Első nap

 

Fáradtan, de elégedetten értem haza. Embertestem miatt kénytelen voltam pihenőket tartani, már csak azért is, hogy elkerüljem a lebukást. Nem az emberektől tartottam, hanem az égi bagázstól.

Mint a Hoggs és Fia legmenőbb ügyvédje, az aznapi megbeszélések során sikerült bezáratnom két gyárat is. Áldásos tevékenységemnek köszönhetően kétezer munkást rúgtak ki. Ugyan a két kis vegyiüzem nem termelt számottevő mennyiségű, kifejezetten veszélyes hulladékot, ám ismét bezsebelhettem a Green Peace és a Környezetvédelmi Hivatal elismerését. Szerény vigyorral fogadtam a gratulációkat, és az járt közben a fejemben, hogy legalább kétezer otthonba sikerült becsempésztem riadalmat, dühöt, elkeseredést és jövőtől való félelmet. A legszebb az egészben, hogy mindezt a „Mentsük meg a Földet a gonosz, kapzsi cégek környezetszennyezésétől!” mozgalom égisze alatt. Pompás! A hülyék azt hiszik, értük harcolok, pedig, ha tudnák…

Kibújtam a zakómból, ledobtam a nyakkendőmet és már egy nagy adag whiskyvel a kezemben léptem ki a jókora teraszra. Néztem egy darabig az éjszakai fényben fürdő New York belvárosát, magamba szívtam a városból áradó, napszálltával megerősödő gonoszt. Pár pillanatig eltűnődtem, hogy milyen messze is járok már a keresztút-démonságtól. Még én magam sem gondoltam volna, hogy a kis közös akciónk Launiellel ennyi kaput nyit majd meg előttem. Ha nem lettem volna démon, talán még meg is köszönöm annak a tollahullott békegalambnak, de mivé lenne a világ, ha egy démon hálálkodni kezdene egy angyalnak!?

Eszembe jutott Azazel…

Szép volt, jó volt, viharos volt, de ennyi. Vége. Megunt, itt hagyott. Oké, rangban messze fölöttem áll, meg minden, mégis, kissé kellemetlenül érintett, amikor egy este már csak a hűlt helyét leltem. Se üzenet, se egy ajándékba hagyott hulla. Semmi. Ánizzsal, szantállal kevert kénkőszagú parfümjének illata még pár óráig itt lebegett a lakásom levegőjében, majd az is elmúlt.

Már azon voltam, hogy vízszintbe helyezem a testemet, amikor felvinnyogott az apartman belső telefonja. Rogers, az éjszakai portás képe jelent meg az apró képernyőn.

– Elnézést a késői zavarásért, Mr. Dodge, de látogatója érkezett.

„Aha, elnézést, mi? A zavart vigyorod meg az alázatoskodó tónusod nem ment meg, haver! Mit szólnál egy kis hasmenéshez? Vagy legyen inkább himlő?” – gondoltam bosszankodva, majd szemöldökömet ráncolva az őszülő férfira dörrentem.

– Ki az? Hogy hívják? Mit akar?

– Állítólag fontos, személyes üzenetet hozott az irodából.

– Nem érdekel! Küldje el emailben, vagy jöjjön vissza holnap!

– Igen, uram, és bocsánat, hogy…

Nem vártam meg a mentegetőzést, kikapcsoltam a készüléket. Nem telt el öt perc, megdöngették a bejárati ajtómat, de olyan erővel, hogy az edzett acélkeret kis híján kiszakadt a falból.

– Mi a mocsárszagú… – ugrottam fel dühösen és az ajtóhoz suhantam. – Nem megmondtam, hogy nem fogadok senkit?

A folyosón nagydarab, bőrdzsekis fickó ácsorgott. Kopaszra borotvált fején megcsillantak a mennyezetvilágítás fényei. A zöld egyenruhás portás kivörösödve próbálta ellökdösni a pasast, de az egy szó szerint rendíthetetlen kőszikla nyugalmával bámulta a lihegő Rogerst. A látványtól majdnem felröhögtem. A valamelyik motoros banda tagjának álcázott démon ellen az idősödő épületszolgának annyi esélye sem volt, mint muslicának a súlyemelő bajnokságon.

– Ne haragudjon, Mr. Dodge, de nem tudtam megakadályozni, hogy feljöjjön. Nem is értem, hogyan, hiszen a lift csak mágneskártyával működik, ez az ember meg csak rátenyerelt a gombokra…

Ember? Aligha.

– Oké, innentől átveszem, Rogers! Menjen vissza a helyére!

– Uram, már hívtam a rendőrséget, hamarosan ideérnek.

A portás csak a dolgát végezte, de mindig is utáltam a lelkes idiótákat. Lehámoztam a dzsiudzsicu különböző fogásaival próbálkozó Rogerst a démontársamról, majd nagyot löktem rajta, hogy felvegye a kezdősebességet a liftek felé.

– Mint mondtam, innentől átveszem. Nem lesz semmi baj. Ja, és mondja le a zsarukat, nincs rájuk szükség.

A portás tántorgott még egy darabig, aztán egy „Ahogy gondolja, uram…”-ot motyogva elkotródott. Megvártam, amíg a felvonó ajtaja becsukódik mögötte, és a szótlanul ácsorgó démonra mordultam:

– Gratulálok! Ha azért jöttél, hogy lebuktass, úgy jó úton jársz. Nem hallottál még olyanról, hogy diszkréció?

– De igen – mozdult meg a nagydarab fickó. – Ezért is nem nyírtam ki a pasast.

– Lucifer patájára, te tényleg ilyen hülye vagy? Mit keresel itt és egyáltalán, ki a fene vagy te?

– Rassum vagyok, és üzenetet hoztam, mester – húzott elő egy lepecsételt tekercset a dzsekije mélyéről.

A titulus meglepett, de határozottan jól esett a lelkemnek. Beinvitáltam a vendégemet, de csak az előszobáig.

– Téged melyik évszázadból rángattak elő, hogy még nem hallottál telefonról meg internetről? – kérdeztem békülékenyebb hangon, miközben a tekercset vizsgálgattam. A fickó nem felelt. Kicsit jobban megnéztem magamnak, és rájöttem, hogy alacsony kaszthoz tartozó hírvivő démon kollégával van dolgom. Nem csoda hát, ha annyi esze sem volt, mint egy kosár molylepkének. – Mi van? Választ vársz az üzenetre?

Rassum bamba tekintettel, kelletlenül megfordult, és kisétált az ajtón. Pontosabban, átsétált rajta, anélkül, hogy kinyitotta volna.

„Amatőr!” – gondoltam. „Minek kellett az egész felhajtás a portással? Ezt megtehette volna már érkezéskor is.”

Fejemet csóválva kitekertem a papirost. Meglepetten, de örömmel olvastam, hogy kineveztek a Démon Akadémia gyakorlati oktatójának. Mesterdémon lettem! Büszkeségtől telten kezdtem neki újra a soroknak, ám ekkor feltámadt bennem a gyanakvás. Hiába törtem a fejem, nem jöttem rá, hol lehet a trükk.

– Sebaj, majd holnap megtudom – legyintettem.