Senki sem tervezi úgy, amikor megházasodik, hogy egyszer majd el fog válni. Igazán kiábrándultnak kell lenni ahhoz, hogy az anyakönyvvezető előtt, a nagy kérdésre várva az ember azon gondolkodjon magában: ha nem is jön össze, legfeljebb elválunk. Vagy hogy ráérek majd gondolkodni azon a házasságban is, hogy tényleg ő-e az igazi. A legtöbb ember abban az egy pillanatban – ha előtte és utána már nem is –, de abban az egy pillanatban, amikor ott áll, és azt mondja, fogadom, és azt, hogy örökké, akkor tényleg úgy is gondolja. Abban a pillanatban. Az az egyetlen pillanat tényleg az örökké.
Persze sokan filozofálnak a szerelemről és vonzódásról, amikor a házasságot említik, de valójában a hosszú eltöltött évek után nem ez a két dolog lesz, ami a sírig összetart két embert, hanem valami egészen más. Valami végzetszerű összetartozás, cinkos kacsintás, és az az érzés, hogy én már nem létezem a másik nélkül.
Egy hajót irányítani legalább két ember kell, az egyik kiengedi vagy felhúzza a vitorlákat, a másik kormányoz. Vannak, akik egy egész életet leélnek így, míg mások kis időközönként cserélgetik a szerepeiket. De ha egyezik mindkettejük fejében a célirány, és ugyanolyan lelkesedéssel vezetik a hajót, akkor jöhet bármilyen vihar vagy bármilyen lék, a hajó menni fog előre. Tájékozódási pontok nélkül azonban eltévedünk, csak megyünk körbe-körbe, és soha nem érünk oda, ahova indultunk.
Körbe-körbe és örökké. Én is így gondoltam, és talán te is így gondoltad, de az eskünk előtt nem volt túl hosszú időnk arra, hogy megismerjelek. Mások hónapokig, évekig járnak, és ezalatt aprólékosan felfedezik egymást, megbeszélnek mindent, tervezgetnek, szerveznek, és persze álmodoznak. Mi nem beszélgettünk olyan dolgokról, hogy meghívjuk-e azt a nagynénikédet, akit születésed óta nem láttál, vagy hogy hol fogunk utána élni – ahogy arról sem, neked mit jelent a házasság. Te csak megfogtad a kezem, és húztad a pap felé azon a szeles napon, amikor rajtunk kívül senki más nem lehetett tanúja annak a pillanatnak. Pont olyan volt, mint a kapcsolatunk. Viharos, kiszámíthatatlan, és végtelenül veszélyes. De ott voltál nekem, én neked, más nem is kellett, úgy kapaszkodtunk egymásba, ahogy korábban senki és semmi másba. A vihar csitult, újra felhúzhattuk volna a vitorlánkat, de már nem tudtuk, hova is tartunk, nemhogy tájékozódási pontot kerestünk volna. És azt sem, hogy együtt tesszük-e meg ezt az utat.
Egy vékony mosolyra húztam a számat. Még mindig úgy látlak magam előtt, mintha csak az előbb búcsúztunk volna el a liftben, amivel feljöttem ide, a 13. emeletre, és lenn, a portán várnál rám, majd onnan együtt mennénk haza. Zsebre tett kézzel, szálfaegyenes tartással, a fejed kissé biccentve, mintha mindig meg akarnál hajolni valami előtt. Pontosan így látlak magam előtt reggel és este, télen és nyáron, hidegben és forróságban. De csak az emlékeimben.
Az esküvőnk már hat éve volt, és én már hat éve nem láttalak.
Pedig te nem jönnél ide, amúgy sem láttalak még máshol, csak a szigeten, el sem tudlak képzelni a nélkül a hely nélkül, amiből az igazi erődet meríted. Pont olyan, mint te: az egyik fele elegánsan, finoman aranylóan, tengerparti csillámló homoktól megcsillanó, de a másik oldal meredek, kopár sziklatenger, amit a vihar tépázott érdesre. Visszatettem a táskámba a gondosan összehajtott borítékot, és közben megpillantottam a mellette szorosan fekvő önéletrajzomat. A szemem óhatatlanul is két szóra siklott: Domado Costa. A folyosón ülve hirtelen feltámadt a tenger felől érkező szél a táskám legmélyéről, de csak a szívemet fújta át.