Együtt, testvérként énekel a falka.

Jól dolgozott cserkelő, hajtó, gyilkos és tartalék,

így ma mindenki jóllakik a falkában.

Ó, mondd, hallod-e a farkasok énekét?

A diadalmas üvöltés messze száll,

nyúlban, őzben, szarvasban nincs többé remény.

Tudják, holnap értük jön el a halál.

Ó, mondd, hallod-e a farkasok énekét?

Miután a dal utolsó sora is elhalt, a vadászok letelepedtek, és nekiláttak a szarvasnak. Farkastörvény volt ez is: „Az első harapás joga az alfavezért és párját illeti, ám ha ők nincsenek jelen, a vadászok egyenek először, s a maradék az otthon maradottak jussa.” Mivel az ő falkájukat vezető három alfa, a Falka Öregjei, Toportyán, Bikaölő és Vakonlátó ritkán mentek el vadászni, bevett szokás volt, hogy a vadászok laknak jól először, hisz ők fáradoztak a prédáért, és ami megmaradt, azt viszik haza az otthoniaknak.

Roland visszaváltoztatta kezét farkasmancsokká, fogait tépőfogakká, hogy könnyebben ehesse a húst. Mohón tömte magába. Kifárasztotta a vadászat, de még inkább az emberek folytonos hajkurászása.

– Jól végezted a feladatodat, kölyök – lépett mellé Acsar. – Büszke lehetsz magadra!

– Köszönöm, Acsar! Jólesett végre normális zsákmányra vadászni, nem pedig falusiakra.

Pontosan tudta, hogy a „falusiak” alatt inkább Mistaria ténylegesen falvakban lakó embereit kell érteni, az Evilágban élőket pedig „evilágiaknak” szokás hívni. Azonban az erdei állatok nem tettek a kettő közt különbséget: egyöntetűen falusinak hívtak minden embert, s mindegyiküktől tartottak, nem szívlelték őket.

– Mennyit kell még elkapnod? – kérdezte Acsar.

– Már csak egyet. A többiek segítségével gyorsan haladok, és végre magam mögött tudhatom ezt az egészet.

– Megértem, hogy túl akarsz lenni rajta. Megvan a véleményem Wlottenill kis szívességeiről, de hát, ki vagyok én, hogy a Vadon Varázslóját kioktassam?

Roland hallgatott egy darabig, majd felsóhajtott:

– Bevallom neked, kicsit rosszul esik, hogy a falkát is be kell vonnom ebbe, hisz tudom, mennyire nem állhatjátok a falusiakat.

– Kölyök, egyvalamit sose feledj! – nézett mélyen a szemébe a sötét ordas. – A tizenkilencedik farkastörvényt, mely így szól: „A farkas a falkáért, de a falka a farkasért létezik.” Te jó farkasként min-dig segítetted a falkát, és mindent megtettél érte. Így hát, viszonzásul a falka megsegít téged.

– Köszönöm, Acsar – biccentett a fiú, majd felállt. – Megszomjaztam kissé, elmegyek inni az Ósvához.

– Az elég közel van a faluhoz – morogta Portyász.

– Ne félj, óvatos leszek. Különben se jár arra soha senki.

Nem is sejtette, mekkorát tévedett. És ez a tévedése gyökerestül felforgatta számtalan ember és állat életét.

Harmadik fejezet - Találkozás

– Ha azok az emberrablók nem csak kocsikat támadnának meg, biztosan téged vittek volna el először.

– Miből gondolod?

– Mert te vagy a legszexibb csaj az egész faluban.

Szántó Alexandra magában kínkeservesen felnyögött. Közönséges, bárdolatlan bók egy közönséges, bárdolatlan alaktól. Újra végigmérte a nagymenőt játszó Vadász Mátét. Sportosan rövidre nyírt haj, zömök, izmos test, vastag karok keresztbe téve, szögletes, borostás arc. Mindez még akár vonzó is lehetett volna, ha nem rondít bele az összképbe a sunyi, gonosz szempár, és a lenéző, beképzelt mosoly. Ezek ugyanis felfedték a fiú igazi természetét, a lelkében lakozó önzést és gonoszságot.

Vadász Máté undok fiú volt, és Szandra ezt pontosan tudta. Valahányszor egy osztály- vagy évfolyamtársa, esetleg bárki Nagyhutából, vagy a környékről udvarolni kezdett neki (ami gyakran esett meg, tekintve, hogy a lány hosszú, gesztenyebarna hajával, zöld szemével és napbarnított bőrével valóban nagyon szép volt), Máté nyomban rászállt szerencsétlenre, és addig piszkálta, gúnyolta, szekálta, fenyegette, sőt, néha ütötte, míg az úgy nem döntött, hogy felhagy a próbálkozással. Ezzel pedig sikerült kivívnia Szandra mélységes utálatát és megvetését.

– Hányszor mondjam még, hogy ez teljesen felesleges? – szólt a fiúhoz. – Világosan megmondtam, hogy nem szeretlek és soha nem is foglak!

– Ugyan már, Szandi! Soha ne mondd, hogy soha! A legértékesebb préda az, amelyikért küzdeni kell.

– Szóval csak ennyit jelentek neked? Egy elejtendő préda, amivel aztán eldicsekedhetsz? Nagyobb féreg vagy, mint gondoltam. Pedig azok után, amiket a többi fiúval művelsz, nem hittem volna, hogy mélyebbre tudsz süllyedni a szememben, de sikerült.

– Ne légy már ennyire kegyetlen! A kedvedért megváltoznék!

– Minden fiú ezt mondja, de ez hülyeség! Nem tudod megváltoztatni azt, aki vagy, főleg nem te. Ismerlek jól, te sose lennél képes rá. Szóval hagyj békén!

– De Szandi…

– Ne hívj Szandinak! Ne becézgess, mintha olyan jóban lennénk! Gonosz vagy, sunyi, alattomos és önző. Mellesleg pedig tudatlan is. Ha tényleg érdekel, a legutóbbi áldozat nem az autójából tűnt el. Egy vadász volt Kishutáról, és itt vadászott az Ósva völ-gyében, de csak a puskáját találták meg. Pont ott, ahova most én is menni fogok.

Elviharzott, és magára hagyta az összezavart és bosszús Mátét. A fiú káromkodva toppantott egyet.

– Remélem, elvisznek az emberrablók, te hálátlan kis rohadék – mormogta az orra alá.

* * *

Szandra szinte futólépésben haladt, míg be nem ért az erdő mélyébe. Egy apró kis tisztásra tartott, jó félórányi járásra a falutól. Egy vén bükk dőlt ki ott pár éve, a fényáradatnak köszönhetően ellepték a különféle növények. Békés, nyugodt hely volt, afféle szentély a számára, ahova elvonulhatott az élet gondjai elől.

Boldogan mosolygott, mikor végre odaért. A korhadó, öreg törzs keresztben feküdt a tisztáson, körülötte pedig csalán, gyűszűvirág, madársóska, kapotnyak, nebáncsvirág növekedett szép számban. Gyakran szálltak arra lepkék, méhek, darazsak, és az Ósva-patak közelsége miatt szitakötők is. Nem voltak ritka látogatók a szarvasbogarak, futrinkák, rózsabogarak, ganéjtúrók, csigák, vörösbegyek, rigófélék, cinkék, gyíkok, szerencsésebb napokon pedig felbukkant egy-egy imádkozó sáska, erdei egér, róka, őz, szarvas, havasi cincér, sas, vaddisznó.

Szerette a természetet, és örült, hogy ilyen háborítatlan erdő szomszédságában élhet. Órákig el tudott üldögélni a fatörzsön, miközben hallgatta az Ósva csobogását, gyönyörködött a növényekben, állatokban. Mondjuk, volt kitől örökölje: apja a Bükki Nemzeti Parkban dolgozott természetvédelmi őrként, ő pedig úgy vélte, követni fogja ezen a pályán.

A másik kedvelt időtöltése a versírás volt. Egy kicsi, zöld, a Bükki Nemzeti Park címerével díszített noteszba jegyezte le minden rímbe szedett gondolatát, így adta ki magából dühét, bánatát, elkeseredettségét, örömét. Ez segített neki az olyan helyzetekben, mint a mostani.

Elővette ceruzáját és a noteszt, és töprengeni kezdett a megfelelő szavakon. Hiába csak magának írta ezeket az érzelmi vallomásokat, nem szerette a kontármunkát. A vers az legyen kerek egész, mondja el, amiről szólni akar, és tegye mindezt ízlésesen, szemet és fület gyönyörködtetően. Így hát, költeményei többségének születését hosszas elmélkedés előzte meg, még ha tudta is, miről fog szólni az adott mű.

Már bő negyedórája meredt maga elé elgondolkodva, mikor levélzörgést hallott. Nem is egyszerűen csak levélzörgést, hanem léptek zaját az avaron. Valaki közeledett az erdőből. A hétágra sütő nap miatt a fák közé nem látott be a fénykontraszt miatt, ráadásul pár termetes mogyoróbokor is belezavart a kilátásba. De a hangok azért eljutottak hozzá.

Úgy vélte, az illető két lábon lépked, és elég szabályosan. Elhaladt a tisztás mellett, de nem vette észre. Szandra hunyorogva próbálta kivenni legalább a körvonalait. Ember, az biztos, valószínűleg egy kamaszfiú.

Szuper – gondolta. – Itt se szabadulhatok meg a fiúktól!

A titokzatos alak megállt a patak mellett, leguggolt és inni kezdett. Legalábbis a lány megmert volna esküdni, hogy iszik. De miért használná bárki is erre a patakot? Ugyan nem szennyezett, de azért csak tele van apró mikroorganizmusokkal, és nem ritka, hogy őzek, szarvasok fúlnak bele. Ki volna olyan bolond, hogy ebből a vízből akarjon inni?

– Hát, ezt a saját szememmel is meg kell néznem – döntötte el. Lecsúszott a fatörzsről, és lassan, óvatosan közelebb lopakodott az alakhoz. Mikor a bokrok közt átmászva beért a fák közé, és szeme megszokta a félhomályt, a lélegzete egy pillanatra elakadt a csodálkozástól.

A titokzatos valaki valóban egy kamaszfiú volt, na, de milyen! Félmeztelen, csupán egy elnyűtt nadrágot hordott. Csupasz, napbarnított, izmos hátát, karját és vállát hegek sokasága borította, fe-jén kócos, fekete haj nőtt. Arca nem látszott jól, ugyanis a patakhoz hajolva mohón kortyolta a vizet, mint valami vadállat.

Szandra első gondolata az volt, hogy a srác egyszerűen szívdöglesztően helyes. Ám rögtön ezután befészkelte magát a fejébe egy másik is: ugyan miért mászkál egy szívdöglesztően helyes fiú félpucéran az erdőben, és mi a bánatért lefetyeli kutya módjára a patak vizét?

És mi van, ha az emberrablók elkapták, de megszökött tőlük? – futott át a fején. Nyomon követte az ezzel kapcsolatos híreket, de nem emlékezett eltűnt tini fiúra… illetve mégis. Egy volt. A nevét nem tudta felidézni, de már biztos volt benne, hogy akadt egy. Csak ő lehet az, senki más. Így hát, rövid töprengés után megszólította:

– Szia! Te ki vagy?

A fiú összerezzent, és villámgyorsan megfordult, miközben felállt. Most, hogy Szandra szemtől szembe látta, még jobban meggyőződött arról, hogy milyen helyes a srác. A mellkasa és a hasa is feszes, izmos, hegekkel borított. Arca markáns és erős csontozatú, szemei sötétbarnák, kissé rémültek, dühösek és bizalmatlanok, szája pedig vékony, víztől nedves rés. A másodperc törtrésze alatt végigmérte a lányt, majd ellenséges, mégis kellemesen zengő hangon megszólította:

– Quvi pret nu Antecst vo ert? – kérdezte.

– Hát, ez meg mi volt? – hökkent meg a lány. Egy kukkot se értett a fiú szavaiból. – Őőő, te nem tudsz magyarul? – kérdezett vissza.

A fiú indulatosan toppantott, és ismét mondott valamit a különös, érthetetlen nyelvén, majd újra Szandrához szólt. Ezúttal magyarul, bár kis akcentussal.

– Azt kérdeztem, evilági, hogy mi az Ősök tetves kínját keresel a területemen?

– Mi az, hogy a te területeden? – döbbent meg a lány. – Ez az erdő nem a tiéd, ez… ez a nemzeti park része, és a benne élő állatoké és növényeké.

– No, hát én az erdő egyik lakója vagyok, ha tudni akarod, evilági. És ez a terület a falkámé.

– A falkádé? Ezt hogy érted? Egyáltalán: ki vagy te, és honnan jöttél? Az emberrablóktól szöktél meg?

A fiú összerezzent.

– Honnan a fenéből tudsz te az emberrablásokról?

– A híradóból és az újságból. De mindenki erről beszél egyébként, tud róla az egész ország.

– Irrub leitra dai Antecst! – káromkodott a fiú. – Astrel, vo ersai putrec, neica Wlot…²

– Mégis, mit zagyválsz itt össze-vissza?

– Nem tartozik rád, evilági! Nincs miről beszélnünk. Tűnj innen, és hagyj békén!

Ezzel a titokzatos fiú sarkon fordult és elrohant.

Szandra pár pillanatig elképedve bámult utána. De a kíváncsiság fúrta az oldalát (na meg a srác jó kiállása is sokat nyomhatott a latba, hiába nem akarta beismerni magának), így rövid habozás után követni kezdte. Tudta, hogy veszélyes, és minden bizonnyal őrültség, amit csinál, de úgy érezte, többet kell megtudnia erről a fiúról. Körüllengte valamiféle aura, amit azoknál szokott érezni, akik segítségre szorulnak. Ha pedig valami gondja van, ő segíteni fog neki.
Persze, ehhez először utol kell érnie. Nehezebbnek bizonyult, mint elsőre gondolta. A fiú nagyon gyorsan futott, időnként látta csak felvillanni az alakját a bükkök között. De a lábnyomait, a letiport növényeket könnyen észrevette, így legalább volt némi támpontja.
Hamar lihegni kezdett. Nem a legkellemesebb hegyen-völgyön át, gyökereket és fákat kerülgetve farmerben futni a fülledt, kora délutáni melegben. De kitartóan folytatta.

Eltelt így tíz perc. Majd húsz. Fél óra. Egyre ismeretlenebb területeken járt, amiket most látott először, de ő csak követte a titokzatos fiút mélyebbre és mélyebbre hatolva a Zemplén sűrű bükköseiben.

* * *

Roland magában káromkodott. Hogy lehetett ennyire felelőtlen? Hagyta, hogy kiszúrja egy falusi. Egy evilági falusi, ráadásul. Bele se mert gondolni a lehetséges következményekbe.

Wlottenill már egészen kis korában a fejébe verte: „Kerüld a falusiakat, mert gyávák és ostobák. A gyávaság és ostobaság frigyéből pedig mindig erőszak születik!” Tudta jól, hogy az evilágiakra ez még inkább igaz. Hisz csak rájuk kell nézni: távolról, durrogó botokkal (Wlottenill szerint puskákkal) öldösték halomra az állatokat, és ezt hívták vadászatnak. Ez gyilkosság, nem vadászat. Vadászat során ragadozó és préda is egyenlő esélyekkel indul. Ez viszont… távolról, saját épségét féltve csak a gyáva öl. Nem csoda, hogy ezek közül választotta legutóbbi áldozatát. Ha pedig egy csöpp eszük is lenne, akkor nem vágnának neki egyedül az utaknak, bízva a fémszekereikben, miután már több társuk is eltűnt.

Erről jutott eszébe, hogy még pont egy emberrel tartozik a vén varázslónak. Micsoda szerencse, hogy szinte önként ajánlotta fel magát az utolsó! De valahogy mégsem érzett túl nagy késztetést arra, hogy megforduljon, leüsse, és elvigye a varázslóhoz. Valahogy úgy érezte, ez a falusi más, mint akiket eddig látott.

Először is, ha tud az eltűnésekről (egyáltalán, hogy tudhat róla?? És mi az Ősök búbánatos kínját értett azalatt, hogy „mindenki tudja”??), akkor nem lehet ostoba… Vagy legalábbis annyira nem. És nem ijedt meg tőle, csak kissé meglepődött, mikor meglátta. Pedig Wlottenill szerint a falusiaknak furcsa, sőt ijesztő látványt nyújthat hegekkel borított testével, rongyos nadrágjával, komor pillantásával. De ez a falusi nem félt tőle. És ami még furcsább, ő pedig nem vetette meg, mint általában a falusiakat.

Mikor meglátta, egy pillanatra a lélegzete is elakadt. A lány – mivel úgy gondolta, lány – nagyon szép volt. A szíve hevesen dübörgött, az egész testét valami különös bizsergés járta át. Persze erről Wlottenill egy kukkot se szólt. Nem beszélt szép, okos, és bátor lányokról, csak ostoba, gyáva, kerülendő falusiakról. Lehet, hogy akkor tőle nem is kell tartania?

Egy ősökverte frászkarikát nem kell tőle tartanod! – mordultak rá az ösztönei. – Túl sokat tud, úgyhogy, ha életben akarsz maradni, elviszed a varázslónak! Duplán jól jársz: letudod a tartozásodat, és nem fog fenyegetni a lelepleződés se.

Fogalma se volt, mit tegyen. Általában az ösztöneire hallgatott, így maradt életben. De néha eljöttek olyan pillanatok, amikor nem volt biztos benne, hogy jó ötlet-e rájuk hallgatni. Ilyenkor két megoldás maradt: a falka vagy Wlottenill. Tekintettel arra, hogy a vén varázsló nem volt hozzá túl őszinte (ő legalábbis így érezte e pillanatban), egyértelműen a farkasokhoz fordul tanácsért. Egész pontosan Acsarhoz, aki mindig bölcs tanácsokkal látta el.

Ideje hát visszatérni Odúba – gondolta. – A vadászok már biztosan hazaértek.

* * *

Odú volt Roland és a falka otthona. Egy kisebb völgyben helyezkedett el, és magában foglalt egy tisztást, az azon keresztülfolyó patakot, illetve egy, a hegyfalba nyíló barlangot. A tisztás elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjen rajta az ötvennégy falkatag. Ha nem vadásztak, idejük döntő többségében itt tartózkodtak, játszottak vagy pihentek. A barlangba (mely belül sokkal tágasabb volt, mint amennyire kívülről tűnt) csak aludni tértek be (de akkor se mindnyájan), vagy tanácskozni. Mégis erről kapta nevét az egész hely.

A fiú lélekszakadva rohant. Tudta, ha eléri Odú határait, onnantól nincs az az evilági, aki a nyomára akadhatna. Ugyanis otthonát (az Avilághoz és Wlottenill barlangjához hasonlóan) Álca védte.

Ennek a rejtő bűbájnak több típusa létezett. Egyesek mindössze csak káprázatot hoztak létre, elrejtve bizonyos dolgokat a nemkívánatos szemek elől, míg mások képesek voltak mintegy láthatatlan falként útját is állni a reménybeli betolakodónak. Az Odút körülvevő Álca is pont ilyen volt. Csak az léphetett át rajta, aki ismerte a megfelelő szavakat, melyekkel ideiglenes rést lehetett ütni rajta.