Visszaemlékezés

Luna, 7 éves

„A Holdnak nincs saját fénye, csak a Nap fényét veri vissza.”

– Légy jó kislány, Luna! – mondta anya, amikor hétéves voltam. – Tudod, hogy neked előbb adnak az emberek pénzt, mint nekem – sóhajtott keserűen, amikor végignézett magán. Remegő ujjait végigfuttatta csontsovány testén, és egy csendes könnycsepp gördült le dús szempillájáról.

Szomorú tekintete könnyeket csalt a szemembe, és amíg ő a jelen megmérgezett pillanatán merengett, én előhúztam a farmernadrágom zsebéből a kedvenc fényképemet.

Azt mondta, ez még a születésem előtt készült róla. Ugyanebben a piros ruhában, amit most is visel. Azonban csak a textil őrizte meg a méltóságát. A nő megváltozott.

– Oh, Luna! – ingatta a fejét mosolyogva. – Már megint azt a képet nézed?

Nem pillantottam rá. A szemem sarkából figyeltem őt, és némán bólogattam.

Mindennap belebújt ebbe a piros ruhába és sosem mosta ki, nehogy elveszítse élénk színét.

Semmit sem őrzött és féltett annyira, mint azt a piros textilfoszlányt. Még engem sem.

Arról a ruhadarabról úgy gondoskodott, mintha egy élőlény lenne.

Kedvesen simogatta, lágy hangon beszélt hozzá, és egy csörgő, átlátszó fóliába csomagolta, mielőtt visszaakasztotta volna a szekrénybe.

Ez egyike volt azoknak a tevékenységeknek, amikor a jó mama volt itt. Azonban azokból a percekből nagyon keveset kaptam.

Mama megpróbált nőies, könnyű és kifinomult maradni, amikor lassú léptekkel elindult felém, de a tűsarkú cipő vékony sarka folytonosan belecsúszott a régi, sötét padló rései közé. Megingott a teste, és hiába akarta megtartani az egyensúlyát, sovány bokája kicsavarodott a cipőből. Hangos puffanással és vidám kuncogással esett a koszos parkettára, ahova való.

Ő a társadalom hulladéka. – Louise néni mindig ezt mondogatta.

Tudtam, hogy beteg.

Tudtam, hogy egy drogfüggő.

Viszont arra még Louise néni sem tudta a választ, hogy már azelőtt beteg volt-e, mielőtt elkezdte magába fecskendezni a pusztító szert, vagy a betegsége annak az erős anyagnak köszönhető.

Mindegy is – vontam meg a vállam, és nagyot sóhajtottam.

Gyűlöltem az utcát. Gyűlöltem kéregetni.

Mindent utáltam, ami odakint fogadott.

Azonban amikor egy narkós kurva nemkívánatos lányaként látod meg a napvilágot egy sikátorban, sajnos nem vagy abban a helyzetben, hogy tiltakozz az elkerülhetetlen ellen.

Rosszallóan csettintettem egyet a nyelvemmel, ahogy Mary nővér szokott.

Visszhangot vetett a szűkös, üres bérlakásban a lyukas orrú vászoncipőm hangja, amikor úgy ugrottam le a velem egymagasságú frizsider tetejéről, hogy oldalról belesarkaltam.

Mérges voltam, de elég egy hisztis gyerek ebben a lakásban, ezért nem toporzékoltam.

Én játszottam a felnőtt, kötelességtudó szülő szerepét, mert amikor a mama sírt, én takargattam be, én vigasztaltam meg, és én kerestem pénzt, hogy ne maradjunk étel nélkül. Mindezek ellenére mégis voltak olyan napok, amikor az éttermek kukáiból ételmaradékot ettünk.

Hulladéknak hulladék jut.

Amíg Louise néni élt, napi egyszer ehettem normális ételt. Keveset főzött, kicsi adagot kaptam, de hálás voltam érte. Ha ő nem lett volna olyan kedves velem, már réges-rég ott lennék, ahol ő. A temetőben, mélyen a föld alatt.

Butaság, Luna! BU-TA-SÁG!

Temetést csak azok kapnak, akik éltek, és te törvényesen meg sem születtél. Senki sem tud a létezésedről, kivéve azt a néhány embert, akiket a tiltás ellenére megismertél.

Louise néni szerint pár napos csecsemőként elköltöztem volna a mennyországba, ha nem dühítem fel nap mint nap a sírásommal.

Olyan vékony és éles hangod volt, mint egy kölyökmacskának, akit az ember csakugyan vízbe fojtott volna… de megsajnáltalak. Nem csak a hangod hasonlított rá, hanem a termeted is. Borzasztó volt – szörnyülködött.

A papírvastagságú falak miatt még a legpitibb nesz is áthallatszódott hozzá. Tudott mindenről, ami itt történt.

Elmesélte, hogy egyszer ki akarta hívni a rendőrséget, mert az az állapot, ami uralta a lakást, a mindennapos botrányok és zajok elviselhetetlenek voltak. De mama stricije megverte és megerőszakolta.

Többé nem hozakodott elő a hatóságokkal, hanem elmosta a koszos edényeket, rendet tett, takarított, amíg mama részegen döglött az ágyban.

Nem sok pénzem volt, de arra mindig odafigyeltem, hogy a havi tápszer- és pelenkaadagod meglegyen. Hál’ istennek a templomban mindig találtam neked ruhát és takarót.

Lepillantottam mamára, aki azóta is a földön feküdt és nevetgélt. A ruha felső része lecsúszott, két számmal nagyobb mérete miatt kicsi mellei előbuktak belőle.

A szoknya a feneke alá gyűrődött, és széttett lábai miatt a csupasz puncija kilátszódott.

A férfiak szentélye – mondta egyszer, amikor bejött hozzám fürdés közben. – Vigyázz, kinek adod oda. Nem lehet mindenkié... – Kedves mama eltűnt, rossz mama átvette az irányítást a teste és az elméje felett. – Látom ám, hogyan néznek rád azok a férfiak, akik hozzám jönnek… – Felpattant a vécéről, belemart a hajamba, és a hideg, koszos csempéhez ütötte az arcomat. Hullámokban söpört rajtam végig az éles fájdalom, miközben látványosan eleredt az orrom vére. Élénkpiros vércseppek hada lepte el az arcomat, az ajkaimat és még a fogaimat is, amikor kinyújtottam a nyelvemet, hogy megízleljem a fémes ízt. Mindig megkóstoltam, amikor sérülést szereztem. Szopogattam a nyílt sebhelyeket. – Ha el mered csábítani őket, Luna… esküszöm, hogy odaadlak Jimmynek!

Amint kiléptem a bérlakás ajtaján, magam mögött hagyva őrült mamát, az öreg Chip a falhoz lökött. Apró, sárga festékmaradványok potyogtak a hajamba és a ruhámra. A folyosót elárasztotta a belőle áradó hullaszag. Chip egy kriptaszökevény. Csak olyankor bújik elő a hullaházból, ha élő, hús-vér nőre vágyik, de a legtöbbször megelégszik a holttestekkel. Szexuálisan vonzódik hozzájuk, és némelyikkel meg is történik az aktus.

Undorító!

Remélem, Louise nénit nem bántotta ez a perverz, beteg disznó!

Amikor részeg, állandóan fecseg. Untatja mamát, de fizeti a lakbért, ezért elviseli.

Jimmynek nem tetszik, hogy mama neki is odaadja a punciját, mert nem fizet tisztességesen.

– Ez a nekrofil köcsög már megint itt járt! – ordította legutóbb.

– Fizeti a lakást, amit te nem vagy hajlandó – mondta mama unottan, és leereszkedő pillantással nézett Jimmyre.

Ostoba mama!

Tudnia kellene, hogy Jimmyvel nem lehet szórakozni.

Jimmy többször is megütötte, a falhoz csapta, és amikor sovány teste összecsuklott, jó nagyot belerúgott.

Mama keservesen felnyögött és fájdalmasan jajgatott.

Köpködte a csúnya szavakat és véres nyál fröcsögött a szájából, amikor elküldte Jimmyt a kurva anyjába, amiért eltörte az egyik bordáját. Legalábbis ezt állította.

De Jimmy, a strici, nem tűrte ezt el egyik narkós lotyótól sem. Így hívta őket.

Belemarkolt mama zsíros, barna hajába és a fájdalmát figyelmen kívül hagyva végighúzta a padlón, majd elém dobta.

– Nézz rá! – kiabálta.

De mama nem nézett rám.

Jimmy mama teste mellé térdelt, ismét a markába fogta a haját, és durván felrántotta a földről a fejét.

Vékony, pálcika ujjait mama csontos arcába mélyesztette, ezzel arra kényszerítette, hogy engem nézzen.

– Legyen ő az új kurvám, Brenda? Hm? Azt szeretnéd? Szebb, mint te.

– Nem szebb! – vágott vissza mama.

A szavak éle belém hasított. Lehetek kurva, de szebb nem.

Jimmy hangosan felröhögött, mert nem akart engem elvinni. Sosem vinne el. Azt mondta, hogy aki gyerekekkel üzérkedik, azzal csúnyán elbánnak a börtönben. Ő nem lesz senkinek sem a szajhája, ha egyszer bekerül oda.

– Akkor legyél jó kislány, Brenda, és ne engedd többé a puncidba azt a faszkalapot. – Lealacsonyítóan megütögette mama fejét, mintha csak egy kutya lenne, aki teljesítette a gazdája kérését. Ennyit kap a szófogadásért cserébe. – Most pedig szopj le, bébi. Nekem is jár valami belőled.

A szabályok még azelőtt az érvényüket vesztették, hogy bármit tehettem volna ellenük.

Maradj láthatatlan, ne nézz az emberekre, ne beszélj az emberekkel, és ami a legfontosabb, sose maradj egyhelyben. Állandóan mozgásban kell lenned. Ha lankad a figyelmed, elkapnak. Megértetted, Luna? – Ezt tanította Louise néni, amikor először kimentem az utcára. Élete utolsó perceiben is óvni akart engem.

A betegség, ami elvitte, olyan gyorsan csapott le rá, mint egy gigantikus kobra, és azonnal elfogyasztotta.

Sokak szerint az is csoda volt, hogy megélte a 96. születésnapját.

A szavai és rekedtes, jellegzetes öreg hangja itt lógatják a lábukat a tudatom peremén. Azonban ez ellen hogyan is védekezhettem volna, Louise néni?

Kiléptem az ajtón és azonnal elkapott.

– Itthon van az anyád? – kérdezte Chip az arcomba lihegve. Áporodott kávé és keserű cigaretta szaga erőszakolta magát az orrlyukaimba. Legszívesebben összecsíptem volna a végét, hogy ne érezzem, de megdermedtem, amikor benyúlt a combjaim közé.

Lebénultam. Teljesen.

Mintha egy külső szemlélő lettem volna, arra bátorítva a lányt, hogy hisztérikusan sikoltozzon és tüzet kiáltson… de nem volt elég erős hozzá.

Noha sikoltani akartam, a hangszálaim felforrósodva porrá égtek odabent, és a ránk telepedő csendben a pók hallhatóan szőtte a hálóját.

Összeszorult a légcsövem, égett a tüdőm, és vele együtt a hangok is. A visszatartott lélegzetemmel feltartóztattam a szavakat is.

Éreztem, ahogy az arcom színe vörösbe fordult a félelemtől és a kétségbeeséstől. De még mielőtt bármit tehetett volna, mama kinyitotta az ajtót.

– A kislányokra izgulsz, te perverz disznó?

Leereszkedő pillantással mérte végig Chip testét és a hónaljánál besárgult inget, ahol mindig hatalmas izzadságfolt éktelenkedett. A maradék haja zsírosan simult csillogó fejbőréhez.

Erősen a combomba csípett, majd elengedett és a mama felé fordult.

– Szépségem – csicseregte hízelgő hangon. Mama rágyújtott egy cigire és a füstöt Chip arcába fújta. – Ma is gyönyörű vagy – duruzsolta, miközben izzadt tenyerét a farmerébe törölte.

Mama elmosolyodott, amikor Chip kézfejen csókolta és megpörgette.

Mindig szépnek akart látszani. Azt akarta, hogy a férfiak csakis őt vegyék észre, de már nem volt olyan szép, mint a fényképen.

Chip benyúlt a szoknya alá, a vékony, meleg combok közé, és megérintette a csupasz bőrt, amitől mama kislányosan kacagni kezdett.

Örökkévalóságnak tűnt az a néhány perc, amíg őket figyeltem árgus szemekkel.

Mama szaggatottan szívta be a levegőt, fejét hátravetette, majd hangosan felnyögött, amikor Chip lehúzta a melléről a ruhát és a szájával eltüntette az egyiket.

– Menj már, Luna! – ordította mama a mámor fátyla mögül, aztán becsukódott az orrom előtt az ajtó.

Igazságtalannak tartottam, hogy ameddig ő a meleg lakásban elszórakoztatja a férfiakat, nekem a hideg utcára kell mennem kéregetni…

Kilépve a bérházból a fejemre dobtam a kapucnit és bosszúsan belerúgtam a feltornyozott kartondobozokba, amelyek darabokra hullva betakarták a járdát.

Amint belém hasított egy kellemetlen érzés, meg is bántam ostoba tettem.

Gyorsan összeszedtem a szétesett dobozokat, és az ereszcsatorna mellé halmoztam őket. Valaki szép házat épít majd belőle.

Louise néni biztosan haragudna rám, amiért nem helyes dolgokra gondoltam…

– Mit csinálsz, Louise néni? – kíváncsiskodtam.

– Számolom a pennyket – felelte félszeg mosollyal.

– Miért?

– A gyógyszereim miatt kevesebb jut ételre. Mit szólnál hozzá, ha ma csak zöldséglevest ennénk?

– Tudod jól, hogy a szemetet is megeszem. Nekem jó lesz – feleltem vállrándítva, és felmásztam az egyik székre.

– Lemegyek a kisboltba, addig maradj itt, és nézd a tévét vagy olvass.

– De én nem járok iskolába – jelentettem ki hangosan.

– Buta akarsz maradni? – koppintott a fejemre kemény bütykeivel. – Írni, olvasni és számolni – felemelte három görbe ujját. – Ha ezeket tudod, akkor talán lesz normális állásod, amivel pénzt kereshetsz.

Forgattam a szemem, de amint körülnéztem a kicsi, ám otthonos és tiszta lakásban, ahol voltak könyvek, virágok és tévé… tetszett Louise néni ötlete.

Azonban csüggedten lógattam a lábaimat, mert attól még nagyon sok év választott el.

Ha lenne pénzem, adhatnék Louise néninek. Talán azt is megengedné, hogy itt lakjak vele. Ápolnám őt. Tudom, hogyan kell. Mamát is ápolom, amikor olyan rosszul van, hogy összehányja az ágyat.

Amikor Louise néni elment, behúztam a fürdőszobába a széket, felálltam rá, és a tükör előtt meztelenre vetkőztem.

Hosszú percekig nézegettem a testemet.

Még nincsenek nagy cicijeim, pedig azt a férfiak nagyon szeretik…

Keserűen sóhajtottam, miközben a kezem lejjebb csúszott lapos hasamon.

Louise néni szerint olyan sovány vagyok, hogy a nagy erejű szél könnyedén felkapna és úgy végigdobálna New Orleans utcáin, ahogy az újságpapírokat szokta. Elmosolyodtam, majd jeges borzongás szaladt végig a gerincemen, amikor az ujjaim megállapodtak a szentélyemnél.

Ezzel akár már most is tudnék pénzt keresni, és nem kellene arra várnom, hogy felnőtt legyek.

– Luna! Mit csinálsz te ott? És miért vagy meztelen? – kérdezte Louise néni rémülten.

– Megtaláltam a megoldást! Tudom, hogyan kereshetnék pénzt – mosolyogtam ismét. Nagyon büszke voltam magamra. – Soha többé nem kellene számolgatni a pennyket.

– Ezt nagyon gyorsan verd ki a fejedből!

Louise néni nagyon ideges lett. Remegett, és ráncos arcbőrét vékony izzadságréteg fedte be. Hangja élesen és keményen csapódott a fülembe. Meglepődtem. Hisz’ én csak jót akartam. Könnybe lábadt a szemem.

– De a mama… – kezdtem bele a mondandómba, de akkor Louise néni közelebb lépett és elvágta a szavaim útját.

– A mamád a társadalom hulladéka. Rossz példa. Te sokkal okosabb vagy, sokkal többet érsz, Luna. Ígérd meg nekem, ha én már nem leszek, akkor sem fogod ezt tenni! Megígéred? Ez a te tested, nem holmi felcímkézett áru, ami eladható azoknak a… – Sápadt arcszíne vörösbe fordult, de nem mondta ki a csúnya szót. – A tiéd. Nem vehetik meg, nem vehetik el! Nem vehetnek meg téged, drága gyermekem.

Aztán dús melleihez szorította a fejemet. Teste remegett, könnyei a hajamba potyogtak, miközben ezeket a szavakat suttogta: – Nem helyes! Nem helyes! Nem helyes!

– Megígérem – bólogattam, és mélyen magamba szívtam Louise néni jellegzetes testszagát.

Mama mindig azt mondta rá, hogy büdös, ezért sosem szeretne megöregedni. De nekem az volt a legkedvesebb „illatom”. Kellemes és nyugalmat árasztó.

Azonban tudtam, hogy az a szag a halál szaga, mert a sejtjei pusztulásnak indultak.

– Amíg felteszem az ebédet, fürödj meg, mert úgy bűzlesz, mint egy múmia – kacagott, és sampont régen látott hajamba puszilt. Sosem értettem, miért mocskolja be a száját velem, de titkon abban reménykedtem, hogy talán azért van mindez, mert szeret.

Ezt a napot töltöttük utoljára együtt.

Fürdés után Louise néni megfésült, és befonta a vizes hajamat. Ebéd után pedig mekegve felolvastam neki az egyik kedvenc könyvéből, amíg ő lehunyta fáradt szemeit, amelyek soha többé nem nyíltak ki.

Mélyen magamba szívtam Iberville utcáinak olcsó ételekből, minőségtelen szeszeiből, hordókban égetett textil és műanyag árucikkekből összetapadt, ragacsos bűzét.

A sértő szagok mérgezéssel és hányással fenyegetve magasodtak fölém. Az utakat elárasztó szemét, a levegőből kiszimatolható és összekeverhetetlenül erős húgyszag csípte az orromat. Mindezt megkoronázta a sikátorokban hagyott bűzös fekália.

Emlékeztető jelek arra, hogy valóban mi vagyunk a társadalom hulladéka. Azok az emberek, akiket eltüntetnének az utcákról. Csak manapság a tömegmészárlásért senki sem szeretne bíróság elé kerülni, ezért inkább kiszorítanak minket a lepukkant negyedekbe.

Az árvaházakról szóló rémisztő mesék miatt inkább létezem szellemként ebben a hatalmas börtönben, mert – ha nem is teljes egészében – szabad lehetek. És a szabadság nagy kincs.

Mama nem szabad, ő Jimmy tulajdona. Még ha néha nem is akarja ezt beismerni. Függ tőle.

Hamar megtanultam, hogyan legyek láthatatlan azok előtt, akikkel nem szeretnék beszélgetni.

Ne nézz senkire, és semmi se vonja el a figyelmed az úticélról!

Lehajtott fejjel, földre szegezett tekintettel, szapora léptekkel loholtam végig a St. Louise Streeten, hogy megérkezzek a francia negyed széléhez, ugyanis a turisták tudják, hogy bizonyos negyedeket – amibe a miénk is beletartozott – el kell kerülniük.

Abban a városrészben egész évben úgy hemzsegtek, mint nyáron a megromlott ételen a férgek.

Görcsbe rándult a gyomrom az éhségtől, a hányingertől, miközben jeges borzongás táncolt végig a testemen a csípős hidegtől és a feltörő emléktől.

Erősen beleharaptam az ajkamba. Amikor élénkpiros vérem kiserkent s megéreztem annak ismerős ízét a nyelvemen, az eufória fátyla leereszkedett az elmémre.

Békét hozott. Nyugalmat sugárzott sejtjeim közé a fájdalom és annak fémes zamata.

Négy hónappal ezelőtt beleestem az egyik konténerbe... Nem volt sajátos, árulkodó büdösség, ami eltántorított volna tőle – mint a többi kuka, az is szemét szagát árasztotta magából. De aztán az arcom belecsapódott egy tekintélyes sertésmájba. A ragacsos belsőséget buzgón mászták a nyüvek, amelyek hozzátapadtak a hajamhoz, az arcomhoz, és amíg dermedten, testközelből figyeltem őket, felkapaszkodtak a kezeimre is.

Aznap éhesen feküdtem le, és napokig a kukák közelébe sem mentem.

Az St. Louis Cathedral déli harangszava elcsendesült. Az irodaházakból emberhorda lepte el a falatozókat és a kávéházakat. Valahányszor megéreztem a frissen sütött pékáruk, sütemények és sültek illatát, összefutott a nyál a számban. A gyomrom hangosan és hosszan követelte az ételt, de még nem végeztünk, tehát nem is ehettünk.

Mindent a maga idejében – nyugtattam magunkat, mert meg fogjuk kapni a jutalmunkat a kemény munkáért, amiről mamának sosem szabad tudomást szereznie.

Egyik placcról a másik placcra sétáltam, azonban sehol sem tartózkodtam sokáig.

Állandóan mozgásban kell lennem.

Újabb farkasordító órák teltek el.

Némán, szipogva figyeltem apró, koszos, immár elkékült lábujjaimat. A hideg azon a napon sem kímélte csupasz végtagomat. Reszkettem, és másodpercenként hasított belém a dermesztő fájdalom kegyetlen, borotvaéles pengéje. Elkeseredve beletöröltem a piszkos pulóver ujjába az orromat, miközben folyamatosan azon munkálkodtam, hogy az éhség és a hideg édes kettőse ne kényszerítsen térdre. Büszkén visszanyeltem a könnyeimet. Ezt is túlélem!

A zománcos bögre súlya ránehezedett a mellkasomra, és kolosszális erővel szorította a szívemet a bordáim közé. Olyan könnyű volt, akár egy pitypangmag, melyet messzire sodor a nyári szellő.

Enyhén meglengettem a bögrét és hallgattam, ahogy a pennyk életre kelnek benne. Az aprócska fémérmék a pohár falának ütköztek, harsányan csörögtek benne.

Ha tele lenne, nem zörögne ilyen ékesen.

Azonban nem is kong az ürességtől. – Gondolataimban Louise néni elevenedett meg, és bütykös, kemény ujjával a fejemre koppintott.

Igazad van, Louise néni – mosolyogtam az esti szürkületben.

A hőmérséklet délcegen baktatott a fagypont felé, ezért gondtalanul, mint minden gyerek, elkezdtem játszani a leheletemmel. Olykor azt képzeltem, hogy egy félelmetes sárkány vagyok, elvétve pedig egy törvényen kívüli fiatal az út túloldaláról, aki cigarettafüstöt ereszt ki a száján és az orrlyukán.

Bolondos gondolatmenetemet egy tűsarkú női cipő finom kopogása szakította szét, amit azonnal követett egy dallamos, lágy hang.

Óvatosan feljebb csúsztattam a kapucnit és kíváncsi tekintettel kerestem azt az arcot, akihez a hang tartozott.

Lélegzetvisszafojtva pásztáztam az üzletek előtt ácsorgó és elhaladó embereket.

És akkor megpillantottam köztük őt.

A szívem szaporán vert, a bőröm égett, az agyamban vörösen izzó lámpa vészjóslóan villogott. A lábaim mégis elindultak. Megfontolt léptekkel közeledtem az ismeretlenhez.

Egészen az Orleans Street és a Bourbon Street találkozásáig követtem őt, de a kereszteződésben nyoma veszett.

Hogyan? – Értetlenül kapkodtam a fejem és megbántam, hogy olyan messzire elmerészkedtem.

Megszegtem a szabályt.

Élesen beszívtam a jéghideg levegőt, és az összes bátorságomat összeszedve befordultam a sötét utcába.

– Tolvaj vagy? – A fülemnek kedves hangocska szigorúan szegezte nekem a kérdést. Megdermedtem simogató közelségétől. Olyan szépen csengett, mint a szupermarketek hangszórójából kiszűrődő női hang.

– Nem – jelentettem ki határozottan, és a miheztartás végett dobbantottam egyet a lábammal.

Minden lehetek, de tolvaj nem! Senkitől sem venném el a pénzét.

Megszakadna a szívem, ha valaki elvenné tőlem a bögrémet, és a benne lapuló kevés pénzérmémet.

Látom, sőt tudom, kik a tolvajok. Figyelem és elemzem őket, amikor kint vagyok az utcákon. Tudom, mi a technikájuk, de én sosem tennék olyat. Attól, hogy egy hulladék vagyok, van becsületem, amit meg is szeretnék tartani.

Ha kérek, akkor is kapok. Igaz, kevesebbet, mintha elvenném. Azonban azzal is tisztában vagyok, milyen az, amikor kér valaki, és milyen az, amikor elvesz. Louise néni kért, mama mindig elvett. És a kettő között óriási a különbség.

Villámként cikázó, haragos gondolataimból finom kuncogás rángatott ki.

– Nem, hölgyem! – nyomatékosította a nő.

Megszeppenve csodáltam az idegen bátorságát és elegáns arroganciáját. Általában az emberek nem beszélgettek velünk…

Csak pénzt dobtak a piksziseinkbe, és sietős léptekkel minél távolabb akartak kerülni tőlünk. Azonban vannak olyan hulladékok, akik erőszakosan akaszkodnak az arra járókra…

A vége mindig ugyanaz: elkergetik őket, vagy úgy tesznek, mintha meg sem hallanák a néma fohászukat.

De én hallottam az összeset. Tudtam, hogy azok a könnycseppek, amelyek végigfolytak piszkos arcukon, a foszlányokra szakadt lelkük utolsó, szakadozó reményszálai voltak.

– Akkor miért követtél?

Hát… ez aztán a fogós kérdés. Miért is, Luna?

Beszédbe elegyedtél vele, és percek óta egyhelyben álltál.

A közvilágítás váratlanul, vakító villanással fellobbant felette.

A szám tátva maradt, az államat fel kellett nyalábolnom a járdáról, amikor megpillantottam… gyönyörű volt.

Lehajolt hozzám, így egy magasságba került a fejünk.

– Mutasd az arcod! – suttogta. Elbűvölt a közelségével, a szépségével, a közvetlenségével. Miért nem undorodott tőlem úgy, ahogy a többi finom hölgy szokott?

Képzeletben megvontam a vállam, és beleharaptam az alsó ajkamba. A fájdalom enyhítette a bűntudatot.

Louise néni szavai a gyomromban születtek meg, és éreztem, ahogy szétterjedtek a testemben. A féltő tanács, a rosszallóan szomorú tekintet úgy kapaszkodott fel ragacsos tapadókorongjaival a csontjaimon és a szerveimen, ahogy a csodálatos repkényszőlő az elhagyatott házfalon. A kúszónövény benőtte, mert senki sem törődött vele.

Megszeged a szabályt, Luna! – A vészharang hangosan visszhangzott a fejemben, a szívem vadul kalapált sovány testemben, mindezek ellenére lecsúsztattam az elrejtő leplemet.

Piszkos, fésületlen hajam az arcomba hullott.

A nő felemelte az egyik kezét, melyen finom anyagú bőrkesztyűt viselt, és a zavaró hajszálakat a fülem mögé terelgette.

– Nagyon szép a szemed – mondta, majd a bögrére pillantott, amit erősen szorongattam és még közelebb húztam magamhoz. Elmosolyodott, de nem gúnyosan, ahogy mama szokott. – Nem akarom én sem elvenni a pénzed – mutatott a bögrére. – Ezért követtél? Pénzre van szükséged? Egyedül vagy az utcán? – ráncolta aggódva a szemöldökét, miközben a hátam mögé tekintett. – Hol vannak a szüleid?

Ne válaszolj, ne válaszolj, ne válaszolj, Luna! Hisz’ nem is ismered. Nem bízhatsz benne!

– Megértem, miért nem akarsz beszélni. Olykor ez elég jó dolog, de ha kérdeznek, illik válaszolni.

Felegyenesedett, és a hóna alól kihúzta fekete retiküljét. Kényelmesen kapcsolta ki a csillogó csatot, és amikor kivette belőle a tárcáját, rám mosolygott. Kesztyűs ujjai alatt ropogtak a bankók.

Izgatottság zúgott végig az ereimben, és melegség árasztotta el a porcikáimat a fejem búbjától az átfagyott lábujjamig.

Mosolya elterült porcelán arcán, amikor átnyújtotta a ropogós százdolláros bankjegyet, miközben a szemeim majdnem kiestek a helyükről a komor ábrázatú Franklintől.

– Fogadd csak el! – noszogatott kedvesen. – Hideg van, te reszketsz, nekem pedig dolgom van. Nem állhatunk itt az örökkévalóságig. Nem is felelsz a kérdéseimre.

Vajon miért nem fél, amikor ennyi pénz van a tárcájában ezen a környéken? – vetődött fel bennem a kérdés.

– Ha elárulom a nevem, te is elárulod?

Ki akartam mondani, ott volt a nyelvem hegyén, de a torkom és a tüdőm égni kezdett. Nem fedhettem fel a kilétemet. Én nem is léteztem. Törvényesen legalábbis nem.

– Köszönöm – suttogtam halkan, és elvettem tőle a pénzt.

– Gwendoline – mondta kedvesen. – A nevem Gwendoline.

Elszakítottam a tekintetemet Franklinről, és felpillantottam a gyönyörű Gwendoline-re.

Az ajkaim résnyire nyíltak, a forró levegő kiszaladt égő tüdőmből, de nem tudtam még egyszer megszólalni. Már így is túl sokat mondtam…

Megunhatta néma létezésem jelentéktelen alakját, mert köszönés nélkül elsétált.

Amikor magamhoz tértem pillanatnyi megingásomból, azonnal sarkon fordultam és a legsietősebb léptekkel hagytam magam mögött az utcát. Szégyenlősen elpirultam, amiért azt kívántam: bárcsak ő lenne az anyukám.

Rám esteledett, mialatt végignyargaltam a hazafelé vezető úton.

De az is lehet, hogy nem is volt még késő este, csak a tél közeledtével a kültéri világítások, az üzletek neonfényei hamarabb keltek életre, hogy becsalogassák az arra járókat.

A csontjaimban éreztem a hideget. Azonban a testemet olyan zsibbadás járta át, ami megakadályozta, hogy a dermesztő késszúrásokkal fenyegető fagyos levegő elérje a belső szerveimet.

Erősen a mellkasomhoz szorítottam a zománcos bögrét, és apró öklömet a szájába nyomtam.

Elzártam a csilingelő hangok útját, mert ha valaki felismerné ezt a bájosan zengő éneket, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül kifosztana.

Nesztelenül tettem meg az utat, és figyeltem a körülöttem kiélesedő, elcsendesedő zajokra: az emberek beszédére, a cipőtalpak kopogására, a taxik hosszú, indulatos dudaszójára.

Tudtam, hogy még egy jó környéken vagyok, ahol kevesebb emberrablás és erőszak történt.

Igaz, nem láttak itt minket szívesen, sokszor rendőrt küldtek ránk, de aki ügyes és fürge volt, meglépett előlük.

Amint elértem a kereszteződéshez, oda, ahol az út kettémetszette egymást, mintha egy másik világba léptem volna át.

Sokszor játszadoztam a gondolattal, hogy én egy olyan lény vagyok, aki ide-oda járkált a világok között.

A gazdag negyedből a szegénybe csöppentem.

De mielőtt végleg hazamentem volna, egy kis kitérőt kellett tennem az öreg Jerry boltjába. A legtöbbször ott vettem magamnak egy kiflit és egy forrócsokit. Hmm. A nyál azonnal összefutott a számban. A csontjaim már a gondolatától felmelegedtek, míg a nyelőcsövemben, majd a gyomromban éreztem forró, édeskés ízét.

Gyorsabban szedtem a talpamat, ami odaragadt a lecsapódó gőz és pára miatt finom fagyréteggel fedett betonlapokra.

Az édes ízre gondolva agyamban felvillant a kedves hölgy arca. Ő is édes és finom illatot árasztott magából.

Oh, és milyen gyönyörű volt! – csettintettem a nyelvemmel.

A templom falait is ily’ szép hölgyeket ábrázoló freskók gazdagítják.

Gwendoline.

Hisz’ még a nevét is elárulta, miközben én gondolatban összevarrtam a számat.

Általában cserfes és idegesítő kislánynak hív Mary nővér, mert állandóan kérdezősködöm, amikor titokban beosonok hozzá, ahelyett, hogy az utcán kószálnék. De a nővérrel azért beszélgetek, mert ismerem.

Nem tudhatom, hogy bízhatok-e az idegenekben, ezért nem is szabad velük szóba állnom.

De Gwendoline… ő olyan akár egy angyal. Csillogó, szőke, puha haja csigafürtökben omlott vastag, fekete szövetkabátjára. A bőre fehér, bársonyos és tiszta. A mosolya és dallamos, lágy hangja olyan szelíden simogatták a lelkemet…

Nem gondolom azt, hogy ő rossz ember lenne, hiszen még pénzt is adott nekem, amit a bugyim gumijába rejtettem.

Ám igazából azt adta nekem, amit ő észre sem vett, és amit Louise néni halála óta nem kaptam senkitől sem: kedvességet.

A szokásokat nehéz elengedni, ezért akárhányszor beléptem a bérlakásba, az első utam mindig a hűtőszekrényhez vezetett.

Abban reménykedtem, hogy amikor belelesek, tele lesz étellel… de akárhányszor kinyitottam, csak a savanyú tej szaga erőszakolta magát az orrlyukaimba. Évek óta lapult ott alattomosan, besárgulva.

A húsos, fekete penész beborította a gumi peremét, és szőrös kis teste vígan árasztotta magából az állott, fojtogató szagot.

Keserűen felsóhajtottam, amikor a gyomrom éhesen megkordult. Mosolyogva megsimogattam morgó testrészemet. Elfért volna benne még egy kifli a forrócsoki mellé, amit ráérősen iszogattam, mert ki akartam élvezni minden édeskés cseppjét.

De tudtam, hogy nem kényeztethetem el magam… mindig gondolni kell a másnapra.

Amikor megfordultam, halkan felsikkantottam. A szívem duzzadva feszült neki a bordáimnak, miközben a félelem melegsége végigcsörgedezett az ereimben.

A halványan sziporkázó fényben megláttam anya arcát.

Rossz mama van itt!

Démoni tekintete a pislogást közelről sem ismerte. Úgy meredt rám rémisztő szemeivel, mintha nem is evilági lenne.

Az arcán szép, fényes csíkokból csordogált a vér. Hosszú és mély sebeket ejtett magán.

A ruhát lecserélte, zsíros haját egyértelmű, hogy csomókban tépte ki.

Vékony, csontos ujjai a felkaromba martak, és közelebb rántott magához.

– Mennyit gyűjtöttél, Luna? Hol a pénz? Az a mocsok felültetett! Azt mondta, meghozza ma az anyagot, de még mindig nem ért ide. – Sűrűn szipogott, majd az alkarjába törölte csillogó orrát. – Tudja, hogy milyen vagyok akkor, amikor nem kapom meg… Vennem kell, nem várhatok rá!

Elengedett, aztán faltól falig sétált, miközben látványosan köpködött, és csúnya szavakat ejtett ki mocskos száján.

Évek óta vártam azt a pillanatot, amikor megkérdezi tőlem: ettél ma már valamit, Luna?

Vártam! Mégis úgy éreztem, hogy az a mágikus perc sosem érkezik el.

Folyton azzal érvelt, hogy csakis azért lakhatunk egy olyan lakásban, ahol fűtés is van télen, mert Jimmy tiltása ellenére felengedte magához a főbérlőt, Chipet.

Amikor hangot adtam a véleményemnek és elmagyaráztam neki, hogy mások dolgozni járnak, nem pedig kurválkodnak, teljesen kikelt magából.

Színészi alakításától hangosan forgattam a szemem, amikor el akarta adni magát nekem…

Mindezt csakis miattam teszi, mert ha ő nem „ajándékozná” oda a szentélyét a férfiaknak, akkor engem zaklatnának…

– Ott a pénz – mutattam az asztalra.

Azonnal odaszaladt, kiöntötte a bögre tartalmát, és fogcsikorgatva megszámolta.

Amikor befejezte a számolást, ökölbe szorította a kezét és dühösen az asztalra csapott.

Gonoszul elmosolyodtam; szemben találta magát a csúnya valósággal: nem lesz elég arra a nyavalyás szerre.

Tátva maradt a szám és könnyek csípték a szemem, amikor egy könnyed mozdulattal lesöpörte az összeset a földre. A pennyk érces hanggal gurultak szét a sötét padlón.

A pénzérmék után ugrottam, mielőtt végleg eltűntek volna a parketta mély rései között.

Nem hagyhattam, hogy elvesszen a pénzem. Keményen megdolgoztam érte. Neki nem elég a drogra, de nekem elég a holnapi forrócsokimra.

– Ez nem elég, Luna! – ütött dühösen ismét az asztalra, mire az arcomon még nagyobb mosoly formálódott.

Gondolatban megvontam a vállam, és tovább szedegettem a fényes fémérméket.

Rossz mama sátáni tekintettel és ördögi mosollyal közeledett felém.

Behunytam a szemem, mert tudtam, mi következik…

Eszelősen pofozni kezdett az öklével.

Vékony karjai alig vittek erőt az ütésekbe, azonban a lelkem vékony tükrén annál jelentősebb repedések keletkeztek.

Könnybe lábadt a szemem, és a forró, csillogó cseppecskék ellepték az arcomat. Azonban fogalmam sem volt, miért, hisz’ nem is éreztem a fájdalmat. Az ütések erőtlenek voltak.

Talán ez egy ösztönös, védekező reakciója a testnek.

Halkan sóhajtottam, képzeletben megvontam a vállam, és hagytam, hogy a rossz mama végezzen.

Elviseltem a bordáimat érő rúgásokat, a fejemet érő sújtásokat, és az ujjai erős, kegyetlen szorítását, amikor belemart a hajamba. Tépett, rúgott, ütött és csípett.

Új zúzódásokkal és foltokkal „ajándékozott” meg.

Sűrű, ragacsos masszaként bugyogott a vérem, a szemem felduzzadva lüktetett, miközben a gyomrom görcsbe rándult. Kétrét görnyedt sovány testem, de amikor a ruhám alól kicsúszott Franklin, a világ parányira zsugorodott.

A fémes íz sem hozott békét. Nem árasztotta el nyugalommal a sejtjeimet, hiába hagytam, hogy az orromból egyenesen a számba csöpögjenek a fénylő cseppek. A fájdalom egy szempillantás alatt szertefoszlott, amikor mama tekintete a pénzre siklott és kérdés nélkül elvette.

Forrósodott a mellkasom, a tüdőm égett, a dühöm olyan hatalmasra nőtt, mint egy ogre, azonban a hangszálaim alávetették magukat a hallgatásnak.

A nyelvemet csípte a szó: ENYÉM! – kiáltottam volna, de tudtam, hogy úgysem érne célba a könyörgésem.

A pulóverrel felitattam arcomról a vért, majd felültem a frizsider tetejére. Onnan figyeltem mamát.

Tárcsázott egy számot, és szinte udvarolt a vonal túloldalán tartózkodó férfinak.

Amint megszakította a hívást, felém fordult. Őrült mama eltűnt, helyét undok mama vette át.

– Oh, Luna. Az én gyönyörű kislányom. Nemsokára minden jó lesz. Csak pár perc, és…

Nem fejezte be a mondatot, mert kopogtattak az ajtón. Mosolya szélesen elterült az arcán, amikor megtörtént a csere. A pénzből kokaint vett.

A távolból figyeltem, ahogy a fehér port kiszórta az asztalra.

Annyira remegett a keze, hogy nem tudott egy rendes, egyenes csíkot húzni belőle.

– A kurva életbe! – harsogta, aztán felkacagott. Mosolyogva nyalta le ujjairól a finom szemcséket.

Jókedvűen dudorászott, testét lágyan ringatta, és nem törődött azzal, mennyit szippant fel az orrlyukába. Ráhajolt az asztalra, és eltüntette azt, ami elé került.

Az intenzív eufória pillanatok alatt rózsaszín maszlagba bugyolálta az elméjét. A valóságról alkotott képe eltorzult.

Cigarettára gyújtott, és bekapcsolta a rádiót. A lakást elárasztotta a lágy jazz dallama.

Boldog mama volt.

– Olyan büszke vagyok rád. Elmondod, hogy kitől kaptál ennyi pénzt? – Elém sétált, és az arcomba fújta a füstöt. – Mit kellett érte tenned?

– Semmit – vallottam be azonnal. Nem akartam, hogy azt higgye, eladtam a mézédes szentélyemet. Ígéretet tettem, amit sosem szegek meg! Louise néni emlékére esküszöm! – Egy kedves hölgy adta – mondtam vállrándítva, mintha Gwendoline kedvessége semmiség lett volna.

– Látod… mondtam, hogy neked előbb adnak pénzt az emberek, mint nekem.

– Aha – hümmögtem.

Leugrottam a hűtőszekrényről, magam mögött hagyva bulizó mamát, és besétáltam a fürdőszobába, mert éreztem, hogy a vér az arcomra száradt.

Behajtottam az ajtót, megnyitottam a csapot és mélyeket lélegeztem, miközben azt néztem, hogyan nyeli el a lefolyó a rózsaszín vízcseppeket.

Miután végeztem, szárazra töröltem a bőrömet és megágyaztam a fürdőkádban. Tojás alakja miatt nagyon kényelmes fekhely, de Louise néni vastag dunyháitól lett igazán kellemes. Jól kitömtem velük hatalmas bendőjét.

Csak akkor kellemetlen itt aludni, amikor mamának vendége van…

Akárhányszor bejöttek elvégezni a dolgukat, én ébren voltam, de erősen összeszorítottam a szememet és egyenletesen, halkan lélegeztem.

Nem engedtem utat a belsőmben vadul tomboló félelemnek.

A lakásban egy szoba volt csak, amit mama használt. Én oda nem tehettem be a lábamat még akkor sem, amikor nem jöttek hozzá.

Azt hittem álmodom… igen, meg voltam róla győződve, hogy csak egy álom, amikor a nevemet ismételte valaki.

Vérfagyasztó borzongás járta át a testemet, ahogy a hang áthatolt az álom és a valóság vékony mezsgyéjén, amiben lebegtem.

Ébredeztem, és a hang egyre erősebb lett. A nevemet ismételte. Újra és újra.

Luna, Luna, Luna.

A torz, recsegő hang sűrűsödött a levegőben.

Reszkettem a félelemtől, amikor egy hatalmas buborékban összegyűlt felettem… és amikor megérintette a vállamat a rémisztő hang hordozója, kinyitottam a szemem. A buborék velőtrázó sikítás kíséretében pukkant szét körülöttem.

A horrorfilmbe illő jelenet nagyon is valóságos volt. A fehér csempén kézzel húzott, fénylő vércsíkok ragyogtak. A fehér porcelán mosdókagylót színesre festette a ragacsos, élénkpiros nedv.

Mama ácsorgott előttem. Maszatos kezét a torkára szorította és engem szólított, miközben az orrából megállás nélkül folydogált a vér.

A szívem vadul dübörgött, a fülem csengett, a tüdőm hangosan sípolt, amikor kiugrottam a kádból. Az asztalhoz siettem, ahova mama kiöntötte a port, ami… eltűnt.

– Lunaaaa, Lunaaaa.

– Ostoba mama – suttogtam.

Hosszadalmas merengésemből hangos puffanás repített vissza a valóságba.

Mama összeeshetett.

Vontatottan vezettem oda a tekintetem, és érdektelen léptekkel indultam el felé. Meztelen talpam alatt éreztem teste folyékony melegségét.

A rángatózó test mellé térdeltem, és hosszú percekig némán figyeltem. Nem tart már sokáig.

Felpattantam, bementem a szobájába, és kivettem a szekrényből a féltve őrzött piros cipőjét, melynek vékony sarka befért a rések közé. Felnyitottam vele a sötét, kopott padlólapot, és mosolyogva húztam ki a kincsemet.

Egy hónapja Mary nővér a kezembe nyomott egy doboz csokis kekszet, majd kizavart a templomból, hogy ne menjek oda egy ideig.

Nem tudtam, miért… talán idegesítettem, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Olyan boldog voltam, hogy hazáig dúdoltam és ugrándoztam.

Amikor mama kiütötte magát, én pedig nem bírtam elviselni az éhséget, mert úgy éreztem, hogy óvatosan, alattomosan előbb vagy utóbb ő fog felzabálni engem, kinyitottam a kincses ládikám ajtaját, és letörtem egy darabot a kekszből.