JOSEF VENPORT DIRECTEUR
Josef Venport kék szemét résnyire húzva meredt az ideges legénységi főnökökre, akik arra vártak, hogy átadják jelentéseiket az arrakisi VenHold főhadiszállás klimatizált konferenciatermében.
– Félreértés ne essék, minden szükséges lépést megteszek a birtokaim védelmében.
A directeur fel-alá járkált a teremben, hogy levezesse az energiáit, és igyekezett fékezni a dühét. Sűrű, fahéjszínű haját hátrafésülte, és ritkán mosolygó vékony ajka felett bozontos bajuszt viselt. Bozontos szemöldökét még jobban összehúzta, ahogy a vezetőkre nézett.
– A dédanyám, Norma Cenva, feláldozta az űrflottája nagy részét, nem is beszélve a számtalan emberéletről, hogy legyőzze a gondolkodó gépeket. A saját üzleti érdekeim megvédése talán nem tűnhet ilyen drámainak, de azt javaslom, ne tegyétek próbára az elszántságomat.
– Soha nem kételkedtünk az elszántságodban, uram – mondta Lilik Arvo, a társaság fűszerkitermelő műveleteinek arrakisi felügyelője. A hangja remegett. Arvo bőre sötétre barnult és cserzett lett, mint a régi mazsola. A másik két férfi, a mélysivatagi termelési részlegek vezetői, szintén tartottak Josef haragjától. Csak a hátul ülő, porborította nő nem mutatott félelmet. Mogorván figyelte a fejleményeket.
– Eleve nem akartam idejönni – folytatta Josef. – Jobban szeretem, ha ezek a műveletek önállóan mennek, de ha egy másik társaság ellopja a fűszeremet… az én fűszeremet!… azt meg kell állítanom. Azonnal. Tudni akarom, hogy ki áll a másik betakarítási művelet mögött, ki finanszírozza őket, és hova megy az az átkozott fűszer.
Bárki, aki a VenHoldban vezető pozícióba került, tisztában volt vele, hogy ha valaki cserben hagyja Josefet, akkor a férfi ragaszkodni fog a könyvelés egyensúlyba hozásához. És ha a felügyelői meg ügyintézői nem akartak a haragja célpontjaivá válni, jobb, ha találnak alkalmasabb jelöltet, akire kimérheti a büntetést.
– Add ki az utasításaidat, uram, és mi elintézzük a dolgot! – szólalt meg a nő a konferenciaterem végében, akinek poros rongyai valójában jól felszerelt és gondosan karbantartott cirkoruhát fedtek. – Amit csak akarsz. – A jelenlévők közül ő volt az egyetlen, akit Josef hozzáértőnek tartott. És az egyetlen, aki nem szerette a hűvös, párásított levegőt.
A szeme környéki ráncok és szarkalábak elárulták a korát, bár a tikkasztó sivatagi környezet, valamint a melanzs élethosszabbító tulajdonságai miatt nehezen lehetett megítélni, mennyi idős. A szeme hátborzongatóan, teljesen kék volt, ami folyamatos fűszerfogyasztásra, sőt függőségre utalt.
Josef elégedetten mérte végig a nőt.
– Ismered a helyzetet, Ishanti. Mondd el nekünk, mit javasolsz! – Lesújtó pillantást vetett a legénységi főnökökre, akik inkább kifogásokat kerestek, mintsem javaslatokat tettek.
A nő vállat vont.
– Nem lesz túl nehéz találni egy-két nevet.
– De hogyan? – kérdezte Arvo. – Először az orvbegyűjtőket kell megtalálnunk. A gépeik jelöletlenek, a sivatag pedig hatalmas.
– Egyszerűen csak tudni kell, hol keressük őket. – Ishanti elmosolyodott, anélkül, hogy kivillantotta volna a fogait. Sűrű, barna haját színes kendő alá rejtette. Két medált viselt, jellegzetes buddiszlám mintázattal, ami nem meglepő, mivel a mélysivatagi törzsek zömében Zenszunik voltak, akik elsősorban a rabszolga-kereskedők elől menekültek.
Noha nem töltött be hivatalos pozíciót a Venport Holdingban vagy annak kereskedelmi leányvállalatában, az Egyesített Merkantilban, Josef busásan megfizette őt hasznos szolgálataiért. Ishanti a mélysivatagból származott, és könnyedén járt-kelt a törzsek elszigetelt barlangjai és az űrkikötő meg a környező települések között. Szemmel tartotta a Venport fűszertermelési műveleteit, üzletelt az arrakisvárosi kereskedőkkel, hogy aztán portölcsérként tűnjön el a dűnék között. Josef soha nem próbálta követni, és szigorúan meghagyta a többieknek, hogy hagyják Ishantit békén.
Most a férfi a hallgatóságához címezte szavait.
– Azt akarom, hogy mindannyian üzenjetek! Kenjetek meg, akit csak kell, küldjetek figyelőket, hogy kutassák át a sivatagot. Az Egyesített Merkantil nagy jutalmat ajánl fel minden olyan fűszercsapatnak, amelyik nem hivatalos tevékenységre bukkan odakint. Nem hagyom el ezt a bolygót addig, amíg nem kapok válaszokat. – Ismét összevonta a szemöldökét. – És nem akarok sokáig itt maradni.
Ishanti ismét rámosolygott, és Josef eltűnődött, hogy vajon mennyire lehetnek szépek a sivatagi Zenszunik. A nő talán flörtölni próbál vele? Kicsit sem tartotta vonzónak ezt a nyers sivatagi nőt, de tisztelte a képességeit. Volt felesége, akihez majd visszatér a Kolharon: intelligens, a Nővérek által képzett asszony, Cioba. Ő volt az egyetlen, akire a távollétében rá merte bízni a VenHold konglomerátum üzleti tevékenységének felügyeletét.
– A lehető legrövidebbre fogjuk az ittlétedet, uram – mondta Arvo. – Azonnal munkához látok. – Igazság szerint Josef inkább bízott Ishantiban.
A directeur következő intelmei mindenkihez szóltak:
– Az ősöm, Aurelius Venport, meglátta a lehetőséget a fűszerkitermelésben, és sokat kockáztatott, rengeteget befektetett, hogy nyereségessé tegye. – Előredőlt. – A családom nemzedékek óta áldoz vért és pénzt erre a bolygóra, és nem fogom hagyni, hogy bármilyen feltörekvő versenytárs kénye-kedve szerint táncoljon a Venportok lefektette alapokon. A tolvajokkal el kell bánni. – Ivott a hűs vizet rejtő magas pohárból, mire a többiek hálásan követték a példáját. Szívesebben mondott volna győzelmi tósztot, de ez még korai volt.
Josef bezárkózott arrakisvárosi magánlakosztályába, megette a neki hozott ételt anélkül, hogy különösebb figyelmet szentelt volna neki, és átnézte az üzleti feljegyzéseit. Cioba már elkészítette a legfontosabb ügyek összefoglalóját a vállalat számos befektetéséről, és mellékelt egy személyes feljegyzést két fiatal lányuk, Sabine és Candys előremeneteléről, akiket éppen most képeztek ki a Rossakon.
Az elmúlt néhány generáció alatt a VenHold olyan hihetetlenül meggazdagodott, hogy Josefnek le kellett választania a teheráru-forgalmazó részlegüket és egy különálló egységet megszerveznie, az Egyesített Merkantilt, ami az Arrakisról származó melanzzsal, valamint egyéb, nagy értékű árukkal kereskedett. Számos nagy pénzintézetet is létrehozott a fontosabb bolygókon, ahol eladhatta, befektethette és elrejthette a VenHold nyereségét. Nem akarta, hogy bárki – különösen az őrült technológiaellenes fanatikusok – akár csak meg is sejtse, hogy valójában mekkora hatalommal és befolyással rendelkezik. De a számos fenyegetés és kihívás közül, amivel szembe kellett néznie, a rövidlátó butlerista barbárok mindig a lista élén vagy annak közelében álltak. Rendszeresen elpusztították a tökéletesen életképes, elhagyott robothajókat, amelyeket pedig be lehetett volna vonni a VenHold űrflottába.
Sok tennivalója lesz, amint visszatér a Kolharra. Továbbá a Salusa Secundusra is várták, ahol egy fontos Landsraad találkozóra kerül sor. De addig nem hagyhatta el az Arrakist, amíg meg nem oldott egy bizonyos problémát…
Ishanti közben tényleg rábukkant az egyik versenytársa illegális fűszertermelő üzemére a sivatag elszigetelt mélyén. (Josef nem értette, hogy a jobban felszerelt felderítő repülői miért nem találtak semmit.) Mire Lilik Arvo gyorsreagálású csapatot küldött a helyszínre, az orvtermelők elmenekültek. Ennek ellenére Arvo feltartóztatott egy kisebb teherhajót, mielőtt az elhagyhatta volna a bolygót. A raktér csempészett melanzzsal volt tele. Josef természetesen elkobozta a rakományt, és hozzáadta a saját készleteihez.
A VenHold mérnökei átvizsgálták a jelzés nélküli hajót, elemezték az alkatrészek sorozatszámát, és arra utaló jeleket találtak, hogy a jármű az Égi Szállítmányozáshoz tartozik. Ez Josefet nem tette boldoggá. Arjen Gates megint olyasmibe ütötte az orrát, ami nem tartozott rá.
Az ÉSZ volt Josef egyetlen valódi versenytársa az űrszállítási ágazatban, és nem nézte jó szemmel ezt a betolakodást. Titkos információk alapján megtudta – nagy költségek árán –, hogy az Égi Szállítmányozás akár a hajóinak egy százalékát is elveszíti – ami nevetségesen magas arány. De ez a vevő kockázata. Mivel az alacsony árat és a megbízhatatlan szállítást választották, az ÉSZ utasai és a szállítmányozók csak azt kapták, amit megérdemeltek…
Arvo és Ishanti lépett be a directeur magánlakosztályába egy megkötözött és betömött szájú férfit cipelve, aki jelzés nélküli pilótaruhát viselt. Arvo elégedettnek tűnt magával, mintha az ő érdeme lenne az akció.
– Ez az ember volt az egyetlen a feketepiaci hajó fedélzetén. A végére járunk a dolognak, uram, de egyelőre nem hajlandó beszélni.
Josef erre felvonta vastag szemöldökét.
– Akkor ösztönözni kell őt. – A fogolyhoz fordult, aki erősen izzadt. Vizet pazarolt, ahogy a sivataglakók mondanák. – Ki vezeti a műveleteket itt az Arrakison? Beszélni szeretnék vele.
Amikor Ishanti kivette a fogoly szájpeckét, a férfi megvetően lebiggyesztette az ajkát.
– Ez egy szabad bolygó. Neked sincs több jogod a melanzshoz, mint bárki másnak. Több száz kitermelés folyt az Arrakison a járványok idején. A fűszer csak ott hever, arra várva, hogy betakarítsuk! Mi itt csupán a saját befektetésünkkel éltünk. A munkánk nem zavarja a kereskedelmeteket.
– Ez az én fűszerem. – Josef nem emelte fel a hangját, de a dühe úgy fortyogott, mint a kitörni készülő vihar. Intett a kezével, hogy vigyék a férfit a szeme elől. – Ishanti, amit csak lehet, tudj meg tőle! Ez messzemenőkig a te képességeidnek való. Sőt, megtarthatod a vizét is, mint a szolgálataid árát.
A nő most már eléggé elmosolyodott ahhoz, hogy kilátszódjanak a fogai, és részben kivonta a derekán hordott tejfehér tőrt.
– Köszönöm, uram. – Visszatette a szájpecket a fogoly szájába, elnyomva annak tiltakozását, és elvezette a rúgkapáló férfit.