Második nap

 

Hónapok óta nem jártam a pokol fővárosában, amit tollashátú barátom nemes egyszerűséggel csak Ördög City-nek nevezett. A vörös égbolt alatt elterülő, romos benyomást keltő városban a stílusok kavalkádja uralkodott. A düledező tizenkilencedik századi bérházak békésen megfértek az ókori görög templomokra emlékeztető kőkolosszusokkal. A hol repedezett betonnal, hol csak poros macskakővel fedett utakon izzó szemű ördöglovakon ügető, lebegő gyaloghintókban pöffeszkedő méltóságok siettek a dolgukra. Az igazán tehetősek az utcák felett, óriási denevércsontvázra emlékeztető pokolsólymokon szárnyaltak a céljuk felé. Gyalogosan leginkább csak alacsonyabb rangú démonokat, félélettel sújtott elkárhozott szolga-lelkeket lehetett látni. Bosszantott is, hogy habár kaptam meghívót, de arra már nem vették a fáradtságot, hogy legalább egy hintót elém küldjenek a városkapuhoz. Vagy legalább egy kísérőt, szolgát… A fanfároktól, a lelkesen éljenző, extázistól a lábam elé boruló tömegtől ezúttal eltekintettem volna.

Sötét hangulatban ballagtam az akadémia felé. Alig hagytam el az Astaroth sárgás mohával benőtt, rokokó palotája előtt terpeszkedő, rituális kivégzésekre használt teret, rájöttem, hogy eltévedtem. Úgy tűnt, amióta itt jártam, átépítették a várost. Igaz, a pokol folyamatosan változó bugyraiban ez nem számított különlegességnek, engem mégis felbosszantott a dolog. Némi vonakodással ugyan, de útbaigazítást kértem két elmélyülten beszélgető halálhörgőtől. Az emberek róluk mintázták a halált, és nem tévedtek sokat. A kámzsás, csontsovány alakok arcát ugyan nem láttam, de csikorgó hangjukból kiéreztem a kelletlenséget. Nem csoda, hiszen a lélekveszejtési és -begyűjtési üzletben a démonok és halálhörgők riválisnak számítottak. Gazdátlan lelkek esetében nemegyszer robbant ki heves vita a halott mellett, hogy kit is illet a lélek. Ha az emberek ismerték volna a pokol teremtményeit, mind mellettünk szavazott volna, amikor eljön az idő. A halálhörgők nem lacafacáztak, kínokkal telten megemésztették a lelkeket, míg velünk, démonokkal azért lehetett üzletelni.

Hamarosan ismerős területre értem, átvágtam a Pusztulás Parkján. A torz, már-már művészi formában megcsavarodott fák reszketve rázták felém kevéske megmaradt, száraz levelű lombjukat. A törzsek között itt-ott felbuggyanó iszap kellemes záptojásszaggal ajándékozta meg az arra járót. A Démon Akadémia ódon várromot idéző épülete közvetlenül a park szomszédságában állt. A kapuban csupán két unatkozó, szadisztikus kinézetű, dárdájára támaszkodó gyalogördöggel találkoztam.

– Hová, hová, cimbora? – mért végig a magasabb pokolszolga. Vöröses bundája foltokban hiányzott, feltárva hamuszín bőrét. Törött szarva, foghíjas pofája egyértelművé tették: ezt az ördögöt lefokozták, és szinte biztos, hogy soha többé nem kap semmiféle komoly feladatot. Fensőbbséges mozdulattal nyomtam a kezébe a kinevezési tekercsemet. Az ördög tekintete átfutotta a sorokat, és kicsit feszesebbre igazította a tartását. – Á, szóval te lennél az új oktató?

– Nem, dehogy! Konyhai kisegítőnek jelentkezek – szikráztattam meg szarkazmusomat.

– Jól van, na! Azért nem kell mindjárt harapni!

– Nem kell mindjárt harapni, micsoda? – Dühös kérdésemre az őr csupán bambán meredt rám, hát hozzátettem: – Mester. Nem kell mindjárt harapni, mester! – nyomtam meg a titulusomat.

– Mester! – A kiáltás a mély kapualj meghitt félhomályából érkezett, és egy szempillantás múlva gomolygó suhogással görnyedező alak vált láthatóvá. A fiatalnak tűnő, korán kopaszodásnak indult fickó hengeres tekercstokokat és valami ismeretlen, girbegurba vonalzóra emlékeztető tárgyat szorongatott a hóna alatt. – Ona iskolatitkár vagyok, szolgálatodra, és őszintén elnézésedet kérem, hogy nem mentem eléd a kapuhoz! Tudod, a szakszervezeti gyűlésünk elhúzódott, és…

Az első szavakra elégedett, dölyfös pillantást vetettem a kapuőrökre. Lám, így kell fogadni az akadémia új oktatóját! Azonban a kissé ideges bocsánatkérés végére már meghökkenten pislogtam Onára.

– A micsoda húzódott el?

– Szakszervezeti gyűlés. Tudod, mester, az új vezetés úgy vélte, ideje haladnunk a korral, és az akadémiai dolgozók érdekképviselete…

– Lucifer urunk a mélységből jöjj el! – hördültem fel. – Hova kerültem? Talán még ingyen jégkrémet is osztogattok a szegény rászoruló égési sérülésekben szenvedő lelkeknek?

– Nem, mester, mi csupán…

– Nem érdekel! – vágtam a szavába.

– Igen, uram. Nos, ebben az esetben, kérlek, kövess! Gaunis dékán szeretne veled pár szót váltani, utána körbevezetnélek az akadémián, megmutatom az irodádat és persze át kell esni pár formalitáson is.

A kapun belül hatalmas csarnok tárult a szemem elé. Ismerősként üdvözöltem magamban a démoni jelekkel telepingált, jókora falizászlókat, és enyhe nosztalgia fogott el. Ej, amikor még zöldfülű tanoncként én magam is itt kerültem az órákat e nemes falak között…

Lucifer urunk közel öt méter magas, kitárt szárnyú, fekete márványból faragott szobra mellett elhaladva ösztönösen megérintettem a halántékomat. Hiába, na, a tiszteletadás mindig is a gyengéim közé tartozott. Persze, jobban szerettem, ha nekem vágták magukat vigyázzba.

Fensőbbséges arccal vonultam az iskolatitkárral, és csak a szemem sarkából figyeltem a tucatszámra nyüzsgő démon ifjoncokat. Akik nagyjából annyi figyelmet szenteltek nekem, mint egy cserebogár a kocsmai zárórára. Már az is meglepett, hogy mindegyik olyan alakot öltött, amilyet akart. Ki ember, ki valamelyik kedvenc szörnye, ki pedig a hagyományos, fekete gomolygó formában parádézott. Az én időmben tilos volt az alakváltás az Akadémián. Az emeletre vezető széles lépcsőn az egyik ember formájú hallgató egyenesen nekem jött.

– Bocs, haver! – vetette oda nekem az ifjú. Fel sem emelte a tekintetét a határozottan mobiltelefonra emlékeztető kütyüről és már rohant tovább. Azaz, csak rohant volna…

Iszonyatos haragra gyúltam. Legádázabb üvöltésemet bevetve megragadtam a tanuló nyakát. A levegőbe löktem az ijedten felnyögő kölyökdémont és egyetlen csettintéssel eltörtem a nyakát. A diáksereg néma döbbenettel torpant meg, és vagy ötven vörös szempár meredt rám értetlenül.

– Mester, mit csinálsz? – ijedezett mellettem az iskolatitkár, de nem érdekelt. Ona ideges tekintetét figyelmen kívül hagyva a démoncok felé fordultam.

– Jól figyeljetek rám! Ashir mester vagyok, az új gyakorlati oktatótok! Megjegyeztétek?

– Igen – hangzott egy-két harmatgyenge válasz az aulában összeverődő nebulók felől.

– Igen, micsoda?

– Igen, mester! – hangzott ezúttal határozottabban.

– Nem hallom! – emeltem a fülemhez a tenyeremet. – Talán némasági fogadalmat tettetek? Fussatok neki még egyszer!

– Igen, mester! – bődült el a pokoli kórus.

– Na! Ez már sokkal jobb! Démonok vagytok, nem holmi vernyákoló tollseprűk!

– Igen, mester!

Elégedetten fordultam el a megszeppent diákoktól, és határozott léptekkel a dékáni hivatal felé vettem az irányt. Ona zavart arckifejezéssel a nyakatörött szemtelen fickó felé intett, majd a nyomomba eredt. Mögöttünk, a lépcsőn heverő paralizált hallgató megrázkódott, tétova mozdulatokkal felült.

– Mester, ezt a büntetésfajtát már régóta nem alkalmazzuk – motyorogta az iskolatitkár.

– Nem? Talán a lélekprés és az angyalfénykorbács sincs már meg? – kérdeztem élesen.

– Nos, nincs… – Ona igyekezett elkerülni a tekintetemet.

– Mégis, miként fegyelmezitek a hallgatókat? Szép szóval és könyörgéssel?

– Á, már meg is érkeztünk! – bökött a titkár az utunkat elzáró duplaszárnyú, szegecselt vaspántokkal megerősített ajtóra, ügyesen kibújva a válasz alól. – Gaunis nagymester már vár rád.

A dékáni iroda láttán csak döbbent pislogásra tellett tőlem. A vaskos kőfalak, vöröses fényt árasztó ördöggömb lámpák és a falra akasztott fegyverek helyett egy napsütötte, modern iroda képe tárult elém. Mintha a Földön léptem volna be a munkahelyemre!

Gaunis nagymester, aki egy testes, ősz hajú, szemüveges professzor kinézetű férfi alakjába bújt, széles mosollyal kelt fel az asztalától.

– Á, Ashir! Keblemre, kedvenc lókötőm! – tárta ölelésre a karját.

– Mi a kénkőszagú… – kezdtem bele, de hiába hátráltam, a medvetermetű alak magához rántott.

– Majd később elmondom! Most csak játszd a szerepedet! – suttogta a fülembe, aztán szinte ellökött magától és hangosan folytatta. – Örülök, hogy elfogadtad a felkérést.

– Naná! Hatalmas megtiszteltetés ez egy olyan egyszerű démonnak, mint én, nagymester! – vigyorogtam, mint pék kutyája a meleg cipóra.

– Eh, hagyjuk a formalitásokat! Hívj csak Gaunisnak, mint mindenki más! Gyere, foglalj helyet! Kínkoktél? – emelte meg az asztalán álló öblös üveget.

– Csak egy cseppet, ha kérhetek.

Kikericssárga itallal teli poharammal a kezemben lehuppantam a felkínált karosszékbe. A dékán is letelepedett a hetvenes éveket idéző ülőalkalmatosság párjába, és bár mosolygott, a tekintetében inkább ijedtséget, aggodalmat véltem felfedezni.

– Hol is kezdjem? – töprengett el Gaunis.

– Látom, sok változás történt, amióta utoljára itt jártam.

– Haladnunk kell a korral, különben lemaradunk.

Egy cseppet sem tetszett a dékán hanghordozása. Úgy véltem, megkockáztatok egy védigét, amit attól a szerencsétlen tojógalamb Launieltől lestem el. Bár az angyalszó kegyetlenül égette az ajkamat, de hatásosnak bizonyult. A körülöttünk megjelenő kéklő búra láttán Gaunis meghökkenten forgatta a fejét, majd felnevetett.

– Azt hiszem, jó választás voltál a munkára, Ashir!

– Persze, szuperdémon vagyok, ezt tudom – legyintettem könnyedén. – Gaunis, mi a franc folyik itt?

Az öreg fődémon közelebb hajolt:

– Láttad a diákokat?

– Az egyiket máris meg kellett fegyelmeznem, mert…

– Ez a baj! – vágott a szavamba Gaunis. – Az akadémia jelenleg mindössze hetven tanulóval működik! Alig akad jelentkező, és még, aki felvételt nyer, az is… hogy is mondjam… olyan silány minőség, hogy még egy átkot sem tud tisztességesen kimondani!

– Hetven? – nyeltem félre a szó szerint méregerős italt. – Az én időmben közel ezren tanultak itt.

– Az új generáció már nem akar tanulni, mind csak a Földre, az emberek közé vágyik, de semmit sem hajlandóak érte tenni. Balthasaar áldását adta a dologra, nem érdekli, hogy mindenféle képzetlen démonok özönlenek kifelé a pokolból. Szerinte az ifjoncok nagyon is jól teljesítenek káoszokozás terén.

– Mi köze van Balthasaarnak az akadémiához? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Lucifer megtette őt intendánsnak, így az ő fennhatósága alá tartozunk – fintorgott a dékán.

Ajjaj! Ez baj! Nagyon nagy baj! Balthasaar egyike volt azon főördögöknek, akik igencsak orroltak rám. Naná! Ugyan melyik tábornok tapsikolna örömében, ha egy őrmester elhappolja előle a Nemzet Hőse kitüntetést? Nem lettem volna meglepődve, ha kiderül, hogy Balthasaar szándékosan akarja lejáratni a Démon Akadémiát. Miattam! Gyanakodva megráztam a fejem.

– Kinek az ötlete volt, hogy visszahívjanak a pokolba, az akadémiára?

– Balthasaaré. Miért?

Parádés! Tehát nem csak az intézményt akarja tönkretenni, hanem vele együtt engem is a süllyesztőbe lökne. Ha az akadémia bukik, akkor vele buknak a tanárok is. Valódi, hamisítatlanul ördögi terv!

– Hm! Na, és Lucifer urunk mit szól mindehhez?

– Sejtelmem sincs – ismerte be Gaunis vállvonogatva. – A jelentéseimet kizárólagos jelleggel Balthasaarnak kell küldenem, nem kapok audienciát a Sötét Úrtól. De még ha fogadna is, ugyan mit tehetnék? Panaszkodjak? Nem hinne nekem, vagy egyszerűen alkalmatlannak tartana a pozíciómra, és leváltana. Semmi kedvem vénségemre egy keresztúton kuksolni, lélek szerződésekkel bajlódni.

– Ezt megértem, de nem tudom, miként segíthetek – dőltem hátra a székben.

– Én sem – hajtotta le a fejét Gaunis szomorkodva. – Talán, ha visszaállítanánk a régi rendszert… De ez lehetetlen, Balthasaar utasításai egyértelműek: reformokat kell bevezetni, modernizálni kell az oktatást, kidobni mindent, ami régi és elavult! Attól tartok, hogy én is ebbe a kategóriába tartozok.

– Szép kis reformok! – fortyogtam. – Láttam az eredményt – jutott ismét eszembe a szemtelen tanonc.

A beszélgetésünket elfedő burok felvibrált, jelezve, hogy fogytán az időnk.

– Akárhogyan is, de először fel kell mérnem, mekkora a kár – siettem a szóval. – A többit majd azután meglátjuk.

– Akkor hát segítesz? – kérdezte reménykedve Gaunis. – Tudtam, hogy benned nem csalódom!

– Nana! Nem ígérek semmit, és még a szerződést sem írtam alá!

– Tévedsz! Az új szabályok értelmében, mivel beinvitáltad a hírvivőt és átvetted tőle a megbízatást, így attól a pillanattól fogva az akadémia tanára lettél.

Balthasaar, hogy nőjön angyalszárnyad, te büdös alamuszi patkány!