Harmadik nap

 

A számomra kiutalt lakrész alig volt nagyobb, mint az apartmanom ruhásszekrénye, és mi tagadás, ráfért volna pár új bútor. Mármint, ha elfért volna benne bármilyen tisztességes darab. A rozoga íróasztal még csak-csak elment, de a matuzsálem korú ággyal nem tudtam megbarátkozni. Mogorva hangulatban ballagtam az osztályterem felé, ahol a gyakorlati oktatást kellett megejtenem. A félhomályos folyosókon elvétve felbukkanó diákok némelyike motyogott valami jóreggelt félét, de a legtöbb csak kitért az utamból, vagy némán bámult rám, mint borjú az új kapura.

Az ódon stílusú terembe lépve kellemetlen meglepetésemre mindössze három tanulót számolhattam meg. Az démoncok hagyományos, emberi formára emlékeztető fekete füst alakban gomolyogtak, és az érkezésemre kelletlen szemvillanással tették le a – jobb szó híján – mobiljukat.

– Jó reggelt, mester!

Elég vérszegényre sikerült az üdvözlés, de több volt, mint a semmi.

– Jó reggelt! Hol vannak a többiek?

– Milyen többiek? Csak mi hárman vagyunk a végzős csoportban – vihogott fel a hozzám legközelebb üldögélő démonka.

A francba! Elfelejtettem ellenőrizni a tanrendet! Sebaj!

– Rendben – köszörültem meg a torkomat, majd lopva a napi rutint tartalmazó pergamenre pislogtam. – Tehát, Wazzik?

– Ja…

– Ezt úgy szokták mondani, hogy jelen! – vetettem súlyos pillantást a tanulóra.

– Me’ mé’? Nem a haccseregbe’ vagyunk, he! – röhögött fel a démontanonc.

Te mélységes, lávabugyros pokoltornác!

– Ha nem tudsz rendesen kommunikálni, akkor jelentkezz át a bohócképzőbe! Ott értékelik a hülyeséget, de itt nem! Világos? – csikorogtam.

Wazzik kicsit kihúzta magát, és egy fokkal tiszteletteljesebb hangon motyogott vissza.

– Igen, mester! Bocs, mester!

Egy-null a javamra!

– Rashmi!

– Jelen! Itt vagyok! – pördült egyet a középső padban üldögélő hallgató.

– Zachariel!

– Jelen, de csak Zach, csével a végén!

Felkaptam a fejem a pimasz hangra. A diák állta egy darabig a tekintetemet, majd vállat vont és ismét a kütyüjét kezdte el babrálni. Fortyogott bennem a düh, hogy a kis taknyost ennyire nem érdekli a jelenlétem, de lenyeltem a haragomat.

– Én Ashir mester vagyok, a gyakorlati oktatótok. Mivel nem kaptam semmilyen információt, hogy a képzésetek milyen szinten áll, mi lenne, ha demonstrálnátok a tudásotokat?

– Jaj, ne! Már megint egy teszt? A múlt hónapban is írtunk egyet! – jajdult fel Rashmi.

– Akkor szerencséd van, mert nálam nem kell írni. Szimulációs gyakorlat lesz.

– Hogy mi? – böffentett Wazzik.

– Még soha nem voltatok gyakorlaton?

– Ja, de hetente kétszer, a vén fószer Vicks bejött órát tartani.

– Oké, ezt úgy veszem, hogy sejtelmetek sincs a szimulációkról. Na, lássuk, fiatalok!

Intésemre a terem távolabbi fele földi bárrá változott. A helyiséget megtöltötte a kocsmazaj, nevetés és zene keveréke. A bárpult mellett magányos, negyven körüli férfi üldögélt és komótosan, kissé bizonytalan mozdulattal emelte ajkához a poharát.

– Mi ez? Ilyet is lehet? – sikkantott Rashmi. – Ez szuper! Tök szuper!

– Hülye vagy? A pokolban mindent lehet! – torkolta le Wazzik a társát.

– Te vagy a hülye, ha tényleg ezt hiszed! – vetette közbe Zach. – Ez csak egy szimuláció, nem a valóság. Szerintem semmi extra nincs benne.

– És? Attól még lehet tök jó! – vágott sértődött képet Rashmi.

– Kire mondtad, hogy hülye? – tápászkodott fel Wazzik fenyegetően. – Agyadra ment a P-Net, haver! Nyugi, Wazzik papának van ellenszere a bajodra…

– Elég legyen! – ordítottam el magam. A hangerő önmagában elegendő volt, hogy az egymás torkának ugrani készülő tanulók megdermedjenek.

– Uh, ezt hogyan csinálta, mester? Még a szemem is megfájdult tőle…

– Majd később ezt is megmutatom, de most más a gyakorlat témája. Tehát: ott az a pasas a pultnál. Alkalmazzátok az elméleti tudásotokat és csábítsátok bármilyen, szabadon választott bűnre! Érthető a feladat?

– Igen, mester!

– Helyes! Wazzik, te kezded!

A diák megrázta magát, és a füst-test helyett máris egy kigyúrt, kopasz férfi méregette a bárban iszogató öltönyös alakot. Wazzik komótos léptekkel odaballagott, és egyenesen nekigyalogolt a fickónak.

– Figyejjé’ má’, he! Nézzé’ má’ a lábad elé, te balfék! – mordult rá a démon az italát elejtő férfira.

– Mi…Bocsánat! – nyelt nagyot a szerencsétlen alak.

– Kérjé’ bocsánatot, de azonnal!

– De hiszen, most kértem…

– A nénikédet, azt kérted! Nem hallotta senki, haver!

A következő pillanatban az enyhén pityókás vendég már a levegőben szárnyalt, és egyenesen a csillogó tükör előtt sorakozó üvegek között csapódott a falnak. Wazzik röhögve konstatálta, amint a fickó lezuhan a pult mögött és mozdulatlanul elnyúlik a padlón.

– Állj! – kiáltottam el magam. – Mi volt ez?

– Bunyó.

– Meg a bánatot volt ez bunyó! Egyetlen pofon csattant el, az aligha lehet verekedés.

– Tehetek én róla, hogy ilyen gyenge vót a muki?

– Arról nem, de hol volt itt a bűnre csábítás? Miféle bűnre csábítottad az alanyt azzal, hogy a falhoz vágtad?

Wazzik habozva, segélykérőn a társaira pislogott.

– Nemtom…eszméletvesztésre?

– Az nem bűn, te nagyon primitív! – vihogott Rashmi.

– A verekedés viszont igen! Vagy nem? – acsargott Wazzik.

– Még ha az is, csak te verekedtél, öreg! – nevette el magát Zach. – Szóval, sikeresen bűnbe ejtetted magadat, gratulálok!

– Szórakozzatok a jó édes… – keskenyedett el a nagydarab ember formájú démontanonc szeme.

– Elég! Abbahagyni! – bömböltem, és közben arra gondoltam, hogy be kell szereznem egy megafont, mert ilyen tempóban két nap alatt rekedtre ordítozom majd magam.

– Mester, te mit mondasz? – fordult hozzám Wazzik.

– Lássuk, mi történne a folytatásban, ha mindez a valóságban történik! – feleltem kitérően.

A bár vendégei rémülten húzódtak el a dühösen ácsorgó démontól. Pár bátrabb férfi sörösüveget, széket ragadva közelebb mozdult Wazzikhoz. A pultos ezalatt rövid csövű Mossberg puskát kapott elő és a morogva forgolódó tanoncomra szegezte.

– Ne mozdulj, különben lövök!

– Lőjjé’, vazze! – hördült Wazzik és a csapos felé ugrott.

A mellkasába harapó lövedékek feltépték a pólóját, vér ömlött végig a testén és spriccelte tele a padlót, pultot. Wazzik egy pillanatra megtorpant, értetlenül lebámult a terjedő vérfoltra, majd egyetlen, jókora ütéssel bezúzta a bajuszos, szakállas kocsmáros koponyáját. Valahonnan sziréna hangja közeledett, és szusszanásnyi idő múlva rendőrök rontottak be a szórakozóhelyre. Nem sokat lacafacáztak, pisztolyt rántottak és ráordítottak Wazzikra, hogy feküdjön a földre. Naná, hogy a behemót testbe bújt démon kiröhögte őket. Feldörögtek a fegyverek, és két másodperc alatt belelőtték a tárat a továbbra is csak nevető démonba. Wazzik könnyed mozdulattal eltörte a közelebb mozduló rendőr nyakát. Még jóformán el sem dőlt a halott, amikor a diák a másik zsaruhoz ugrott.

Vesztére.

Wazzik megragadta az egyenruhás nőt, ám a következő pillanatban fájdalmas ordítással el is engedte. A rendőr szeme kéken felragyogott, és a szétnyíló hófehér szárnyak láttán még a másik két tanítványom is szűkölve menekülőre fogta a dolgot. Én azonban még érkezéskor bereteszeltem a terem ajtaját, így mindhárom démontanonc halálfélelemben rettegve meredt a feléjük lendülő emberi testbe bújt angyalra.

– Szünet! – A kép megdermedt, mozdulatlanná merevedett. – Gyertek ide! – parancsoltam rá a diákokra.

Vonakodva engedelmeskedtek és aggódó tekintettel méregették a sóbálvánnyá dermedt angyalt.

– A fenébe! Ez meleg volt! – jegyeztem meg Zach.

– Ez volt meleg? – csattantam fel. – Ez csak egy szimuláció! Ha mindez a valóságban történik, ti már mindhárman eltűntetek volna az örök semmiben!

– Veled együtt, mester! – vágott vissza Zach.

– Meg amennyire tévedsz, kedves Zacskó barátom! Én már az első pofon után leléptem volna a színről. De ha már ennyire okos vagy, halljuk, szerinted mit rontott el Wazzik?

– Ott rontotta el, hogy megszületett.

– Kitépem a szemedet, te… – hördült fel a megtermett démon.

Intésemre az angyalfigura életre kelt. Igaz, csupán egy másodpercre, de ennyi is elegendő volt, hogy az egymásnak feszülő hallgatók ijedten elugorjanak.

– Lucifer patájára esküszöm, hogy nálatok bénább bagázst még nem láttam! Hogyan jutottak el az utolsó évig?

– Levelezőn, távoktatásban – kuncogott fel Rashmi.

Kis híján felröhögtem a beszóláson.

– Figyeljetek rám! Az első szabály: Soha ne használjatok nyers erőt, hacsak nem feltétlenül szükséges! A második szabály: Kerüljétek a feltűnést! A harmadik szabály: Legyen sikeres vagy sikertelen az akció, minél hamarabb tűnj el a színhelyről! Wazzik mindhárom szabályt figyelmen kívül hagyta, és meg is kapta érte a méltó jutalmát – böktem a szobor-angyalra.

– Mennyi szabály! – morgott Zach.

– Van még több is, de szerintem mára ennyi elég lesz. Kotorjátok szépen elő az elméleti anyagot tartalmazó tekercseket, és üljetek neki az olvasásnak! Holnap reggel ugyanitt, ugyanekkor, frissen, fitten találkozunk!

– Biztos! Egész éjjel magolhatunk… – morogták a diákok.

– Inkább néhány álmatlan éjszaka, mint a biztos pusztulás! – csaptam hatalmasat a tanári asztalra. – Persze, ha jobban szeretnétek meghalni, ismerek egy-két angyalt, akik szívesen elszórakoznának pár zöldfülű démonnal. Csak egy szavatokba kerül!

A döbbent csendet Wazzik dödörgése törte meg:

– Ez nem igazságos! Mester, engem odalökté’ a szituba mindenféle felkészítés nélkül!

– Ha az elmúlt három évben tanultál volna, nem ér ma meglepetés.

– Tanulni? Minek? Amit tudni akarok, azt megtalálom a P-Neten.

Nagyot néztem, és kénytelen voltam elárulni a tudatlanságomat.

– Mi az a P-Net?

Zach fölényes mosollyal húzta elő a lapos készülékét, és az orrom elé tartotta. A kütyü ránézésre pontos mása volt az emberek mobiltelefonjainak, habár az ikonok határozottan különböztek a megszokottaktól.

– Tessék – érintgette Zach a jeleket. – Kínzástechnika, ijesztéselmélet, közelharc… Minden, amit egy démonnak tudnia kell.

– Aha, és Wazzik mi hasznát látta ennek? Elő se vette. Szerintem eszébe sem jutott.

– Mert olyan hülye… – jegyezte meg Zach.

– Az mindegy! – vágtam vissza. – Egy akció közepén aligha lesz lehetőségetek, hogy előkapjátok a mobilotokat.

– A micsodánkat?

– Az emberek mobilnak, mobiltelefonnak hívják ezeket – mutattam az ifjonc készülékére, és ezúttal rajtam volt a gúnyos vigyorgás sora.

– Mármint, nekik is van P-Netük? – kerekedett el Rashmi vörösen izzó szeme.

– Nem, de tucatnyi más mobilszolgáltatójuk van, és adatbázisaik, amikből fél perc alatt előhívhatnak olyan információt, mint például, hogyan öljenek meg egy démont.

– Ugye csak viccelsz, mester?

– Eszemben sincs! – hazudtam, majd az ijedt tekintetek láttán rájuk dörrentem. – Tehát, álljatok neki magolni!

A tanoncok leforrázva, hüledezve kisorakoztak a teremből.

Eltűnődve néztem utánuk. Nem csoda, hogy az emberek világa a feje tetejére állt, ha az elmúlt években csupa ilyen félig-meddig felkészült démon szabadult ki a pokolból. Az addig rendben van, hogy okozzunk káoszt, csábítsunk, gyilkoljunk és úgy általában tegyünk meg mindent, amit csak egy tisztességes démon szokott. Viszont mindezt bizonyos keretek között kell tennünk, különben a tollas bagázs kegyetlenül a nyakunkra tapos. Kizárt dolognak tartottam, hogy az ilyen Wazzik féle balfácánok képesek lettek volna betartani a játékszabályokat.

Úgy döntöttem, hogy a nap hátralevő részét a tudástárban töltöm. Nem szívesen ismertem be, de amíg Wazzik szerencsétlenkedését figyeltem, rájöttem, hogy bizony már alig-alig emlékszem az akadémiai tananyagra. Igaz, ha figyelembe vettem, mekkora lyukak tátonganak a tanoncaim elméleti ismereteiben, akár a kutyatenyésztésről is elhitték volna, hogy része a sötét tudásnak.

Úton a porszagú tekercsekkel teli csarnok felé Gaunisba botlottam. Túl későn vettem észre az öreget, már nem volt hova eltűnnöm a fekete-szürke nyers kövekből épült folyosón. A dékán öreguras arcán meglepődést véltem felfedezni, amikor megpillantott.

– Nahát! Örülök, hogy összefutottunk, éppen téged kerestelek. Máris szünetet tartotok?

– Ööö…nem, nem igazán – álltam egyik lábamról a másikra. Habár a falakon csupán szurkos, füstöt okádó fáklyák villództatták a lángjaikat, a gyenge fény sem tudta elrejteni a zavaromat. – Mára végeztünk. Elküldtem őket tanulni. A tanrend szerint van egy kis időm a következő óráig, hát gondoltam…

– Á, igen, a tanrend! – futott össze ezer ráncba a nagymester homloka. – Az akadémiai bizottság alig pár perce hozta meg a döntést, miszerint te kizárólag a végzős csoporttal foglalkozz.

– Nem értem – esett le az állam. – Mi lesz a többi évfolyammal?

– Majd valaki más viszi, emiatt ne aggódj! Te csak erre a három tanulóra koncentrálj, Ashir mester.

Nagyon nem tetszett az öreg démon hivatalos hangneme. Biztosra vettem, hogy a dékán óvatossága annak szólt, hogy az akadémián még a falnak is füle volt. Balthasaar füle…

– Rendben, ahogy kívánod, de hadd jegyezzem meg, még szakirányt sem választottak. Tudnom kellene, hogy milyen irányba terelgessem őket.

Gaunis vörös szemében lemondással ingatta a fejét.

– Egyelőre vidd őket az Általános Démon szakirányban, a többit majd később eldöntjük.

– Úgy érted, mi? A diákoknak kellene választaniuk, vagy tévedek? Vagyis, már a szemeszter megkezdése előtt ki kellett volna tölteniük a szakjelentkezési formanyomtatványt, hogy…

A nagymester türelmetlen, szinte dühös mozdulattal elhallgattatott:

– Elég! Csak kövesd az utasításokat! – tért ki kurtán-furcsán a válasz elől a dékán, azzal elsietett.