most a férfi, hogy az emberi potenciál maximalizálását szolgáló iskolája a gondolkodó gépek világában gyökerezik.
Erasmus kemény, de kiváló tanár volt. A robot alighanem sikerrel járt volna bármelyik fiatal emberegyeddel, akit tanítani akart volna, de Gilbertus mélységesen hálás volt a sorsnak, hogy őt szemelte ki.
Halkan beszélgettek, folyton attól tartva, hogy lelepleződnek.
– Tudom, hogy már így is nagy kockázatot vállalsz – mondta Erasmus –, de egyre nyugtalanabb vagyok. Új vázra van szükségem, működőképes testre, aminek révén újra mozoghatok. Folyton azon a számtalan vizsgahelyzeten töröm a fejem, ami érdekes eredményeket hozna a diákseregeddel. Biztosra veszem, hogy az emberek továbbra is lenyűgöző, irracionális dolgokat tesznek.
Mint mindig, Gilbertus most is kitért az új test létrehozásának kérdése elől, amire a robot annyira vágyott.
– Tesznek bizony, apám… kiszámíthatatlan, erőszakos dolgokat is. Ezért is kell, hogy elrejtselek. Az Impérium összes titka közül a te létezésed talán a legnagyobb.
– Vágyom rá, hogy újra kapcsolatba kerüljek az emberekkel… de tudom, hogy te minden tőled telhetőt megteszel. – A géphang elhallgatott, és Gilbertus el tudta képzelni a robot öreg, folyékony fémből készült arcán a megváltozó kifejezést, ami még mindig a Corrinon hagyott testéhez csatlakozott. – Vigyél körbe a szobában! Nyisd ki résnyire az egyik redőnyt, hogy az érzékelőimmel kikukucskálhassak. Szükségem van bejövő jelre.
A mindig óvatos Gilbertus felemelte a könnyű magot, és két kezébe fogta, nagyon vigyázva, nehogy leejtse, vagy más módon sérülést okozzon neki. Odavitte a gömböt az egyik ablakhoz, ami a széles, sekély tóra nézett – oda, ahonnan valószínűleg senki nem láthatta őket –, és felhúzta a redőnyt. Nem tagadhatta meg Erasmustól ezt a csekély szívességet. Túl sokkal tartozott a független robotnak.
A memóriamag felkacagott, és ez a szelíd kacaj Gilbertust a Corrinon töltött békés, idilli időkre emlékeztette.
– Az univerzum sokat változott – tűnődött el fennhangon Erasmus. – De te alkalmazkodtál hozzá. Megtetted, amit tenned kellett a túléléshez.
– És hogy megvédjelek téged. – Gilbertus szorosan magához ölelte az emlékmagot. – Nehéz, de fenntartom az álcámat. Biztonságban leszel, amíg távol vagyok, apám.
Hamarosan Gilbertusnak Manford Torondóval együtt el kellett hagynia a Lampadast: mindketten a Salusa Secundusra mennek, hogy ott a Landsraad Tanácsához és Salvador Corrino Császárhoz forduljanak. Gilbertus kényes és veszélyes kötéltáncot járt… az akrobatika olyan formáját, ami mindig is nyugtalanította.