Közel két hete nem írtam semmit, mert egy percnyi időm sem volt. Elborzadva jöttem rá, hogy a végzős tanoncaim elméleti tudása kábé olyan, mint a hajléktalan zoknija. Úgy kilencven százalék a lyuk, és csak a maradék a zokni. Ennél fogva kénytelen voltam a szabadidőm jelentős részét is velük tölteni, mert a tanár kollégáim kerek-perec megtagadták, hogy segítsenek. Na, ja, mi démonok sosem voltunk jó csapatjátékosok.
Ahogy teltek a napok, úgy estem egyre jobban kétségbe. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy két év anyagát pár hét alatt a fejükbe gyömöszöljem. Én már annak is örültem volna, ha a gyenge kettest megkapják a záróvizsgán, de még ez az igencsak gyatra cél is egyre távolabbinak tűnt. Mivel az utolsó év kizárólag gyakorlati oktatásból állt, ha a tanoncok elbuknak, akkor az az én bűnlajstromomat fogja terhelni. Ha valami, ez biztosan elég okot ad majd Balthasaarnak, hogy a fejemet követelje.
Éppen végeztünk egy szimulációval, amikor Ona rontott be a terembe.
– Mester, gyere gyorsan! A dékán hívat!
– No, mi történt? Kialudtak a pokol tüzei? – kérdeztem nyugalmat színlelve.
– Nem tudom, de a nagymester és a vendége türelmetlenül várnak rád.
– Vége az órának! – engedtem útjukra a tanoncokat. – Később találkozunk és folytatjuk az elmélettel!
A diákjaim elégedett szusszanással loholtak ki a teremből. Komótos lépteim csak addig tartottak, amíg az idegességtől szinte ugrándozó iskolatitkár rám szólt:
– Mester, kérlek igyekezzünk!
– Oké, oké! – gyorsítottam a tempón, átvéve a vezetést.
A szörnyfejekkel ékesített dékáni ajtó nyikorogva tárult fel előttem. Gaunis ezúttal egy girhes, lóarcú férfi társaságában fogadott. Gyanakodva pislogtam a sötét, viseltes zakójú idegenre. A nagymester felugrott, elém sietett.
– Ashir, köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideértél. – Próbáltam gúnyt felfedezni a hangjában, de nem sikerült. – Gyere, bemutatlak nagyra becsült vendégünknek! Ashir mester, a végzősök gyakorlati oktatója, Baal-Berith herceg…
Nagyot nyeltem a név hallatán. Baal-Berith démonherceg egyike volt a pokol legrejtélyesebb nemeseinek. Magas rangja és a tény, hogy egyike a legősibb démonoknak, már önmagában is tiszteletet követelt, nem is említve a harcos démonok légióit, amiknek parancsolt. Meghajoltam és meggörnyedve vártam, hogy megszólítson.
– Szóval te lennél az a híres-hírhedt Ashir. – A herceg hangja leginkább arra emlékeztetett, mint amikor csavart próbálnak sajtreszelőn elforgácsolni. – A fajzatom olyan sok rosszat mondott rólad, hogy kíváncsi lettem rád személyesen is.
– A fajzatod, méltóságos uram? – nyögtem.
– Á, szóval Zachariel nem büszkélkedett velem? – nevetett fel Baal-Berith.
Ó, Belzebub kutyája, soha ne gyere el értem! Honnan tudhattam volna, hogy az a Zacsi gyerek egy herceg teremtménye? Oké, a legtöbb démont valamelyik herceg hozta létre, kivéve azon keveseket, akiket a szolgalélekségből léptettek elő, de ha a pokol főnemese ennyire érdeklődik iránta… Emberi hasonlattal élve Zach a démonherceg gyerekének, méghozzá ezek szerint fontos gyerekének számított. Hogy stílusos legyek, abban a pillanatban úgy éreztem, nekem kicsengettek.
– Nem, uram – nyekeregtem elhalóan. – De ha tudtam volna…
– Akkor különleges elbánásban részesíted, igaz? – villant fel Baal-Berith kénsárga szeme.
– Igen – vallottam be. Nem láttam értelmét, hogy hazudjak egy démonhercegnek.
– A tudatlanságod lett a szerencséd – mosolyodott el fagyosan az alvilági főnemes. – Ezután se tegyél vele kivételt! Nem örülnék neki, ha úgy menne át a záróvizsgán, mint minden eddigin: szinte hiba nélkül, jóformán zéró tudással. Hacsak nem akarsz hamarabb megválni a tanári posztodtól, mint szeretnél. Javaslom, tanulj a volt kollégáid példájából!
– Ezt nem értem – ingattam a fejemet, de mire kimondtam az utolsó szót, rájöttem, mire céloz a herceg. Hát persze! Azok a tanárok, akik könnyedén átengedték Zacharielt az elméleti vizsgákon, már nem tagjai az akadémiának. Nagy valószínűséggel már nem is élnek… Hát ezért cserélődtek olyan gyorsan az oktatók az elmúlt években! Azt a bűnben fürdő elkárhozott lelkét neki! Mibe tenyereltem bele már megint?
– Dehogynem érted – dőlt hátra Baal-Berith a fotelben, majd könnyed csuklómozdulattal intett. – Elmehetsz!
– Uram, mi van a másik két végzőssel? – tört ki belőlem az önkéntelen kérdés.
A démonherceg meglepődve felvonta a szemöldökét.
– Semmi. Zach kedveli őket. Ennyi. Most viszont nem szeretnélek tovább feltartani. Gondolom, sok a tennivalód, nekem pedig fontos témát kell megvitatnom a dékánnal.
Ettől egyértelműbben nem is jelezhette volna, hogy takarodjak kifelé a helyiségből. Sután meghajoltam, sarkon fordultam, de kettőt sem léptem, Baal-Berith utánam szólt:
– Várj csak! Mi a véleményed a tanoncaidról?
– Őszintén? – fordultam ismét a herceghez.
– Csakis!
– Van bennük tehetség, de rettenetesen hiányos az elméleti tudásuk. Ráadásul, azzal, hogy előrehozták a vizsgaidőpontot, az esély, hogy átmenjenek bármiféle tisztességes teszten, a kevésről nullára csökkent.
A keshedt férfi alakját viselő fődémon dühösen felmordult.
„Na, Ashir, szólj igazat, betörik a fejed!” – húztam be a nyakam.
– Úgy? Szóval a fiam hülye?
– Nem, nem, egyáltalán nem! – védekeztem ijedten, menteni próbálva a bőrömet. – Csak sokat kell bepótolnia, és az idő rövidsége ellenünk dolgozik. Ami azonban nagy segítség, hogy mivel mindössze hárman vannak a csoportban, több időt tudok fordítani az egyes diákokra.
– Hm! Nos, ez esetben felhatalmazlak rá, hogy bármilyen általad szükségesnek ítélt eszközt és módszert alkalmazz az óráidon. Zacharielnek át kell mennie a vizsgán, és nem kegyelemkettessel! Azt akarom, hogy ne miattam, hanem a saját tudása alapján kapja meg a diplomáját!
– Igen, uram! Bízd csak rám, uram! – hajbókoltam.
– Most menj! – engedett utamra a démonherceg.
Alig vártam, hogy az ajtón kívülre kerüljek.
Reszketeg sóhajjal dőltem neki a hideg kőfalnak, és legszívesebben belerúgtam volna az előtérben üldögélő, kajánul vigyorgó iskolatitkárba.
„Kacarássz csak, te nyomorult, hogy a tollas brigád csiklandozza meg a nyakadat angyalpengével! Majd meglátod, mekkorát durrant ez a három démonka a vizsgán!” – szedtem össze magam.
A dühös gondolat új, őrült ötletet szült. Elvégre Baal-Berith azt mondta, bármilyen módszert alkalmazhatok! Nos, rendben! A parancs az parancs, nem igaz?
Visszaloholtam a gyakorlati oktatóterembe, a legközelebbi helyre, ahol átjáró nyílt az emberek világába. Igaz, hogy ezt a kaput csupán vizsgák idejére lett volna szabad megnyitni, de nem érdekelt. Nem mertem megkockáztatni, hogy a város túlsó felén található publikus kaput használjam. Amióta visszatértem a pokolba, valahogy sokkal paranoiásabb lettem, eszem ágában sem volt elhagyni az intézmény biztonságos falait. Már csak azért sem, mert Balthasaar palotája alig két ugrásnyira emelkedett az akadémia épületétől.
Rövid bizonytalankodás után megtaláltam a teremből nyíló számos, kisebb-nagyobb ajtó közül azt, amelyik nekem kellett. A keretre pingált rúnák eleinte makacskodtak egy sort, és csak fel-felizzottak, de kitartó próbálkozásom meghozta gyümölcsét, az egyszerű, sötétbarna faajtó végre kinyílt.
Úgy tűnt, az időpontot jól választottam meg, mert balzsamos nyári meleggel teli éjszakában léptem ki az utcácskára. Két-háromemeletes épületek fürödtek az utcai lámpák fényében. Valamelyik nyitott ablakon át spanyol nyelvű rádióadás áradt a csillagszórta ég alatt. Sosem szerettem Madridot. Ennyi negédességtől felkavarodott a gyomrom, de nem nagyon volt más választásom, nekivágtam, hogy megfelelő alanyt keressek. Sajnos, a kényelmes ügyvédi munkával együtt az emberi testet is magam mögött kellett hagyni New Yorkban, de nem tesz semmit!