„Miután ezer éven át rabszolgasorban éltünk, végül legyőztük Omnius, a számítógépes örökelme erőit, de harcunk még messze nem ért véget. Serena Butler Dzsihádja talán befejeződött, de most egy sokkal alattomosabb és nagyobb kihívást jelentő ellenséggel kell megküzdenünk: a technológiával szembeni emberi gyengeség és a múlt hibáinak megismétlésére irányuló kísértés ellen.”

img2.jpg

MANFORD TORONDO: AZ EGYETLEN ÚT

Manford Torondo már nem is számolta, hány bevetésen vett részt. Néhányat el akart felejteni, mint például azt a szörnyű napot, amikor a robbanás darabokra szaggatta, és ami a teste alsó felébe került. Ez a bevetés azonban könnyebb lesz, és messzemenőkig kielégítő – az emberiség legnagyobb ellenségének további maradványait törlik el.

A dermesztően fagyos fegyverzettől csillogó géphadihajók a naprendszeren kívül lebegtek, ahol csak a halvány csillagfény még haloványabb köde tükröződött a burkolatukon. A szétszórt Omnius örökelmék megsemmisítésének következtében ez a robot támadócsoport soha nem érte el a célját, a Szövetség közeli csillagrendszerében pedig még csak nem is sejtették, hogy valaha célpontok voltak. Azonban most Manford felderítői újra megtalálták a flottát.

Az ellenség veszedelmes hajói még mindig sértetlenül, felfegyverkezve és működőképesen lebegtek az űrben, ám jóval a corrini csata után immár élettelenül. Pusztán elhagyott szellemhajók voltak – de attól még förtelmek. Ennek megfelelően kellett bánni velük.

Ahogy hat kis hajója megközelítette a mechanikus szörnyetegeket, Manfordot ősi borzongás járta át. Butlerista mozgalmának elkötelezett hívei felesküdtek, hogy a tiltott számítógépes technológia minden maradványát elpusztítják. Most habozás nélkül megközelítették az elhagyott robotflottát, mint ahogy a sirályok szállnak rá a partra vetett bálna tetemére.

Ellus kardmester hangja recsegve tört elő a szomszédos hajó kommjából. A hadművelet során a kardmester repült az élen, ő irányította a butlerista vadászokat ezekhez az alattomos robothajókhoz, amelyek évtizedek óta észrevétlenül sodródtak az űrben.

– Ez egy huszonöt hajóból álló támadószázad, Manford. Pontosan ott, ahol a Mentát megjósolta, hogy rájuk találunk.

A láb nélküli testéhez speciálisan átalakított ülésében Manford bólintott. Gilbertus Albans továbbra is lenyűgözte szellemi képességeivel.

– A Mentát iskola ismét bebizonyította, hogy az emberi agy felsőbbrendűbb a gondolkodó gépeknél.

– Az emberi elme szent – mondta erre Ellus.

– Az emberi elme szent. – Ezt az áldást Manford Istentől kapott látomásából vette, és a mondás roppant népszerűvé vált a butleristák körében. A férfi bontotta a vonalat, és tovább figyelte a kibontakozó műveletet saját tömör hajójáról.

A pilótafülkében mellette ülő Anari Idaho kardmester rögzítette a robot csatahajók helyzetét a képernyőn, és közölte értékelését. A nő fekete-szürke egyenruhájának hajtókáján a mozgalom emblémáját viselte, a stilizált jelvénnyel, a vérvörös ököllel, ami egy szimbolikus fogaskereket szorongatott.

– Elég a fegyverzetünk ahhoz, hogy távolról elpusztítsuk őket, ha okosan használjuk a robbanóanyagot – közölte. – Nem kell megkockáztatni az átszállást a hajókra. Harci mekek és összekapcsolt küzdődrónok őrzik őket.

Manford felnézett társnőjére és barátjára, és bár tekintete változatlanul jeges maradt, a nő látványa mindig megmelengette a szívét.

– Nincs itt semmi kockázat… az örökelme halott. És meg akarom nézni ezeket a gépdémonokat, mielőtt kiiktatjuk őket.

Anari, aki Manford ügyének és egyben személyének is szentelte magát, elfogadta a döntést.

– Ahogy kívánod. Én majd vigyázok rád. – A nő széles, ártatlan arckifejezése meggyőzte Manfordot, hogy szerinte a férfi nem cselekedhet rosszul, nem hibázhat… és ennek az odaadásnak köszönhetően Anari minden helyzetben ádázul védelmezte őt.

Manford pattogó hangon parancsokat kezdett osztogatni.

– Oszd csapatokra a híveimet! Felesleges sietni. Jobban szeretem a tökéletességet a kapkodásnál. Ellus kardmester koordinálja a lékelőtöltetek elhelyezését a géphajókon. Egy roncsdarab sem maradhat, mire végzünk.

Fizikai korlátai miatt a kevés dolog egyike, ami örömmel töltötte el, az volt, ha végignézhetett egy efféle pusztítást. A gondolkodó gépek egykor elözönlötték ősei otthonát, a Moroko bolygót, elfogták a lakosságot, és a járványuk elszabadításával mindenkit meggyilkoltak. Ha az ükszülei nincsenek éppen távol az otthonuktól, hogy a Salusa Secunduson bonyolítsanak le egy üzletet, akkor ők is csapdába estek volna, és meghalnak. És akkor Manford soha nem születik meg.

Bár az őseire kiható események nemzedékekkel ezelőtt történtek, ő még mindig gyűlölte a gépeket, és megfogadta, hogy folytatja a szent küldetést.

Butlerista híveit öt képzett kardmester kísérte, az Emberiség Paladinjai, akik vállt vállnak vetve harcoltak velük a gondolkodó gépek ellen Serena Butler Dzsihádja során. A Corrinon aratott nagy győzelem utáni évtizedekben a kardmesterek a tisztogatási műveletekkel voltak elfoglalva: felkutatták és megsemmisítették a robotbirodalom minden maradványát, amit csak szétszórva találtak a naprendszerekben. Sikereiknek köszönhetően efféle maradványokat, mint a mostani is, egyre nehezebb volt fellelni.

Ahogy a butlerista hajók megérkeztek a gépflotta tagjai közé, Anari a képernyőjén figyelte a műveletet. Félhangosan töprengett, ahogy csak a férfi jelenlétében szokott:

– Mit gondolsz, hány ilyen flottát fogunk még találni, Manford?

A válasz egyértelmű volt.

– Az összeset meg akarom keresni.

Ezek az élettelen robot harci flották könnyű célpontok voltak, amelyek szimbolikus győzelemként szolgáltak, ha megfelelően lefilmezik és sugározzák őket. Az utóbbi időben azonban Manfordot egyre inkább aggasztotta az új Corrino Impériumban észlelt romlás, korrupció és fejét felütő egyéb kísértés. Hogyan felejthették el az emberek ilyen gyorsan a korábbi veszélyeket? Hamarosan talán más irányba kell terelnie hívei buzgalmát, és szükség lesz egy újabb tisztogatásra a lakosság körében…

Ellus kardmester gondoskodott az adminisztratív részletekről, arról, hogy a robothajókat hálózatosan elossza, és csapatokat rendeljen a meghatározott célpontokhoz. Az öt másik butlerista hajó felvette pozícióját az elhagyott gépek között, és rácsatlakoztak a hajótestekre. Aztán az egyes csapatok utat robbantottak maguknak a fedélzetre.

Manford emberei közben beöltöztek, és felkészültek rá, hogy átlépjenek a legnagyobb robothajó fedélzetére. Ragaszkodott hozzá, hogy a saját szemével lássa a gonoszt, annak dacára, hogy ez milyen erőfeszítéssel járt. Soha nem érte volna be azzal, hogy csak hátramarad és onnan nézelődik. Már megszokta, hogy Anarit használja lábaként és kardjaként. Az erős bőrből készült hám mindig a közelben volt, arra az esetre, ha Manfordnak harcba kellene bocsátkoznia. A nő most a hámot a vállára vette, beállította a nyaka mögé az ülést, majd rögzítette a pántokat a hónaljánál, a mellkasán és a derekán.

Anari magas és alkatilag erős nő volt, és amellett, hogy megkérdőjelezhetetlen hűség fűzte Manfordhoz, szerette is őt – ezt a férfi minden alkalommal láthatta, amikor a szemébe nézett. De persze az összes híve szerette őt, Anari ragaszkodása azonban még ártatlanabb és tisztább volt, mint a legtöbbjüké.

Ahogyan már számtalanszor korábban, a nő most könnyedén felemelte Manford lábatlan testét, és a feje mögötti ülésbe emelte. A férfi nem érezte magát gyereknek, amikor társa vállán lovagolt, hanem Anari részének. Mindkét lábát lerobbantotta ugyan egy hígvelejű technológiabarát bombája, ami megölte Rayna Butlert, a gépellenes mozgalom szent életű vezetőjét, ám Manfordot maga Rayna áldotta meg, mielőtt belehalt a sérüléseibe.

A Suk-orvosok csodának nevezték, hogy egyáltalán túlélte, és az is volt: csoda. Úgy rendeltetett, hogy tovább éljen a szörnyű nap után. Testi sérülései dacára Manford magához ragadta a butlerista mozgalom irányítását, és roppant buzgalommal vezette őket. Félember, de kétszer akkora vezér. A medencéjéből megmaradt ugyan valamennyi csont, de a csípője alatt szinte semmi, ugyanakkor még mindig megvolt az esze és a szíve, és semmi másra nem is volt szüksége. Csak a híveire.

Megkurtított teste szépen belesüppedt Anari hámjába, és most magasan ült a társa vállán. Súlyának finom áthelyezésével úgy irányította a nőt, mintha a teste része lenne, a dereka alatti nyúlványa.

– Vigyél a zsiliphez, hogy elsőként szállhassunk át!

Azonban még így is ki volt szolgáltatva a nő mozdulatainak és döntéseinek.

– Nem. A másik hármat küldöm előre. – Anari nem tűrt ellentmondást, ha egyszer nemet mondott valamire. – Csak miután meggyőződtek róla, hogy nincs veszély, akkor viszlek át a fedélzetre. A feladatom, hogy megvédjelek téged, felülírja a türelmetlenségedet. Akkor megyünk, amikor tájékoztatnak, hogy biztonságos, egyetlen perccel sem hamarabb.

Manford a fogát csikorgatta. Tudta, hogy a társa jót akar, de a túlságosan védelmező hozzáállása időnként frusztrálta.

– Senkitől sem várom el, hogy helyettem vállalja a kockázatot.

Anari hátranézett a férfi arcára a válla fölött, és megajándékozta egy kedves mosollyal.

– Még szép, hogy mi vállaljuk helyetted a kockázatot. Mindannyian az életünket adnánk érted.

Miközben Manford csapata átszállt az élettelen robothajóra, és átkutatta a fémfolyosókat, továbbá robbanótöltetek elhelyezésére alkalmas helyeket keresett, a férfi a saját hajója fedélzetén várakozott, a hámjában fészkelődve.

– Mit találtak?

A nő mozdulatlanul felelte:

– Majd jelentenek, ha lesz mit jelenteniük.

Végül a csapat bejelentkezett:

– Egy tucat harci mek van a fedélzeten, uram, mind dermedt és deaktivált. A hőmérséklet fagyos, de újraindítottuk az életfenntartó rendszereket, így kényelmesen feljöhettek a fedélzetre.

– Nem érdekel a kényelem.

– De lélegezned muszáj. Majd szólnak, ha készen állnak – közölte Anari.

Bár a robotoknak nem volt szükségük létfenntartó rendszerekre, számos hajót úgy szereltek fel, hogy emberi foglyokat szállíthasson a raktérben. A Dzsihád utolsó éveiben Omnius minden működőképes járművet átadott a harci flottának, miközben hatalmas automatizált gyárakat épített, hogy ezrével építsen új hadihajókat.

És az emberek mégis győztek, mindent feláldozva az egyetlen győzelemért, ami számított…

Fél órával később a géphajóban a légkör elérte azt a szintet, ahol Manford is életben maradhatott védőöltözet nélkül.

– Készen állunk, hogy a fedélzetre lépj, uram! Több jó helyet is találtunk a robbanótöltetek elhelyezésére. És emberi csontvázakat is. Egy rakteret, legalább ötven fogollyal.

Manford erre felkapta a fejét.

– Foglyokat?

– Rég halottak, uram.

– Jövünk. – Anari, a hallottakkal elégedetten lemászott az összekötő zsiliphez, a hátán ülő Manford pedig hódító királynak érezte magát. A nagy hajó fedélzetén a levegő még mindig igen híg volt és fagyos, a férfi pedig megborzongott, majd megragadta a társa vállát, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

A nő aggódó pillantást vetett rá.

– Várjunk még tizenöt percet, hogy felmelegedjen a levegő?

– Ez nem a hideg miatt van, Anari. Hanem a levegőt megülő gonoszság miatt. Hogy tudnám elfelejteni az összes emberi vért, amit ezek a szörnyek kiontottak?

A félhomályos, spártai kialakítású hajó fedélzetén Anari elvitte őt abba a helyiségbe, ahol a butleristák feltörték a lezárt ajtót, ami mögül emberi csontvázak kerültek elő nagy összevisszaságban. Többtucatnyi embert hagytak itt éhen halni vagy megfulladni, valószínűleg azért, mert a gondolkodó gépeket nem érdekelte a sorsuk.

A kardmester arcára szörnyű nyugtalanság és bánat telepedett. Minden sokrétű harci tapasztalata ellenére Anari Idahót továbbra is megdöbbentette a gondolkodó gépek közönye és kegyetlensége. Manford egyszerre csodálta és szerette őt ártatlanságáért.

– Biztosan foglyokat szállítottak valahova – szólalt meg a nő.

– Vagy kísérleti alanyokat a gonosz Erasmus robotnak – mondta Manford. – Amikor aztán a hajók új parancsot kaptak, hogy támadják meg ezt a rendszert, nem fordítottak további figyelmet a fedélzeten lévő emberekre. – Elmormolt egy néma imát és áldást, remélve, hogy az felgyorsítja az elveszett lelkek útját a mennyországba.

Ahogy Anari kivitte őt az emberekkel teli raktérből, elhaladtak egy szögletes, kikapcsolt harci mek mellett, ami szoborként állt a folyosón. A karjain vágópengék és lőfegyverek meredeztek, a tömpe fej és az optikai szálak mintha az emberi arcot parodizálták volna. Manford undorodva nézte a gépet, és elfojtott egy újabb borzongást. Ez soha többé nem történhet meg újra.

Anari kirántotta hosszú, tompa impulzuskardját.

– Fel fogjuk ugyan robbantani ezeket a hajókat, uram… de megengeded?

A férfi elmosolyodott.

– Habozás nélkül.

Mint valami felengedett rugó, a kardmester rárontott a mozdulatlan robotra. Az egyik csapás megsemmisítette a mek optikai szálait, több ütés lecsapta a tagjait, mások szétzúzták a törzsét. Az évtizedek óta kikapcsolt mekből még csak szikra sem pattant ki, ahogy kenőfolyadék sem spriccelt elő, amikor a nő feldarabolta.

Anari végül zihálva lenézett rá, majd azt mondta:

– Még a ginazi kardmesteriskolában több száz ilyet öltem meg. Az iskolának a működőképes harci mekekre vonatkozó parancsa még mindig érvényes, így a tanoncok gyakorolhatják a megsemmisítésüket.

Már maga a gondolat is elrontotta Manford hangulatát.

– Véleményem szerint túl sok működőképes mek van a Ginazon – jegyezte meg a férfi. – És ez nyugtalanít. A gondolkodó gépeket nem lenne szabad háziállatként tartani. Nincs hasznos célja semmilyen kifinomult gépnek.

Anarit bántotta, hogy a társa kritikával illette a kedves emlékét. Nagyon halkan szólalt meg.

– Így tanultunk meg harcolni ellenük, uram.

– Az embernek ember ellen kellene edzenie.

– Az nem ugyanaz. – Anari a már amúgy is szétzúzott harci meken töltötte ki a frusztrációját. Még egyszer utoljára rásújtott, aztán elindult a híd felé. Útközben több másik meket is találtak, és a nő mindegyiket ugyanolyan bősz haraggal intézte el, amit Manford is érzett a szívében.

A robothajó irányítófedélzetén ő és a kardmester találkozott a csapat többi tagjával. A butleristák felborítottak egy pár kikapcsolt robotot a hajó vezérlőinél.

– Minden hajtómű működik, uram – jelentette az egyik hórihorgas férfi. – A biztonság kedvéért robbanóanyagot erősíthetünk az üzemanyagtartályokra, de innen is túlterhelhetjük a reaktorokat.

Manford bólintott.

– A robbanásoknak elég nagynak kell lenniük ahhoz, hogy elsöpörjék az összes közelben lévő hajót. Ezek a járművek működőképesek, de még csak ócskavasnak sem akarom felhasználni őket. Mert… szennyezettek.

Tudta, hogy másoknak nincsenek ilyen aggályaik. Az ellenőrzésén kívül eső, korrumpálható emberek csapatosan fésülték át a hajózási útvonalakat, hogy ehhez hasonló, sértetlen flottákat találjanak, amiket azután megmenthetnek és kijavíthatnak. Az elvtelen dögevők! A VenHold űrflotta erről volt hírhedt: hajóik több mint felét a gondolkodó gépek felújított járművei adták. Manford többször is szóváltásba keveredett Josef Venport directeurrel, de a kapzsi üzletember nem volt hajlandó józan belátásra térni. Manford némi vigaszt lelt a tudatban, hogy legalább ez a huszonöt ellenséges hadihajó soha nem kerül felhasználásra.

A butleristák megértették, hogy a technológia ugyan csábító, viszont rengeteg lappangó veszélyt rejt. Az emberiség elpuhult és ellustult Omnius megdöntése óta. Az emberek igyekeztek ürügyeket keresni, kényelemre és komfortra törekedtek, kitolták a határokat, saját vélelmezett előnyeiket kutatva. Siránkoztak és kifogásokat találtak: hogy az a gép lehet, hogy rossz, de ez a kicsit más technológia elfogadható.

Ő nem volt hajlandó mesterséges határokat húzni. Ez egy csúszós lejtő volt. Egyik apróság elvezethetett egy másikhoz, az újabbhoz, és hamarosan a lejtőből szakadék válik. Az emberi fajt soha többé nem szabad, hogy rabszolgasorba taszítsák a gépek!

Most elfordította a fejét, hogy a hídon álló három másik butleristához szóljon.

– Menjetek! A kardmesteremnek és nekem még van itt egy utolsó feladatunk. Küldjetek üzenetet Ellusnak: tizenöt percen belül jó lenne indulnunk!

Anari pontosan tudta, hogy Manford mire gondolt. Mi több, felkészült rá. Amint a többi követő visszatért a hajójukra, a kardmester kivette a kis aranyozott szimbólumot a hámja egyik rekeszéből – egyet a Manford rendelte sok hasonló szimbólum közül. A férfi tiszteletteljesen tartotta a jelképet, amiről Rayna Butler jóságos arca meredt rá. Immár tizenhét éve követte a látnok lépteit.

Manford megcsókolta a szimbólumot, aztán visszaadta a társának, aki letette a robothajó vezérlőpaneljére. Majd a férfi azt suttogta:

– Rayna áldja meg a mai művünket, és vigyen sikerre minket döntően fontos küldetésünkben! Az emberi elme szent.

– Az emberi elme szent. – Anari gyors léptekkel, meleg párát fújtatva a fagyos levegőben, a hajójukhoz sietett, ahol a csapat aztán lezárta a zsilipet, és megszüntette a dokkolást. A hajójuk eltávolodott a robbantásra kész harccsoporttól.

Egy órán belül az összes butlerista csapásmérő egység összegyűlt a sötét robothajók felett.

– Egy perc maradt a robbanásig, uram – érkezett Ellus kardmester hangja a kommból. Manford bólintott, tekintetét a képernyőre szegezte, de nem szólt egy szót sem.

Nem is volt rá szükség.

Az egyik robothajó lángba borult, fémdarabok süvítettek szanaszét. Gyors egymásutánban a többi hajó is felrobbant, ahogy a hajtóművük túltöltődött, vagy az üzemanyagukat gyújtották be az időzített robbanások. A lökéshullámok egyesültek, és a törmelékek fémgőz és táguló gázok kavargó levesévé keveredtek. Kis ideig az egész olyan fényesen ragyogott, mint egy új nap, ami Rayna tündöklő mosolyára emlékeztetett… Aztán minden fokozatosan eloszlott és elhalványult.

A nyugalom tengerének túlpartján Manford szózatot intézett hűséges híveihez:

– Az itteni munkánk bevégeztetett.