Az óra előtt beugrottam a jobb híján tanárinak nevezett terembe. Fura dolog, de mi démonok úgy általában szólva, nem kedveljük egymást. Különösen akkor, ha nem tisztázott az alá- és fölérendeltségi viszony. Márpedig a tanári karban, legalábbis elvileg, mindenki azonos szinten van.
Ennek megfelelően nem fogadott pezsgősüvegek durrogása, sem hangos ováció, amikor belöktem a vaskos, szegecselt fémajtót. Az ezernyolcszázas évek hangulatát árasztó teremben kényelmesnek tűnő fotelek, szófák, jókora íróasztalok, tekercsekkel teli polcok és megvető vagy éppen gyilkos pillantások fogadtak.
– Na, csak ide dugta a képét – morogta egy testes, vízilószerű szörny képében leledző kollégám.
– Mondtam, hogy három napnál nem bírja tovább – sipított fel mellette egy mennyezet felé csavarodó füst démon.
– Angyalbérenc! – sziszegett rám egy harmadik.
Legyűrtem a feltámadó dühömet. Széles mosolyt erőltettem az arcomra.
– Jó reggelt, kedves kollégák! Legyen borzalmas a napotok!
Az egyetlen, aki viszonozta az üdvözlésemet, egy emberi testet imitáló, őszülő haját kontyban viselő nő volt. Mivel a többiek tüntetően nem vettek rólam tudomást, letelepedtem a tanárnéni kinézetű démon mellé.
– Felia vagyok – mutatkozott be, majd a tanártársaink felé intett – Ne is figyelj rájuk!
– Ashir – nyújtottam kezet. Felia szemöldöke felszaladt a homlokán, de elfogadta a jobbomat.
– Igen, tudom, ki vagy. A híred megelőzött téged.
– Örömmel hallom – vetettem sanda pillantást a terem távolabbi végébe húzódó kollégákra.
– Féltik a pozíciójukat – mosolyodott el a nő. – Nem sok démon babrált ki Balthasaarral, és élt még annyi ideig, hogy ezt el is mesélhesse bárkinek.
– Pedig tőlem aztán nem kell tartaniuk. Annyi gyakorlatom van a tanításban, mint eszkimónak a strandröplabdában.
– Nekünk sincs sokkal több, hidd el! – fintorodott el Felia. – Ha úgy tetszik, mindannyian újoncok vagyunk.
Valóban, akárhogyan is meregettem a szemem, egyetlen olyan démont sem láttam, aki engem valaha tanított.
– Hol vannak a régi mesterek?
– Vagy halottak, vagy nyugdíjban. Én vagyok itt legrégebben, ez a harmadik évem az akadémián.
– Hm! Ez roppant érdekes – dünnyögtem. – Gondolom, ez is része a reformoknak. Mit tanítasz? Melyik szakirányt viszed?
– Szakirányt? Ashir, te túl régóta élhetsz az emberek között, ha nem hallottad: már vagy tíz éve eltörölték a szakirányokat.
– Tessék? – néztem nagyot.
– Jól hallottad. Minden tanuló csak az általános tárgyakból kap képzést. Káosz okozás alap egy és kettő, csábítás alap, közelharc alap, pusztítás-elmélet, viszálykeltés.
– Ennyi? – döbbentem meg. – Mi van az angyalismerettel, emberi pszichológiával, szörnyismerettel, démon etikával, taktikával, bűnszervezéssel…
– Ne is sorold! – vágott a szavamba Felia. – Mind törölve lett.
– Lucifer patájára!
Gongszó szakította félbe a beszélgetésünket. Ideje volt elindulni a kijelölt tantermeink felé. Elbúcsúztam Feliától.
Miközben az órámra ballagtam, éreztem, hogy egyre inkább hatalmába kerít valami testetlen rossz érzés. Mintha csapdába sétálnék, csak még azt nem tudom, merről várjam a támadást. Pár perccel később újabb rossz hír fogadott.
A gyakorlati oktatóterem ajtajára egy apró tekercset szegeztek. Kigöngyöltem és bár első pillantásra üresnek tűnt, érintésemre láthatóvá vált a nekem szóló üzenet. Mikor a pár sor végére értem, elkeseredetten felnyögtem. A bizottság előre hozta a záróvizsga időpontját. Toporogtam egy sort, majd erőt vettem magamon és beléptem a helyiségbe.
– Jó reggelt, mester!
A kórusban felhangzó köszönés meglepett, de elégedetten nyugtáztam, hogy legalább ennyit már sikerült elérnem. Pazar! Alig két hónappal a kibocsájtó vizsga előtt a tanoncaim már képesek köszönni. Igaz, mást se nagyon tudnak…
– Jó reggelt! – néztem végig a démon trión. – Remélem, sikerült átnézni valamennyit az elméleti anyagból, mert éppen most kaptam a hírt: kissé fel kell gyorsítanunk a képzést.
Zach kezébe nyomtam a papirost. A diákjaim elkomorodó arccal olvasták el az üzenetet.
– Két hónap? Ez lehetetlen! – sápadozott Rashmi.
– Miért lenne az? Szerintem lazán megcsináljuk! – legyintett Wazzik.
– Főleg te, aki még azt sem tudta, hogy az embereknek a bal oldalon van a szívük – röhögött fel Zach.
– Mé’, ha lehet balkezes ember, akkor lehet jobbszíves is nem? Tök logikus…
– Ja, de azért elég vicces volt, ahogy bámultál, amikor „szíven döfted” a pasast, az meg csak vért köpött, ahelyett, hogy meghalt volna – kuncogott Rashmi.
– Tényleg röhejes volt – adott igazat a társának Zach.
– Meghótt, nem? – fortyant fel Wazzik. – Az volt a tervem, hogy megöljem, és sikerült! Mer’ te jobb voltál, mi? Felszedted azt a csajt, aztán meg jött, hogy zene állj, mer’ töke van a menyasszonynak!
– Hé, a franc se látta! Totál nőnek nézett ki, arra alapoztam az egész stratégiámat…
– Stratégia? Öreg, hogy nem törött bele a nyelved, amikor ezt kimondtad!
– Abbahagyni! – csaptam az asztalra. – Miről hadováltok itt?
– Bocsáss meg, mester, de tegnap éjjel visszajöttünk gyakorolni egy kicsit – vigyorodott el félszegen Rashmi. – Nem akartunk ma beégni.
– Ez dicséretes – bólintottam. – Nos, akkor lássuk, mit sikerült a magatokévá tenni!
– Zachnak a csajt biztos nem – tört ki a hahota Wazzikból. – Ja, bocs, férfi volt az, akkora…
– Kuss! – izzott fel Zach szeme.
– Elég! – vágtam ketté az ismét fellángoló marakodást. – Rashmi! Tied a pálya!
Az oktatóhelyiség hátsó része átalakult, és ezúttal egy középiskola napsütéses udvara vált láthatóvá. A terület alacsony fái alatt tucatnyi, háttámla nélküli padon tizenéves fiúk, lányok ücsörögtek, beszélgettek. Pár srác a fűre telepedett le, telefonjukat babrálva összedugták a fejüket. Rashmi csupán egy pillanatig habozott, és máris a szimulációhoz igazította az alakját. Tizenhét körüli lány alakjába bújt. A rövid, igencsak sokat sejtető felsője láttán felhümmögtem. Nem biztos, hogy a legjobb ötlet, de hagytam futni a tesztet. Ki tudja, mit hoz ki ebből Rashmi.
A démon könnyed mozdulattal lehuppant a füvön üldögélő srácokhoz.
– Helló! Valami érdekes?
A fiúk meghökkenten kapták fel a fejüket, de egyikük sem Rashmi arcát fürkészte. Inkább kicsit lejjebb, a dekoltázs környékén járt a tekintetük. Hosszú másodpercekig nem történt semmi. A srácok vörösödtek, sápadoztak, a démon várakozott, a többi emberpalánta meg csak bámulta a jelenetet.
– Khm – harákolt fel végre egy szemüveges, pattanásos képű kölyök. – Új vagy?
– Aha, a múlt héten költöztünk a városba, és még nem ismerek itt senkit.
– Ja, oké. Jason vagyok, ez meg Peter, Mike… – mutatta be a fiú a társait.
– Engem Rashminak hívnak – tette Jason karjára a kezét. – Szóval, mi az az érdekes? – hajolt közelebb, hogy pillantást vethessen a fiú mobiljára. A mozdulattól a laza felső még többet engedett láttatni. A Mike nevű dundi kisfickó hatalmasat csuklott.
– Á, nem érdekes… – változott tűzpirosra Jason arca.
– Oké, ha nem akarod megmutatni, úgy is jó. Én nem vagyok ilyen szégyenlős. Mutatnék neked valamit – kelt fel a démon. – Jössz?
A kiszemelt áldozat megbabonázva tápászkodott fel.
– Persze, persze – motyogta akadozó nyelvvel.
Eleget láttam. Az intésemre megdermedt a kép. Rashmi bosszankodva felmordult.
– Most mi van?
– Kezdjem el sorolni, vagy magadtól is rájössz? – kérdeztem epésen, majd a másik két tanulómhoz fordultam. – Nos, mi hibát követett el Rashmi?
A démonifjoncok zavartan pislogtak.
– Szerintem mindent rendben csinált – jegyezte meg bátortalanul Zach.
– Valóban? A legnagyobb hiba az volt, hogy elárulta az embereknek az igazi nevét. Soha, soha ne tegyétek!
– De mester, te is megmondtad a nevedet! Olvastam rólad az elmúlt éjjel a P-Neten, és…
– Aha, de kinek árultam el a nevemet?
– Annak az angyalnak.
– Pontosan! Ha egy tollcsimbók igazán akarja, két szempillantás alatt rájön a nevünkre, tehát nem sok értelme van titkolózni előttük. Az emberek azonban mások.
– Mennyiben?
– Te kénkőszagú, törött szarvú! – sóhajtottam fel. – Vallástan egyszeregy: ha a nevetek egy emberi vallás megfelelően képzett vezetőjének fülébe jut, akkor az felhasználhatja arra, hogy visszaküldjön titeket a pokolba. Erről nem tanultatok?
– Rémlik valami – dünnyögött Zach.
– Rémlik? Csak rémlik?!
– Oké, nem áruljuk el a nevünket! – toppantott Rashmi bosszúsan. – Mi volt még?
– Nézz körül! Mit viselnek a többiek?
– Ruhát.
– Milyen ruhát?? Kabátot, dzsekit, vastag pulóvert! Te meg beállítasz közéjük egy szál tank-topban! Az emberek érzik a hőmérsékletet, és ha túl meleg van, levetkőznek, ha fáznak, felöltöznek. Emberismeret tantárgy, első éves tananyag! Mondjam tovább?
– Inkább ne – rázta meg a fejét Rashmi.
– Rendben, akkor mondom. Csábítgatni akarsz egy tizenéves srácot? Az ilyen kölykök még egy női vázas bicikli láttán is tűzbe jönnek!
– Igazából rá akartam szoktatni a drogra – húzott elő a tinilány alakjába bújt tanoncom egy apró műanyag zacskót a zsebéből.
– Még viccnek is gyenge! Ez a pancser akkor fog kábszerezni, amikor én megtanulok mennyei hárfán játszani! Nézzétek meg ezt a kis csoportot! – böktem a fűben kuporgó srácokra. – Látjátok, hogy elkülönülnek a többiektől? Ezek különcök, csodabogarak, akiket a többiek nem fogadnak be. Az ilyenekből lehetnek jó gyilkosok, gyújtogatók, de ha a drogra akarsz rászoktatni valakit, a menő kölykök között találod a megfelelő alanyt! Capisce?
Rashmi duzzogva meredt rám, majd szó nélkül, dúlva-fúlva visszaült a padjába.
– Azt hiszem, most én jövök – nyújtózott Zach. Habár füstköd alakban jelent meg az órán, én mégis láttam az arcára kiülő magabiztosságot.
Rendben, Zacsi, lássuk, mit tudsz, mire fel a nagy mellény?
Az iskolaudvar képe szertefoszlott, a helyét egy rosszul megvilágított sikátor vette át. A bűzölgő szemeteskonténerek árnyékában egy mocskos, rongyos hajléktalan fickó botorkált. Habár a feladat első pillantásra egyszerűnek tűnt, hiszen az ilyen lecsúszott páriáknak még egy hamburger vagy pár szál cigaretta is kísértést jelent, magára valamit is adó démon még bottal sem piszkálná meg őket. Már csak azért sem, mert rengeteg probléma adódhat az ilyen emberekkel.
Zach magabiztos mosollyal öltött emberi alakot. Átlagos, harminc körüli, farmert, pólót viselő férfi képében lépett oda a batyujában kotorászó csavargóhoz.
– Szép jó estét!
– Mit akarsz? Haggyá’ békén!
– Lenne egy üzleti ajánlatom a számodra!
A szavakra érdeklődve fontam össze a karomat a mellkasomon, felébredt bennem az egykori keresztút démon szakmai kíváncsisága.
– Nincs pé’zem…
– Nem is kell a pénzed, öreg. Sőt, én adok neked egymillió zöldhasút, ha aláírod ezt itt – rántott elő a farzsebéből Zach egy összehajtott papírlapot.
– Mé’, mi ez? Mit akarsz velem aláíratni?
– Én egy bolond multimilliárdos ügynöke vagyok, aki a magadfajta szerencsétleneknek akar segíteni. Na, de hogy lásd, nem hazudok, itt egy százas, csak úgy.
A hajléktalan bizalmatlanul meredt a Zach kezében lebbenő bankóra, majd gyors mozdulattal elmarkolta a pénzt.
– Valami nincs rendbe’ nálad, haver – morogta, és már ment volna tovább, de a démon visszatartotta.
– Ne olyan sietősen. Elveszítem a munkámat, ha nem tudom elosztogatni a pénzt éjfélig. Látod, már csak tíz percem maradt – dugta a karóráját a fickó orra elé. – Ugye nem akarod, hogy kirúgjanak? Neked csak egy aláírás, nekem viszont a megélhetésem. Érted? Ha aláírod, te kapsz egymillió dollárt, én meg mehetek haza a kis családomhoz.
– Ne má’! Senki se hülye, hogy ennyit osztogasson!
– Oké, figyelj ide! Megtoldom még egy üveg piával is az alkut. Legyen kettő! Mit szeretsz? Gin, whisky, tequila?
– Hö, jöhet mind! – harákolt a hajléktalan.
A csövesnek fel sem tűnt, hogy az üvegek gyakorlatilag a semmiből bukkantak elő a lába előtt. Az ember magához ragadta az első üveget, és jóformán egy húzásra magába döntötte majd’ a felét.
– Egészségedre! Szóval, az aláírás…
– Adjad azt a papírt!
Figyeltem, amint a fickó alákörmöli a nevét. Nem volt éppen szép húzás Zachtől, hogy nem közölte a részleteket, de az aláírás az aláírás. Ha valaki odakaparja a szignóját egy szerződésre anélkül, hogy elolvasná, az nem a démon hibája. A hajléktalan ismét az ajkához emelte az üveget.
– Erre iszunk, cimbora!
Elkeskenyedett a szemem. Eddig rendben volt a dolog, de mégis, valami nem stimmelt… A csavargó megtántorodott, eldobta a kiürült üveget, majd megroggyanó térddel a fal tövébe huppant.
– Fffigyejjj… – makogta. – A pppézt…
Nem tudta befejezni, eldőlt, mint a liszteszsák. Ekkor már tudtam, mi a hiba. Túl gyorsan ivott, túl sokat. Az akadozó, lassuló szívverés és szaggatott lélegzetvétel elárulta, a férfi tömény alkoholmérgezést kapott. Az eszméletlenségből lassan, de biztosan csúszott bele a halálba. Zach elégedett mosollyal figyelte a már örökre mozdulatlanná váló testet.
– Na? – nézett rám diadalittasan.
Vele ellentétben, én a fejemet fogtam.
– Hol a lélek? Gondolom, arról szólt a szerződés, igaz?
A közvetlen közelről felhangzó vérfagyasztó hörgés Zach torkára forrasztotta a választ. A konténer árnyékából fekete csuklyás, valószerűtlenül vékony alak emelkedett fel, és a földön heverő test fölé hajolt.
– Hé! Ez a lélek az enyém! – vicsorodott el a tanítványom, és a Halálhörgőnek ugrott. Nem állítottam meg. Tapasztalja csak meg, milyen az, amikor erősebbel kezd a démon. A sötét figura ruhájának rejtekéből görcsös ujjú, karmos kéz bukkant elő. Még az én szemem is alig tudta követni a villámgyors mozdulatot, amivel Zach felé suhintott. A démon fájdalmas ordítással esett hanyatt, és elkerekedő szemmel bámulta az emberi testéből előbukkanó, a betonon szétszóródó belső szerveket.
– Ez… Ez kettévágott engem!
– Nem teljesen, de majdnem – állítottam meg a szimulációt. – Szedd össze magad, Zacsi fiam!
Humoromat senki sem értékelte. Zach kínkeservesen felvette démoni füst alakját, és elém lebegett.
– Nem értem! Mindent úgy csináltam, ahogy kell. Mi történt?
– Az elején még csak-csak, de kegyetlenül elrontottad azzal a piával. Hamarabb meghalt, semmint megkapta volna a pénzt, így nem teljesítetted a szerződés rád eső részét. Ne ajánlj többet, mint ami feltétlenül szükséges! Rosszból is megárt a sok! – vettem fel a bölcs tanító stílusát. – Ezért úgy kirúgnának, hogy szárnyak nélkül is az elfekvő lomraktárig repülsz.
– Gondoltam, spórolok egy kicsit – mentegetőzött a tanítványom.
– Ugyan min? Az emberi tested odalett, a lélek is odalett, mert nem tudtad teljesíteni a szerződés rád vonatkozó részét. A fickó nem kapta meg tőled a beígért egymilliót, ugye? Ja, és sikeresen jóllakattál egy Halálhörgőt. Gratulálok, szép munka! Te most melyik csapatban játszol, Zach?
A démontanonc dühöngve hallgatott.
– Oké, fiatalok! – néztem végig a lelombozott kis csapaton. – Íme a menetrend! Éjjel magoljátok az elméletet, nappal pedig gyomorfekélyig futtatjuk a szimulációkat! Ha nem teszik, ott az ajtó, elmehettek!
– Ugyan hova mennénk? – mordult fel Wazzik. – Kinek kellene három ilyen béna próbadémon?
Jó kérdés volt, de inkább nem válaszoltam rá.
– Nos, megegyeztünk?
– Igen, mester – hangzott fel kórusban, szinte egyszerre.