A szálloda előtt megállva ledobtam a sporttáskámat a kezemből, és majdnem én magam is melléhuppantam. Tudtam, hogy impozáns a hotel, de hogy ennyire, azt nem sejtettem. Ennél sokkal nagyobb, ismertebb szállodában is voltam már az egyetemi gyakorlat alatt, de híresebben és elismertebben biztosan nem. De a mendemondák az egyetemen és a külföldi gyakorlatomat intéző irodában igazak voltak: a Domado Costa Szálloda tényleg túlragyog bármit. A régmúlt eleganciája sugárzik az épületről, ami egykor egy vikomt spanyol nyaralója volt, távol az amúgy sem nyüzsgő városkáktól és a helyiektől, mint afféle titkokat rejtő kagylóhéj az amúgy kopár tengerparton. Az épület az embertársaságot nem kedvelő, kékvérű egykori tulajdonos nyári rezidenciájaként működött, halála után a szálloda ezt a patinás stílust vitte tovább, mind külsejében, mind belső értékeiben. Itt minden utazó királyi vendéglátásban részesülhetett, aminek az is lehetett az oka, hogy maga a spanyol király szintén gyakran látogatta meg a helyet, természetesen nem mellőzve minden diszkréciót. A finom, homokszínű téglafalak, amelyek idő karcolta repedéseibe a szél hordta a homokot és a sós levegő megkövesedett darabjait, már áttörték a vakolat kalodáját. A légiesen könnyű falakat a tető lapos és sötét szögletessége feszíti merev keretek közé, nem hagyja, hogy szétszéledjen, mint egy jó családapa a gyermekeit tartva. Pont olyan, mint amilyennek általában a dél-európai uralkodók nyári rezidenciáit képzeli az ember, a mediterrán hatás minden egyes szegletében visszaköszön, de mégis mutat egy kis brit hatást. Talán a táj szelessége ad némi Brontë-beütést, talán a háttérben felcsapó hullámok idézik meg a brit partok marconaságát, mégis érezni a hajdani tulajdonos kötődését az angliai tájhoz és építészethez. Az egykori kastély oldala borostyánnal benőve, aminek a zöldje üdítően hat a vele kontrasztban álló tenger mélykékjével és a part aranyló homokjával szemben. Egyszerűen vibrálnak a színek a bézs falak előkelő sziluettjei előtt, aminek látványát szomjasan itta be a szemem. A hosszan elnyúló körablakok érdeklődően, már-már mintha felvont szemöldökkel tekintenének az ideérkezőre: de inkább kíváncsiak, mint gyanakvóak, úgyhogy engedelmesen biccentettem nekik. Tőle jobbra éles kontrasztot alkot vele szemben a távolban egy világítótorony, amint büszkén feszít kék és fehér csíkjaival. Nem kér az úri huncutságból, ő csupán szolgálni van itt, egyszerű, de rendezett képe éles ellentétben áll a sziget másik oldalán fekvő elegáns hotellal.
Megérkeztem, és fújtam egy nagyot.
Amint beléptem a forgóajtón, a levendula finom illóolaja csapta meg az orromat, ami keveredett a frissen sült citromos-túrós sütemények illatával. A kintiekhez hasonlóan benn is elegancia és egy kis barokkos túlzás fogadott: finom kacskaringókat törnek meg a merev támpillérek és oszlopok. Megfér egymás mellett a régmúlt idők bájos pompája és az etikett szúró szögletessége. Minden tökéletesen megkomponálva a szőnyegek rojtjától az utolsó pincér hajtókájáig, és mindenhol a szálloda legendás monogramja: D és C, arannyal kihímezve vagy éppen festve. A színek sokkal változatosabbak, mint a homlokzat, van itt mályva, királykék, bordó és ónszín. A szakdolgozatom témája ott volt szó szerint a flip-flopba bújtatott lábaim előtt, és én nem tudtam felocsúdni a döbbenettől.
A személyzet tagjain olyan díszes egyenruha volt, akár a múlt századból röppentek volna ide; fehér ing kézelővel, arany díszgombbal, és úgy ragyogott a cipőjük, mintha egész nap csak azt fényesítenék. A cirádás félkör asztalokon míves vázákban friss virágcsokrok pompáztak, tökéletes színharmóniában a dekoráció egyéb elemeivel. Az ablaküvegek intarziáin át a spanyol nap szórta be a versengő sugarait, ezzel megfestve a márványmintás padlót.
Pont, ahogy leírtam a dolgozatomban, és mint ahogy a képeken láttam az internetet böngészve! Hihetetlen, hogy egy az egyben azt láthattam most a saját szememmel is. Ma már nem találni ilyen régimódi, klasszikus stílusú szállodát, különösen nem ezen a szigetcsoporton, ahol Ibiza, a bulizók szentélye is található. Talán ezért is üdítő meglepetés a fáradt utazónak a tengeren hajózva megpillantani a Domado Costát.
A kompról frissen leszálló új vendégek vegyültek a nyüzsgő hallban a már itt nyaralókkal és a személyzettel. Az egész úgy volt megkomponálva, mint valami szimfóniát játszó zenekar, senki sem ért hozzá senkihez, nem volt dulakodás, se lökdösődés, néhány perc után mindenki megtalálta a londinert, a pincért vagy éppen a szobáját, a boy már teljesítette is a különleges kívánságokat, mindenki határozottan és nyugodtan haladt a célja felé.
Mindenki, kivéve én, aki tanácstalanul és még mindig lenyűgözve álltam a lobbiban.
– Késett – mondta brit angolsággal előttem egy magas, öltönyös férfi, de hogy pontosan ki és miért mondhatta ezt, azt felfogni még időm sem volt, az agyam lassan, nyikorogva próbálta beindítani magát. Ez őt mit sem zavarta, körbejárt, és minden oldalról alaposan megszemlélt, mint valami portékát a piacon.
– A komp már negyedórája kikötött, ha hátrafelé is tette meg az utat idáig, öt percnél többet nem tölthetett volna sétával.
– Prego…
– Az olaszul van. Ez meg itt Spanyolország – folytatta mély baritonján, még mindig katonásan és pergőn lereagálva rögtönzött magyarázkodásom első szavát.
Elfordult egy pillanatra, én pedig gondolatban előbb homlokon csaptam, majd elmondtam magam mindennek.
Úgy hadart, hogy alig bírtam fordítani, holott sosem volt gondom a nyelvvel, de ez az ízes brit kiejtés, amibe keveredett még valamilyen más akcentus is, erősen igénybe vette a tudásomat. De igazából nem ez zavart, hanem a tekintete, ahogy közben végigmért centiről centire, miközben megtett egy teljes kört, és újra előttem állt, várva, hogy válaszoljak. Most. Azonnal. Én pedig jelenleg a nevemre sem emlékeztem.
– Hát, a csomagom… és körbenéztem egy kicsit a szigeten, mielőtt… – szabadkoztam most már angolul, kicsit észhez térve így a vallatómra is mertem tekinteni. Fiatal, rövidre nyírt szakállú férfi volt, kifogástalanul hófehér ingben, sötét zakóban, és élére vasalt nadrágban. A mellzsebébe egy arany szegélyű díszzsebkendő volt gyűrve, rajta a már jól ismert monogram. A személyzet többi tagjával ellentétben ő viszont nem fűzős, kemény lakkcipőt viselt, hanem finom, míves spanyol vitorlás cipőt.
– A csomagja első ránézésre 30 fontnál nem lehet több, ami azt jelenti, hogy maximum 2 km/órával csökkenthette a sebességét – vágott közbe újra, a szemét le sem véve az arcomról. – Az még mindig csak 7 perc utat jelent – hadarta úgy, hogy alig bírtam követni. Először fejben, majd mivel elindult, lépésben sem. Még azért sietett hozzátenni. – Ha meg nézelődni jött ide, akkor 3000 eurótól van még kiadó szobánk.
Megállt, hátratette a kezét, majd a válla fölül mintegy odabökte:
– A ruhájából ítélve azonban nem a vendégünk szeretne lenni.
Még mielőtt reagálhattam volna a nem is annyira bújtatott sértésére, már ment is tovább, én pedig gyorsan lehajoltam a táskámért, felnyaláboltam, és botladozva, sietős léptekkel követtem.
Mellettem egy idősebb dolgozó nő lenézően nézett rám, és úgy szűrte ki a fogai közül:
– No sap aprendre.
– Tessék, kérem? – néztem rá meglepetten.
– Nem tud megtanul. Nem tud – törte erősen az angolt. Elképedve mentem tovább, mert az iramot tartanom kellett. Ez aztán jól kezdődött.
Túl sok volt egyszerre az információ, túl sok a látnivaló, és túl sok kérdés kavargott bennem: zsongott a fejem. Mivel lekéstem a repülőgépemet, ami Palma de Mallorcára vitt volna, ezért Barcelonából egy nyolcórás komputazással érkeztem meg Menorca szigetére, ahol egy éjszakát a tengerparton töltöttem egy nyugágyon, remélve, hogy nem csuk le a parti rendőrség. Szállásra már nem volt pénzem, valamennyit tartalékolnom kellett, hogy a délutáni komppal átjöhessek a Menorcától néhány kilométernyire levő szigetre, Faro de isla del Aire-re, ami most fél évig az otthonomul fog szolgálni. Iszonyatosan fáradt voltam, és nem mondom, hogy nem jutott eszembe, hogy a táskámat hátrahagyva átúszom a szigetre, ami persze önmagában is lehetetlenségnek tűnik a távolság és a tarajos hullámok miatt, de inkább kivártam a másnapot. Három napja nem fürödtem, másfél napja nem ettem, a telefonom már Magyarországon lemerült, és gyakorlatilag 4 napja egyfolytában utazom, hogy elérjek erre az istenverte világvégi helyre, erre még itt szívózik velem ez az önjelölt kisfőnök. Amúgy szerintem egy prego teljesen helyes válasz egy ilyen helyzetben.
– A személyzet a személyzeti bejárón jön be, ezért hívják személyzetinek – folytatta, hogy tovább bővítse a hibáim amúgy sem rövid listáját. De mindezt kijelentésként, nem leszúrásként, inkább csak tényként közölte.
– Igen, uram.
Tanulni jöttem ide, nem feleselni, ismételgettem magamban, és közben a földet néztem bűnbánásom jelenként, amikor megláttam, hogy a vitorláscipő még gyorsabb tempóra vált, ahogy eléri a személyzeti folyosót. Mivel más nem állt mögötte, ezért gondoltam, ez jelzés nekem, hogy továbbra is menjek vele.
– Beszél katalánul? Hogy készítik a Caldareta de langostát? – Ezeket mind menet közben kérdezte, én pedig csak a not ismételgettem, most már magam számára is idegesítően sokszor, mialatt a hallból egy vékony kis folyosón eljutottunk egy lépcsőházba, ahonnan két emelettel lejjebb mentünk. Nem kellett bemutatnia, ez a személyzeti átjáró volt a konyha felé. A hirtelen kivágódó ajtón egy férfi jött ki két nagy tálcával a kezében. Lárma és rövid, pattogó vezényszavak kíséretében gőz csapott ki a helyiségből. Ideges kapkodás, de mégis rend. Egy pillantásra sem méltatta a helyzetet, még a járásának az ütemén sem változtatott, mégis kikerülte a pincért, míg én nagyjából a falhoz szorítottam magamat, mint valami rajzfilmfigura, hogy ne gázoljon el. Aztán kicsit később megállt, pont ennyi idő kellett, hogy utolérjem. Tűnődve nézett egy képet a falon, megigazította, hogy egyenesen álljon, majd újra felvette a korábbi tempót, én pedig loholhattam utána. A táskám nehéz volt, és húzta a vállamat. Ugyan látta, hogy szenvedek vele, mégsem ajánlotta fel a segítségét, csak ellentmondást nem tűrően menetelt tovább, és néha hátra-hátrabökött egy kérdést.
– Ismeri a spanyol és a brit etikettet? Bármilyen etikettet? Mikor nyújthat kezet? Kit és hogyan szólíthat? – hadarta, de igazából nem is várt választ. – Itt a fekete mosogatótól elkezdve a vezetésig mindenki tudja a helyét, magának pontosan kell ismernie az összes munkakör feladatait, és adott esetben helyettesíteni, vagy éppen betanítani bármelyiket. 8-10 év tapasztalat kell ahhoz, hogy egy ekkora szállodát vezethessen majd egyszer. Elengedhetetlen, hogy oktatáson vegyen részt.
Folyamatában sorolta a kérdéseit, én pedig a súllyal és a fáradtsággal küszködve már nem tudtam udvarias maradni.
– Mi van? Te talán az Etonba jártál? – untam meg hirtelen az állandó faggatózást és menetelést. A felcsattanásom angolságán is átüthetett némi szarkazmus, mert meglepődött. Megtorpant, és nemcsak hátranézett, hanem megfordult, és bár elég sötét volt az ablaktalan, vékony szőnyeggel borított, finom intarziamintás tapétájú folyosón, de mintha a szája szögletében egy kis mosolyt láttam volna.
– Ráhibáztál – tegezett le a legnagyobb megdöbbenésemre magyarul. Tényleg magyarul mondta! Vagy ez egy spanyol szó, amit még soha nem hallottam, és azt jelenti, hogy te szerencsétlen bénaság?! Nem tudom, ezzel mi volt a célja, de az állam nagyjából elérte a szőnyeget.
– Én vendéglátóipari szakközépbe jártam – dadogtam vissza valami oltári nagy hülyeséget, de hirtelen annyi kérdés merült fel bennem, és annyi mondanivaló, hogy ez a bődületes butaság bukott ki belőlem csak.
– Akkor miért nem maradt ott? – váltott vissza az angolra és a kimértségre, majd gyorsított a léptein. Igaz, kicsit mintha lassabban és lágyabban lépett volna.
– Mármint az iskolában?
– Nem, Magyarországon.
– Én… – Hirtelen őszintén akartam felelni, de azzal elárultam volna azt, ami elől gyerekkorom óta menekültem, és ami itt biztosan nem érhet utol. Hacsak nem szólom el magam véletlenül. – …tiszta lappal akartam kezdeni. Ott, ahol senki sem ismer.
Megálltunk egy ajtónál, kivett egy kulcsot a zsebéből, majd a nyílásba illesztette.
– Ezt meg tudom érteni. Erre kiváló hely ez – mormogta a második mondatot már inkább magának, és kinyitotta az ajtót. Aprócska szoba tárult fel, még kisebb ablakkal. Személyzeti szállás – egyszerű, tiszta, rendes, és örülhetek, hogy nem kell többedmagammal osztozni rajta. Viszont a fürdő a folyosó végén van, az közös. A kis, szögletes ablakból a kilátás a világítótoronyra nézett.
Talán követte a pillantásomat, talán kitalálta a gondolatomat.
– Éjjel húzza be a függönyt, zavaró a fénye. Öt órakor találkozunk a recepción – mondta még egyszer katonásan, be sem lépve a szobába, majd megfordult, és láthatóan távozni készült, azonban valami szöget ütött a fejembe, és a csukódó ajtóhoz pattantam:
– Reggel? – Alig kaptam levegőt a döbbenettől.
De erre már csak egy hitetlenkedően lesajnáló pillantás volt a válasz. Persze hogy reggel, basszus, Blanka!
– Várjon – szóltam hirtelen, és az ajtórésben közel került egymáshoz az arcunk, ahogy ő csukni, én pedig nyitni szerettem volna. – Mikor találkozhatok a szállodaigazgatóval?
Gondoltam, ő talán emberségesebb lesz, mint ez a kis fiatal önjelölt főnök.
– Az igazgatóval? – kérdezett vissza meglepetten és egy kicsit zavartan.
– Mr. Crayton-Dunmore-ral – mondtam egyértelműen, de egy kicsit habozva is, hogy jól ejtem-e ki. Neki kellett elküldenem az önéletrajzomat, a tanári ajánlásaimat, a gyakorlatomhoz szükséges papírokat. Igaz, csak kurtán válaszolt, de abban az állt, hogy vár a hat hónapos egyetemi gyakorlatomra, ami nagy szó volt, mert ezernégyszáz pályázat közül választotta ki az enyémet.
– Már találkozott vele – mondta, és még egy utolsó pillantást vetett a megdöbbent arcomra, majd becsukta az ajtót. Álmomban sem gondoltam volna ebben a pillanatban, hogy ennek a vörös hajú, szakállas, élre vasalt férfinek néhány hónap múlva a felesége leszek.
– Bocsásson meg, mit is kérdezett? Elkalandoztam egy kicsit – pillantottam fel a bambulásomból, miközben visszatettem az önéletrajzomat és vele együtt az emlékeimet is a táskám legmélyére. Újra a padlót bámultam, ami a régmúltam emlékeit vetítette a kusza márványmintái között. Ott volt a lábam előtt a sziget, a Domado Costa csodás tornyai, és persze ott voltál te is. A legfájóbb minden emlék közül, és mégis a legédesebb gyötrelem.
Akárhányszor állásinterjúra megyek – az elmúlt években megfordultam jó páron –, mindig bevillan életem első állásinterjúja a Domado Costában, amiben alaposan leszerepeltem.
Persze ugyanezzel az emlékkel együtt jár egy másik hibám is, amit még mindig nem tudtam kijavítani. Talán könnyen kitalálod, hogy az a hiba csak te lehetsz, drágám.
– Én csak az időt kérdeztem – válaszolta döbbent arccal az idősebb nő, és kicsit arrébb húzódott tőlem. Mit számít? Hiszen megállt az idő, amióta eljöttem onnan.
– Jöhet a következő – szóltak ki az előttem nyíló nagy üvegajtón, amin az egyik jelentkező most lépett ki. Próbáltam az arcából kitalálni, hogyan sikerült az interjú, de elég közömbös volt az arckifejezése. Nagyot nyeltem, bár sok izgulnivalóm nem volt, hiszen még két helyről vártam visszajelzést a napokban.
– Foglaljon helyet, Ms. Zold? – próbálta bizonytalanul betűzni a nevemet a tulajdonos.
– Zöld. Kérem, szólítson a keresztnevemen. A Blankát szerencsére a világ minden részén ugyanúgy mondják. A vezetéknevemet elég lesz majd akkor kibetűznünk, amikor névtáblát csináltatnak nekem, miután felvettek – javasoltam magabiztosan, de mégis kedvesen.
Máris oldódott a hangulat, a tulajdonos és a régi menedzser is halkan felnevetett.
– Köszönjük, kedves Blanka – kezdte, és maga elé vette az önéletrajzomat, majd gyorsan átfutotta a szemével. Mr. Rivers elég szigorúnak tűnt, ahogy a leköszönő menedzser, Mr. Schmidt is, de ha valamiért nem kellett aggódnom, akkor az az önéletrajzom volt.
– Nézzük csak, kiváló minősítésű mester szakos diploma, két nyelvből felsőfokú nyelvvizsga. Aztán két év Abu Dhabiban, a híres Emirates Hotel Palace vezetőségében – elismerő biccentés –, majd a Hyatt Regency Moscow Petrovsky Park Oroszországban.
– Da – biccentettem, cserébe újabb kuncogást kaptam, szerencsére nem kellett sokat magyaráznom ezekről a világhíres hotelekről, ebből is látszott, hogy jó helyen vagyok: tisztában voltak a versenytársaik nevével és rangjával.
– És két év az Hôtel de Paris Monte Carlóban! – teszi le az önéletrajzomat az igazgató, és ezzel egy időben a szemüvegét is leveszi a szeméről, majd mélyen a szemembe néz, mintha nem akarna hinni benne, hogy minden igaz, amit leírtam ott.
– Ezek a világ legelismertebb, legfelkapottabb szállodái, Miss Blanka – mondta nekem, és láttam rajta, még mindig hihetetlen számára, hogy hat év alatt három ilyen kiváló helyre is sikerült bekerülnöm. – De Ön mindenhol csak két évet volt. Mi az oka a váltásnak?
– Egész egyszerűen úgy gondoltam, hogy eleget tanultam, és eleget adtam annak a közösségnek. Még fiatal vagyok, szeretnék még többet tanulni, sokat tapasztalni, és persze adni is magamból. Talán így érthető, hogy miért váltottam többször is.
Elismerően bólogattak mindketten, de még mindig nem reagáltak különösebben. Aztán most először Mr. Schmidt is kérdezett.
– De hogyan kerülhetett be ilyen fiatalon ilyen kiváló helyekre? Ismeretséggel?
– Ó, azt nem mondanám. Nyilván segített a kiváló diploma, amit az egyetemnek köszönhetek, a talpraesettségem, és – kicsit haboztam, mielőtt kimondtam a lehető leghalkabban – elég jó gyakorlati helyem volt az egyetem alatt.
Mr. Schmidt elkezdte lapozni az önéletrajzom alatti papírtömeget, amiben millió ajánlás volt a korábbi munkahelyeimről, továbbá a nyelvvizsga-bizonyítványaim, és még egy tanári ajánlás is az egyetemről. És a legalján, ahova szántszándékkal eldugtam, megtalálta azt, amit nem akartam mutatni, de tudtam, hogy elkerülhetetlen lesz.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy…
Fel se néztem, csak biccentettem egyet, továbbra is az ölemben fekvő kezemet bámulva. Most már tudtam, hogy nem úszom meg.
– Hallottál már a Domado Costáról? – kérdezte Mr. Schmidt a tulajdonost, aki újra idegesen felvette a szemüvegét, és most már ő is a gyakorlati lapomat vizslatta. Nem akart hinni a szemének. Én sem annak, hogy megint erről kell beszélnem. Amit legszívesebben elfelejtettem volna örökre.
– Hogyne hallottam volna. Egy eldugott sziget a világ végén, Spanyolország alatt. Egy igazi gyöngyszem, legalábbis azoknak, akik megengedhetik maguknak, hogy ott szálljanak meg. Igaz, hogy többéves várólista van egy egyhetes tartózkodásra? És hogy senki sem léphet csak úgy a szigetre, és az azt körülvevő tengerrészre? Maga ott töltötte a gyakorlatát, és nem ezzel kezdte a beszélgetést? Én úgy tudtam, hogy egyáltalán nem fogad gyakornokokat! – ütközött meg Mr. Rivers magából kikelve, és úgy dőlt hátra a székben, mint akinek kell néhány perc megemészteni a hallottakat. – Sosem találkoztam még senkivel, akit felvettek volna oda!
Még mindig az ölembe bámultam, és úgy dörmögtem, mintha semmiség lenne.
– Igen, azóta már nem fogad – préseltem ki a fogaimon keresztül, és próbáltam újra felnézni. – Alig néhány hónap volt, és ajánlást sem kaptam utána a tulajdonostól – tettem hozzá alig hallhatóan, mert eszembe jutottál, és képtelen voltam kimondani a nevedet. Mintha azzal valósággá válnál, és újra megjelennél előttem. De nem akartam, hogy megjelenj, hiszen az voltál, akit felejteni akartam, akinek nem akartam többet sem a nevét, sem a létezését tudomásul venni.
– De hát itt a gyakorlati igazolásában az áll, hogy pontos és szakszerű segítség volt, kiváló alkalmazkodóképességgel és rugalmassággal.
Nagyot nyeltem, és szinte hallottam a hangodat, ahogy ezeket a szavakat kimondod, pedig sosem hallottam tőled, mit is gondolsz valójában a munkámról. Csak azután érkezett az egyetemre az értékelésem, miután megszakadt a kapcsolatunk, és mi már nem beszéltünk soha többet.
– Bármely szállodába ajánlom, amely megköveteli a lehető legmagasabb szolgáltatás minőségét és a profizmust – folytatta a felolvasást.
Felhúztam a szemöldökömet, ahogy Mr. Rivers felolvasta a soraidat, majd letette az asztalra, és én egy pillantást vetettem a lendületes kézírásodra. Még így, fejjel lefelé nézve is olyan szép, mintha egy kalligrafikus tanította volna neked éveken át. Ki tudja, lehet, hogy tanított is, biztos akadt egy-kettő elvétve gyerekkorodban valamelyik kastélyotokban.
– Bár rövid, de nagyon hatásos jellemzés, amit ha egy ilyen elismert és szakmai körökben agyondicsért szálloda tulajdonosa ad Önről, azt nem illik letagadni. És ekkor Ön még nem is diplomázott le! Miért nem ment vissza oda utána? Ha ilyen kedveseket írt magáról, minden bizonnyal visszavárta.
Megfordult velem a szoba. A bécsi ötcsillagos szálloda különterme helyett hirtelen újra Spanyolországban találtam magam a szigeten, ahogy Gaston kiszól nekem a konyhából valami kedveset, és közben édes illatok szállnak felém. Uve felém int, és közben hatalmas zsákokat egyensúlyoz a vállán, amiket egy laza mozdulattal a mosoda ajtajába dob. Elsa egy kendőt terít a vállamra, és megsimogatja a hajamat. Aztán látlak téged, de téged csak a távolban, az arcodat nem tudom kivenni, pedig ezerszer idéztem fel magamban minden egyes arckifejezésedet, ahogy ott állsz a szálloda előtt. Magas vagy, nem rezzensz meg semmitől. Háttal vagy nekem, a kezedet az öltönyöd gombolásán szorosan tartod, a hajadat pedig fújja a viharos szél. Mint egy kapitány a hajón a viharban. Bárcsak látnám az arcodat most! Visszavársz? Vajon gondolsz még rám? És vajon nemcsak úgy, mint egy hibára, amit ki kell radírozni?
– Miss Blanka? – ébresztettek fel az álmodozásomból.
– Nagyon szívesen dolgoznék Önökkel. Önöknek – javítottam ki magamat, és daráltam a korábban begyakorolt szövegemet németül. – Nagy lehetőség lenne egy ilyen nívós szálloda életének a része lenni, valamint megtiszteltetés lenne, ha engem választanának a sok kiváló jelentkező közül. Tudom, hogy fiatal vagyok még, de azt gondolom, hogy ha az évek számával nem is, a korábbi ajánlásaimmal tudok annyit adni a szállodának, amennyivel egy új és virágzó jövő felé nyithatunk.
Mr. Rivers és Mr. Schmidt egyszerre bólintottak, majd továbbléptek az átbeszélendő témák listáján. Kérdezték a rendezvényekkel kapcsolatos tapasztalataimat, a munkaidő és beosztási igényemet, hol szeretnék lakni, és milyen gyakran mennék hosszabb szabadságra, kikkel szeretnék együtt dolgozni. Minden kérdésnél egy-egy újabb nyelvre váltva, ami nem okozott nehézséget, egyedül a francia fogott ki rajtam. Sacre bleu! Végül még egy-két részletkérdést tisztáztunk: a beosztásom pontos megnevezését, illetve a bérigényemet is rögzítették. Ezután elbúcsúztunk, félig angolul, félig németül. De az ajtón túl már magyarul fújtam ki a levegőt.
– Ez kibaszott jól ment – szakadt ki belőlem, de szerencsére a következő jelentkező osztrák volt, így nem értette, másrészt pedig amúgy sem érdekelt, mit gondol rólam. Éreztem, hogy megvan az állás.
– Legyen szíves, vigyen egy közeli hotelbe – mondtam a taxisnak németül, amikor beszálltam a szálloda előtt az autóba. A repülőtérről egyenesen idejöttem, úgyhogy csak egy kézipoggyász volt nálam. Nem gondoltam, hogy kétkörös lesz, úgyhogy nem számoltam azzal, hogy ma estére szállást kell keresnem, de ez sem okozott gondot, előrelátóan mindig két napra csomagolok.
– Melyik hotelbe?
– Nekem mindegy, csak ne hagyjuk el a belvárost, jó? – válaszoltam félig magyarul, félig németül.
– Á, honfitárs – szólalt meg a taxis magyarul. – Szervusz, Ernő vagyok. És most már tudom, mire gondolsz. Munkaügyben?
– Miből gondolod, Ernő? – nevettem el magam, mert a visszapillantó tükörben olyan nevetős volt a szeme és a hangja is, de egyébként is, mindig jó magyarral találkozni idegenben.
– Azok keresnek olcsó és közeli szállást, akik több körös interjúra jönnek – avatott be a titkába. – Emellett pedig nagyon elegánsan vagy felöltözve. Osztrákiában a túrabakancs a népviselet.
Ezen mindketten nevettünk, és bólogatni tudtam csak. Be kell egyet újítanom az elkövetkezendő két évre.
– Akkor majd beszerzek egyet. Ha megkapom az állást – ígértem meg.
– Nem ismerjük egymást valahonnan? Nem ültél már az autómban? A nevetésedről most beugrott valami – morfondírozott. Nekem ettől hirtelen bevillant, honnan lehetek neki ismerős. Hiszen ő is magyar, mint én. Ráadásul egyidősnek is tűnik velem, harminc körül lehet. A fenébe.
– Nem, nem ismerjük egymást, és én most járok először Ausztriában. Ott vagyunk már? – A kezemet a kilincsre tettem, hogy azonnal ki tudjak szállni, ha megáll az autó.
– Pedig nagyon ismerős vagy. Talán gyerekkorunkból ismerjük egymást?
– Ki van zárva. Magányos, unalmas gyerekkorom volt – daráltam, hiszen már szabadulni szerettem volna a további kérdések elől, de közben megálltam egy pillanatra, és rájöttem, hogy most igazat mondtam. Tényleg az volt.
– Megvan! Abból a műsorból! Igen, te voltál az a lány, aki… – mondta, de már nem tudta befejezni, mert a piros lámpánál kinyitottam az ajtót, és kiszálltam.
– Köszönöm, hogy elhoztál! Jó volt veled beszélgetni, Ernő. Tessék, nem kérek visszajárót! – mondtam, és az anyósülésre dobtam néhány bankjegyet.
– Hihetetlen! Semmit sem változtál, pedig vagy húsz éve is volt, hogy utoljára a képernyőn voltál!
– Nem, nem én vagyok. Csak nagyon hasonlítok. De tényleg. – Az utolsó szavakat már inkább magamnak mondtam, mert azt szeretném, ha ez lenne az igazság. Becsuktam az autó ajtaját, és egy pillanatra megláttam benne az arcomat, de nem a mostanit, hanem a régit, a riadt kislányét, aki túl hamar került a felnőttek világába. Aki beleragadt valamibe, és aki félt minden mástól, amit nem ismert. Mennyire más vagyok most, és mennyire képtelen vagyok még mindig elszakadni a múltamtól, attól a szörnyű emléktől és érintéstől. Megráztam a fejem, hogy tűnjön el a rossz kép onnan, és a piros jelzés utolsó másodperceit arra használtam el, hogy az autók között szlalomozva kiérjek a járdára. Ott megálltam, és hatalmasat fújtam.
– Na, hogy sikerült az interjú? Felvettek? Butaságot is kérdezek, téged mindig felvesznek mindenhova – mondta anyám a telefonban, amikor felhívtam a szállodai szobámból. Hátulról beszűrődött a hajszárító halkan búgó hangja, tehát lenn volt az üzletben. Ha lehetséges ez a telefonon keresztül, akkor még a hajlakkok jellegzetes illatát is éreztem beszélgetés közben.
– Nem tudom, holnap jeleznek vissza.
– Olyan jó lenne, ha sikerülne. Bécs itt van egy köpésre, végre nem a világ másik végéről telefonálnál. Legalább egy gyerekem tartózkodhatna velem egy földrészen. – Kikapcsolták a háttérben a gépet, és most a hajnyíró hangja váltotta fel. Remélem, nem úgy telefonál, hogy közben valakinek a haját vágja!
– Nem az én hibám, hogy mindkét gyerekednek olyan munkája van, ami külföldre köti őket – mondtam halkan, mert féltem attól, hogy újra a lelkembe mar egy-egy mondatával.
– Egyikőtök munkája sem olyan. De hagyjuk is ezt. Mikor jössz haza? Ezt apád kérdezi.
– Mit kérdezek? – hallottam apa hangját a berregésen túlról.
– Ahogy holnap választ kapok, megyek haza összecsomagolni.
– Azért remélem, néhány napot itthon töltesz még velünk. Jött valami levél is neked a napokban, akartam már mondani.
– Még egy levél? Még az előzőt sem sikerült megemésztenem – csattantam fel, de anyám szerencsére nem hallotta. Úgyhogy mással folytattam. – Talán néhány napot. Na, szia! – mondtam, és letettem végre. Hátradőltem az ágyon, és becsuktam a szememet. Nem akartam kicsomagolni, a zuhanyhoz pedig még túl fáradt voltam. Csak próbáltam elfelejteni a hangodat, ami azóta visszhangzott a fejemben, hogy felolvasták az értékelésedet.
Másnap minden idegesség nélkül mentem vissza a megbeszélt időre a szállodába. Bécs egyik, ha nem a legjobb szállodája. Igazán jól fog mutatni az önéletrajzomban. A folyosón nem volt senki, úgyhogy ez a kör már egyszereplős lesz. Borítékoltam az állást.
Kopogtam az ajtón, és beléptem. Most csak Mr. Rivers, a kanadai tulajdonos volt jelen. Hellyel kínált és kávéval. Ez már jóval lazább beszélgetésnek ígérkezett, mint a tegnapi. Ilyenkor szokták elmondani a vízióikat a hotel jövőjét illetően, esetleg egy kis személyes történetet is belecsempésznek, hogy miért vágtak a szállodabizniszbe. Egy kis családi vállalkozásból indult, vagy másvalakinek nagy olajmágnásként ez csak egy álma volt, szóval elég sok történettel találkoztam már az évek alatt. Hátradőltem, úgy éreztem, itt már nem érhet meglepetés.
– Tudja, Miss Blanka, kétségtelenül Ön volt a legkiválóbb a jelentkezők közül mind a személyiségét, mind a tudását és tapasztalatát tekintve.
– Köszönöm, Mr. Rivers.
– Mégsem Önre esett a választásunk.
Már éppen mondtam volna, hogy köszönöm, hogy engem választottak, és hogy rá fogok szolgálni a bizalomra, de elakadt a szavam. Hátrahőköltem. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
– Tudja, egész este az önéletrajzokat és a ráírt jegyzeteimet olvasgattam, amikor döntenem kellett. Mr. Schmidt persze már a személyes beszélgetés után elmondta, hogy Önre adja le a szavazatát, és tudnia kell, 25 éve dolgozik itt nálunk, mint hotelmenedzser, tehát adok a szavára.
Így végképp nem értettem a helyzetet, hogy akkor mégis mi lehetett a gond velem, úgyhogy most már nagyon kíváncsi lettem a válaszára. Nem voltam mérges, csak tanácstalan. Korábban ilyen még nem történt velem.
– Maga még nagyon fiatal. Annyi idős, mint az egyik unokám, ő is idén tölti a harmincat. De azt látom, hogy egy öreg ember lelke lakik magában.
Megütköztem azon, amit mondott. Nem számítottam rá, hogy én leszek a téma. Márpedig én mindenről akartam beszélni, csak magamról nem. Én csak kezdeni akartam és dolgozni, minél előbb. Ha a lelkemet akarnám kielemezni és szétcincálni, elég lenne felhívnom az anyámat.
– Ha mindig csak eltemeti a múlt hibáit, a föld felszínére furakodó gyökereit, Miss Blanka, ahelyett, hogy kigyomlálná őket, akkor nem tűnnek el soha az életéből. Akár a gondjai. Annyit ér el vele, hogy buckák maradnak belőle, amelyekben egy idő után el fog esni.
Nagyokat pislogtam. Még mindig nem értettem, hova akar kilyukadni, mit akar a buckákkal és a göröngyökkel. Kezdett egyre furcsább irányt venni a beszélgetést.
– Hét év alatt négy ország – vette fel újra az önéletrajzomat. – Maga menekül. Azt nem tudom, mi elől, és csak remélem, hogy maga tudja. De abban már biztos vagyok, hogy ezzel nem éri el, hogy megszabaduljon attól, ami elől fut. Ásson a mélyére a dolgoknak, és gyomlálja ki a múltjának azt a részét, amitől megválni akar, vagy hozza rendbe. Különben két év múlva innen is csak továbbáll, aztán egy másik szállodából is. Sosem fogja meglelni, amit keres, ha mindig elfut. Gyökeret kell ereszteni.
Gyökeret. Mi van? Felállt, és az ablakhoz ment, megtörölte a szemüvegét, én pedig emésztettem a hallottakat.
– Maga egy kiváló szakember, kétségem sincs afelől, hogy remekül tudná vezetni a szállodámat, akár ezt, akár egy másikat. De nekem az a néhány év, amit itt töltene, nem lenne akkora haszon, mint amekkora kár lenne Önnek. Talán érti, mire gondolok.
Némán bólintottam, bár még mindig nem voltam biztos abban, mi is történik most, és bár nem látta, mert háttal állt nekem, a hallgatásomat igennek vette.
– Menjen haza. Kezdje az ásást a gyökér alatti résztől. Aztán haladjon egyre feljebb. És ha végzett, bármikor is legyen az, hívjon fel. Egy ilyen munkatársat bármelyik szállodámban szívesen látok majd.
– Köszönöm, uram, a lehetőséget és a… tanácsot is. Megfogadom – mondtam. Még mindig kóválygó fejjel álltam fel, hiszen engem végül is elutasítottak, és még én hálálkodok.
– Blanka, maga nagy kincs. Sajnálnám, ha elveszne.
Megmarkoltam a kilincset, és még egyszer, utoljára felé néztem az ajtóból. Elveszni, én? Mire gondol?
– Kérdezhetek valamit?
– Hogyne, uram.
– Miért választotta a vendéglátást, az idegenforgalmat?
Döbbent csend. Részt vettem már néhány állásinterjún, de rajta kívül eddig ezt csak egyetlen ember kérdezte meg. Te. Akkor nem tudtam igazán mit mondani, de most mégis elindultak bennem a szavak egy hosszú folyón át.
– Talán bután hangzik, de szeretek része lenni valami rendszernek. Egy hotelban a rendszer része vagy, nem egy személy, egy individuum, hanem egy alkatrész. Nélküled nem működne ugyanúgy, vagy egyáltalán nem működne, és ez jó érzés. A fontosnak lenni érzése – summáztam, majd másfelől világítottam meg a mondanivalómat. – Ugyanakkor ez ijesztő is, hiszen minden alkatrész pótolható. Valaki mással. De persze a legfontosabb, hogy mindennek működnie kell, akkor is, ha az az alkatrész nincs ott.
Egy rendszer részének lenni. Egynek lenni a többiekkel, egyszerre lélegezni, mozdulni, és mégis egészen más irányba menni. Pontosan tudni, mi hol van, mit hogyan lehet megoldani, és mindennap más és más kihívással szembenézni. Amikor ezekre gondolok, mindig a gyakorlati helyemet látom magam előtt, ahol először csöppentem bele a szállodaipar világába, és szerettem bele örökre ennek a munkának minden szépségébe és nehézségébe is egyszerre. Vajon a Domado Costában minden úgy van, mint régen? Tudom, hogy visszahúzódott a dagály, és újra benépesült a szálloda, hiszen annyiszor kerestem rá a spanyol hírekre, hogy egy idő után már kezdőoldalnak állítottam be. Vajon most is ott állsz éppen a lobbiban, és fogadod a vendégeket? És nélkülem rögzíted az új foglalásokat, nélkülem szervezed meg a beosztásokat?
– Viszontlátásra, uram. Fogok egy taxit, és hazautazom, azt hiszem – mondtam végezetül, és a kilincs után nyúltam, mintha ezzel a múltat is be tudnám csukni magam mögött, holott sejtelmem sem volt róla, hogy már úton van felém, és rám rúgja azt az ajtót, amit én éppen becsukni akartam. Hiába akarjuk minél jobban magunk mögött tudni, és minden ajtón, ablakon át kitenni a szűrét, majd kizárni, hét lakattal távol tartani, ez nem fog sikerülni, ha az a múlt nem valami tőlünk távol álló dolog, hanem egy bennünk minden egyes nap elevenen munkálkodó rész. Hiszen a múltunk, a hibáink vagy éppen a sikereink nélkül mi sem lennénk ugyanazok, akik szembenéznek minden reggel velünk a fürdőszobai tükörben.
– Ahova maga akar menni, oda nem lehet eljutni taxival. Vigyázzon magára – hallottam még halkan kiszűrődve a csukott ajtón át. Nem voltam benne biztos, hogy hallottam, vagy csak magamnak mondtam, és annak a remegő lábú, egyetemista lánynak, aki az első napját kezdte az első munkahelyén mint szállodai menedzser.
– Me puedes ayudar? – kiabálta nekem spanyolul segítséget kérve egy körszakállas fiatalember, akinek mindkét keze tele volt hatalmas csomagokkal, miközben a hajamat próbáltam hátragumizni, ahogy jöttem fel a személyzeti szintről az ellátóhoz.
– No hablo espanol – makogtam vissza, hogy nem beszélek jól, úgy meglepődtem. Háromnegyed öt, alig aludtam néhány órát azután, hogy elintéztem a telefonhívásaimat és e-mailekre válaszoltam, kivasaltam az egyenruhámat, majd kipakoltam, lezuhanyoztam és lefeküdtem.
– Toalla. TOAL-LA – kiabálta nekem, mint valami gyengeelméjűnek a törölközőkre mutogatva.
– English, please! – Alig ismertem meg a saját hangomat, annyira vékony és erőtlen volt. Idegenül mozogtam a szobámban kikészített és így az első reggelemen felvett menedzseringemben és a fekete nadrágomban, pont úgy, ahogy az egész szállodában is. Zavartan néztem körül, hogy mire gondolhat, miért kiabálhat nekem. Istenem, a tegnapi napomnál már úgysem lehet rosszabb!
– Nem sokan beszélnek itt angolul. A helyiek legalábbis – mondta nekem egy fiatal, szőke srác angolul, aki hirtelen termett mellettem, és megragadott egyet a nagy zsákok közül. – Fogj meg egyet!
Én is felkaptam egy zsákot, amiben a frissen mosott törölközők voltak, egyenesen a mosodából hozták fel őket, még forrók voltak. Á, szóval erre gondolt.
– Uve vagyok. Te? – nyögte ki cipekedés közben. Ő sokkal nagyobbakat vitt magával.
– Blanka.
– Á, az új szállodamenedzser – biccentett elismerően, és gondolatban talán a kezemet is megrázta, a valóságban azonban a zsákot cipelve elindultunk felfele.
– Csak gyakornok – javítom ki.
Bár a turizmus-menedzsment szakot angolul végeztem el otthon, hiszen minden vágyam volt meglépni az országból, valójában az egy hónapos Bolognában végzett gyakorlatomat leszámítva nem voltam még külföldön, és nem is nagyon kellett használnom az angolomat élesben. A félév lejárta után újra hazamegyek záróvizsgázni, és a mostani gyakorlatért kapott jegyem nagyban árnyalja majd azt, amit a diplomámba írnak, illetve az önéletrajzomat is bárhova beadhatóvá minősíti. A Domado Costa neve egyet jelent a legjobbal, én pedig válogatni szeretnék majd a külföldi ajánlatokból.
– Tavaly az egész nyarat végigbuliztam Ibizán – folytatta Uve, miközben együtt mentünk fel az emeletre. – Úgyhogy idén végig kell dolgoznom, hogy újra legyen pénzem a jövő nyárra. Voltál már Ibizán?
– Nem, még nem.
– Schade. Na, majd mutatok képeket később.
– Figyelj csak, mikor tudok a szállodaigazgatóval beszélni? – faggatom, miközben a zsákokat cipeljük, én nyögve a súly alatt, ő könnyedén. Ütemesen és gépiesen mentünk végig a szűk folyosókon, újabb és újabb elágazásokhoz érve, lépcsőn fel, lépcsőn le, elképzelésem sem volt, hol járok. Megkockáztattam, hogy az életben többet nem fogok visszatalálni a szobámba.
– Mr. Crayton-Dunmore azt ígérte, hogy…
– Mit ígért? – állt elém a tegnapi kisfőnök, aki ezek szerint a nagyfőnök mégiscsak, akivel egész idáig leveleztem. Amikor elképzeltem a vikomt örökösét, aki a rangot és a kastélyt is megörökölte az eredeti tulajdonostól, Callum John Crayton-Dunmore-tól, nem egy a harmincas évei elején járó férfit képzeltem el, hanem egy öreg, botos bácsit, aki a sarokban ül, és egész nap a háborúban szerzett érdemrendjeit fényesíti.
Uve, ahogy jött, úgy el is tűnt. A törölközőket egy kocsira tettem én is, amelyek mellett már ott is álltak a takarítónők, akik az aznapi beosztásukat nézték. Rajtam volt a sor.
– Hogy ma kezdünk – vágtam ki magamat a fürkésző szempárok kereszttüzében.
– Tegnap nem mutatkoztunk be egymásnak. A hölgynek illett volna kezdeményeznie – sóhajtott egy nagyot lemondóan, és elindult az egyik asztal felé. Átnyújtott nekem egy kitűzőt, egy mappát és egy tollat, mindegyiken a szálloda monogramjával.
– Zöld Blanka – nyújtottam a kezemet gyorsan, de ő továbbra is hátratett kézzel állt, nem fogadta el a kezemet, hanem finoman meghajtotta magát.
– Nicholas Callum Crayton-Dunmore. Kontinentális szokás a kézfogás, tekintsünk el tőle, ha kérhetem.
– Üdvözlöm, Sir – mondtam, hiszen tegnap lefekvés előtt még megnéztem a levelezésünket a laptopomon, láttam, hogy így írta alá a leveleket, és gyorsan visszahúztam a kezemet.
– A Sir megszólítást csak az Egyesült Királyságban használom. Itt nem szükséges – majd egy pillanatra megtorpant a gondolatában –, de elismerem a figyelmességet.
Oké, eddig háromból három, szidtam le magamat, indulhat ennél rosszabbul az első napom?
– Akkor hogyan szólíthatom?
– Nicholas.
– Rendben, Nick.
Felhúzta a szemöldökét, láttam, hogy nem tetszik neki, de udvariasságból nem szólt vissza.
– A vendégek előtt javaslom a protokollárisabb megszólítást, akár az igazgató úr formát is. De a személyzettel szeretek közvetlenül beszélgetni, nem követelem meg a formaságokat úgy, mint a vendégek felé és tőlük.
Biccentettem, mire ő faarccal folytatta tovább a mondanivalóját.
– A szigetre egy nap egyszer jön a komp, délután, és egyszer megy el, délelőtt, amikor kijelentkeznek a vendégek. Egyébiránt nem lehet megközelíteni a nagy szigetet, Menorcát, így gyakorlatilag tökéletesen el vagyunk vágva a külvilágtól, ez a szálloda egyik nagy érdeme, de nem részletezem, ezt maga is tudja. A két időpont elég mozgalmas, kettő között pedig ott a szieszta, amikor a nagy meleg miatt, illetve mivel a legtöbb dolgozó spanyol, nem lehet nagyon dolgozni. Akkor szoktuk a papírmunkát végezni. Így a tényleges munka reggelre és estére marad, ezért a korai kezdés.
Bólintottam, ez logikusnak tűnt.
– A lakosztályokhoz külön tálaló tartozik, itt terít meg a pincér, aztán elhagyja a helyet, így a vendég nem találkozik a kiszolgálószemélyzettel, ha nem akar. Ez persze Önre nem vonatkozik, sőt, éppen az a dolga, hogy minden rezdülésüket figyelje – intett egyet az ujjával, és az arckifejezése egy kicsit szigorúbb lett. Az egyik szobalány megállt, és letette a kezében levő csomagot, majd megigazította hátul az egyenruhájának a masniját. Honnan tudta egyetlen intésből, hogy erre gondolt a főnöke?
– Persze, nem ritka ilyen körökben, hogy sokan hozzák a saját személyzetüket, akkor ahhoz alkalmazkodunk. Gyereket csak kivételes esetben fogadunk, azt is csak tízéves kor felett, de eddig még nem is volt rá nagyon példa, szerencsére – törölte meg a homlokát jelképesen, amiből arra következtettem, nem igazán szereti a gyerekeket. – Van, aki egész szezonban itt van, hónapokat tölt a szállodában, így a gyerekzsivaj elviselhetetlen lenne. A front office az egyik legnehezebb hely itt a szállodában, kivéve talán az éjszakai szobaszervizesét – horkantott egy aprót, majd folytatta, én pedig nem mertem megkérdezni, miért. – Titoktartási szerződést íratunk alá minden dolgozóval, de az Ön pozíciója nemcsak azért nehéz, mert sokkal többet kell tűrnie, mosolyognia és hallgatnia, mint másoknak, de megjelennie és társalkodnia is tudni kell.
Itt egy pillanatra megállt, mintha a gondolataiban is egy másik szakaszhoz érkezett volna. Ösztönösen a mellén levő zsebbe nyúlt, és megigazította az amúgy is tökéletesen álló díszzsebkendőt, ami így már tényleg úgy nézett ki, mint egy katalógusfotó valamelyik divatmagazinból. De nem csak a zsebkendője, az egész férfi tökéletes volt, mint akit egyetlen egyenes és határozott vonallal rajzoltak meg, hiba és radírozás nélkül a lehető legélesebb kontúrokkal.
– Az öltözetén lenne mit javítani, Miss Blanka.
Kicsit hátrébb lépett és végigmért. A fejét oldalra biccentette, és jobb kezével megdörzsölte a tökéletesen rövidre nyírt vörös szakállát. Hirtelen nagyon rossz ötletnek tűnt a reggel sebtiben felkapott gyöngyös hajgumi.
– A hölgyeknél a szoknya-blúz-blézer hármas az elfogadott viselet. A szoknyát mindig harisnyával kell viselni. A nadrág, ami Önön van, nem minden üzletfélnél elfogadott. A mediterrán országokban nehezményezik az ilyen női megjelentést – folytatta. – A protokolláris világban nem a nőiesség kommunikálása a cél, de a nőiesség megtartásával kell öltözetet választani. A frizura ne fedje a homlokot, a hosszú haj ne lobogjon, a smink észrevehetetlen legyen, a körömlakk ne legyen rikító, az ékszer pedig legyen minél kevesebb és visszafogottabb, de a kiegészítők nagyon fontosak. Van kendője?
Tanácstalanul néztem rá, úgyhogy nagyot sóhajtott, és megmasszírozta a halántékát, mint amikor az ember a gyerekének magyaráz el valami igazán evidens dolgot, de az sokadszorra sem érti.
– A selyemsálak, kendők nagyon öltöztetnek. Szerezzen be párat. Bár a személyzettől nem várják el az ilyenféle figyelmességet, de a kiemelt vendégeink napjában akár négyszer-ötször is átöltöznek. A vacsorához különösen fontos, hogy új öltözékben jelenjenek meg. Mivel Ön kiemelt tagja a szálloda személyzetének, vezető, ahogyan én is, bizalmi viszonyba kerül a vendégekkel. Ez pedig megköveteli a napi többszöri öltözékfrissítést, ami az Ön esetében egy blézer vagy kendő cseréjében is megfelelőnek minősül.
Irodalmi angolt tanultam az egyetem mellett egy angol származású tanárnőtől, de ilyen szépen, ilyen választékos kifejezésekkel még őt sem hallottam társalogni. Azt hiszem, ahogy ez a férfi beszél, azt senki sem tudná elsajátítani.
– Értem, beszerzek párat.
– Van egy… egy idősebb… hölgy. – Éreztem, hogy nehezen mondja ki. Még a mondat végén is tétovázott, hogy folytassa-e. Mintha az eddigi lendülete és szilárdsága elpárolgott volna, lágy lett a hangja, egészen finom. – A világítótoronyban lakik. Elsa a neve. Keresse fel. Kendőket készít.
– Micsoda? Lakik valaki a világítótoronyban? Én azt hittem, teljesen lakatlan a sziget a szállodán kívül.
–