Azt mondják, mióta beszélni tudtam lovagolni szerettem volna. Senki sem értette! Semmiféle élményem, vagy kapcsolatom nem volt a lovakkal, de én valahogy mégis azt éreztem, tudtam, hogy ez az utam.
Sérült kisgyermek voltam, aki szorongásokkal telve figyeltem, mások hogyan igazodnak el az életben. Végig tudtak menni az utcán anélkül, hogy nekimenjenek valaminek, hogy átessenek a saját lábukon. Nem értették félre a szituációkat, eligazodtak az emberi kapcsolatok színes, számomra érthetetlen árnyalataiban. Nem keveredtek folyton kínos helyzetekbe, nem löktek le és törtek össze dolgokat... Akkor még nem voltak elérhetőek a mai terápiák, nem is volt köztudatban, hogy az ilyen gyermek valószínűleg nem egyszerűen figyelmetlen, vagy nemtörődöm. A mai napig emlékszem mennyire igyekeztem helyzeteket túlélni, átvészelni anélkül, hogy hibáznék, hogy mennyire megalázó volt, amikor ez nem sikerült és, hogy mennyire meg tudtam könnyebbülni, ha néha megúsztam minden baj nélkül egy-egy napot, vagy éjszakát.
Ma már tudom, hogy a HAHET ezért létezhet, hogy ezért tudok ma embereknek segíteni. Ez kényszerített arra, hogy folyamatosan figyeljem az embereket. Ha be akartam illeszkedni az életbe, meg kellett figyelnem mások hogyan működnek és a sok reakciót, motivációt, mintázatot valahogy szelektálni, megtalálni köztük az összefüggéseket. Ezeket tudtam aztán alkalmazni az életben. Gyakorlatilag meg kellett tanulnom, hogy melyek azok a viselkedésformák, amiket le tudok utánozni bizonyos helyzetekben. Ehhez a legapróbb részletekre is figyelnem kellett. Nem elég azt látni, hogy valaki hogyan kapja el a labdát anélkül, hogy folyton betörné az orrát. Látni kellett azt is, hogy hogyan viszonyul a labdához, hogy hogyan változik a figyelme és közben hogyan irányítja a testét. Ezen túl látni kellett azt is, hogy milyen a hozzáállása annak, aki ezt meg tudja csinálni és annak aki nem, annak aki nagyon ügyes és annak, aki kevésbé. Nekem az élet apró cseprő dolgai is nagy harcok voltak, amiket ezekkel a stratégiákkal tudtam megoldani.
Amikor végül kész helyzet elé állítottam a szüleimet és végre elkezdtem lovagolni, sokan kinevettek, hogy ez nekem sosem fog menni. Egy év múlva a legnehezebb lovakkal is probléma nélkül boldogultam és díjugratásban versenyeztem. Addigra megvoltak a kidolgozott stratégiáim, amikkel bármit meg tudtam tanulni.
Azt szoktam mondani, hogy a HAHET 15 év munka eredménye. Valójában sokkal korábban, abban a gyermeki létben kezdődött minden és azóta csak tudatosabb lett a folyamat. Az életem későbbi fordulópontjai már csak a folyamat irányait alakították.
Ma már el sem tudom képzelni, hogy ez máshogy is lehetne. Ma már azt érzem, hogy hatalmas ajándék újra és újra átélni azt, amikor az emberekkel megtörténik a csoda. A tréningeknek van pár jól meghatározható pontja, amelyek ezeket a pillanatokat rejtik. Amikor ott állnak a karámban egy lóval, de igazából önmagukkal szemben és megtapasztalják azt a megkérdőjelezhetetlen, igazi AHA élményt, amikor olyan képességeikkel találkoznak, melyekről addig álmodni sem mertek, vagy amikor szavak nélkül letisztulnak a dolgok és válaszok érkeznek a kérdéseikre. Vannak persze nehéz pillanatok is, hisz csak akkor kezdődhet az ismerkedés, az együttműködés, ha először szembenéznek azon részeikkel, melyeket addig csak rejtegettek maguk elől. Ezeken a pontokon a karám a biztonság és az elfogadás kis szigetévé alakul át, amitől a nehéz pillanatok is csodálatossá válnak. S akkor emberek a szemem előtt lépik át az őket évtizedek óta korlátozó, láthatatlan határaikat.
Mint mindent, a HAHET teljes útját is az élet sodorta elém. Semmi sem volt benne tervszerű. Egyszer csak ott találtam magam egy piciny faluban, egy olyan élethelyzetben, amikor az ember nem gondolkodik, mert nincsenek választásai. Olyan természetességgel kezdtem el oktatni és gyermekeket táboroztatni, mintha mindig is erre készültem volna. Hirtelen egyik napról a másikra már csak emberekkel foglalkoztam egész nap.
Hamarosan fogalom lettem. Jöttek sorban kicsik és nagyok, nők és férfiak, hogy hallottak rólam, több órás sorok halmozódtak fel. Minden ember egy új kihívás volt, egy folyamatos, szép játék megtalálni hozzájuk a kulcsot. Felfedezni, hogy milyen módon ért meg dolgokat, hogy milyen mintázatok a legmegfelelőbbek számára. Akkor fordultam a fejlesztő terápiák felé. Sokat foglalkoztam a lovasterápiákban rejlő lehetőségekkel. Rengeteg saját tapasztalattal rendelkeztem, hisz anno kisgyermekként a lovaglás hatására váltak tünetmentessé idegrendszeri kuszaságaim. Eltűnt a gyűlölt diszlexia, a mozgás- és figyelemzavarok. Ezért aztán sajátos szemszögből tekintettem a terápiás foglalkozásokra is. Ma is hiszek abban, hogy nincsenek kizárólagos jó módszerek. Mindenkinek meg kell találnia, hogyan tudja a saját lényét kamatoztatni bizonyos keretek között. Keretek alatt az ismereteket, a tudást, a tapasztalatot értem. A mai napig mélyen fel tud háborítani, amikor valaki egy-két könyv elolvasása, vagy egy pár napos tanfolyam elvégzése, illetve végighallgatása után hozzáértőnek kiáltja ki magát és élőlények életével játszik. Sajnos nagyon sok esetben hívtak az ilyen szakemberek okozta mentális sérülések kezelésére emberhez és lóhoz egyaránt. Én a fokozatosságban hiszek és a folyamatos tanulásban. Akkor lépek feljebb, ha már magabiztosan mozgok egy adott szinten, ha teljesen biztos vagyok magamban. Mélyen hiszek a kapcsolatok erejében is. Ha egy feladat nem az én tudásomat, képességeimet, irányultságomat igényli, akkor a legtöbb, amit megtehetek, hogy magam helyett más szakembert ajánlok. Ilyenkor tudnom kell, hogy ki a megfelelő segítő és nem okozhatok kárt azzal, hogy nem látom be, nem én vagyok az.
Miközben esetről-esetre figyelhettem meg az emberek különböző helyzetekre adott reakcióit, szépen lassan alakítottam ki a saját módszereimet és az eszközrendszeremet. Ezúton is köszönöm annak a sok száz embernek és lónak, a lovak gazdáinak, akik ezekben a kísérletekben, megfigyelésekben örömmel részt vettek. Meglepetésszerűen csöppent az életembe az első autizmussal élő kis hölgy, akivel volt szerencsém együtt dolgozni. Csodálatos emlékeket őrzök róla és fantasztikus eredményeket értünk el együtt. Akkoriban egy lovardának dolgoztam, ahol a tulajdonos teljesen elzárkózott ilyen irányú álmaimtól, gondolataimtól. Túl kockázatosnak tartotta, hogy a lovak segítségével embereken segítsünk, mert mindez ismeretlen terep volt számára. Aztán egyszer csak olyan helyzetbe került, hogy pont ezzel tudott szívességet tenni egy számára nagyon fontos embernek. Zöld utat kaptunk, sőt, ő maga hozta el az első igazi HAHET-es játékra a kis hölgyet, amit akkor még inkább fejlesztő lovas foglalkozásnak hívtunk. Hamarosan ez is fogalom lett. Elkezdtek megkeresni a kétségbeesett szülők, akiknek addigra már számos ellentmondásos lelet és szakvélemény volt a kezében a gyermekéről. Számukra én lettem az utolsó mentsvár, s pontosan emiatt ők bármi újra nyitottak voltak, ami reményt adhat, ami csökkenti a tehetetlenségüket, és ami egy kis örömet is ad a gyermeküknek.
Időközben hazaköltöztettem a lovaimat és otthon, nyugodt körülmények között egy erre kialakított barátságos térben elkezdtük a Kalyiba táborokat gyermekeknek, ami a lovakkal való kapcsolatteremtésről szólt. Szép, ámde nagyon fárasztó évek következtek. Aki segítő szakmát választ, annak nagyon meg kell tanulnia kereteket szabni és tartani a határokat. Nekem csak a saját bőrömön sikerült minderre rájönni. Hatalmas felelősséget és odaadó munkát igényel, ha valaki sérült gyermekekkel foglalkozik, hiszen az életük minősége, a jövőjük múlhat rajta. Nagyon hatásos módszerekkel dolgozunk, melyeket nagyon finoman és tudatosan kell személyre szabottan kikevernünk és alkalmazunk. A táborokba észrevétlen elkezdtek egészséges, de támogatásra szoruló gyermekek járni. Rájuk ugyanez vonatkozik, kevésbé cizelláltan. Nem tudtam megtartani a határaimat, nem tudtam nemet mondani akkor sem, amikor kellett volna. Sok csalódás is ért, sokszor csalódtam a szülőkben. Gyermekük fejlődését látva el-elmaradoztak, felrúgva ezzel a folyamat fázisait. Később sokszor rosszabb állapotban hozták vissza a gyermeket, mint ahogy elengedtem, mintha valami csodapirulát tudnék neki gyorsan beadni. Tudom, hogy ezzel mindenki küzd, aki hasonló hivatást választ. Én rosszul kezeltem, pár év alatt teljesen kiégtem, amit jelzett egy banális, mégis maradandó sérülést okozó baleset is, aminek következtében nem tudok már gyermekeket feltenni a ló hátára, vagy talpalni mellettük egész nap. Akkor azt hittem itt a vég, hogy elvesztettem mindent, amit szerettem volna csinálni, amiért oly régóta dolgoztam. Nehéz lábadozás volt, a szó minden értelmében, de ez segített hozzá, hogy a HAHET elnyerje végső formáját. Csodálatos korszaka volt az életemnek, amikor sérült gyermekekkel dolgozhattam, de megértettem, hogy lezárult és örülök annak, hogy az életem része lehetett. Szerencsére ma már sok helyen elérhetőek különféle lovasterápiák és nagyon elhivatott emberek alatt fejlődik ez a terület. Azóta kizárólag olyan emberekkel foglalkozom, akiknek támogatásra van szükségük, de döntési képességeik teljes birtokában vannak és végre eljött az az idő is, amikor már csak azokkal az eszközökkel dolgozom, amelyek mindig is a legjobban érdekeltek.