Egyszer egy kliensem az apjáról mesélt. A férfi indulatossága és énközpontúsága egy gyerek szintjét tükrözte, vagy a legjobb esetben egy tizennégy éves kamaszét. Eszembe jutott, hány olyan klienssel találkoztam pszichoterapeutaként, akik úgy nőttek föl, mintha túszul ejtették volna őket érzelmileg éretlen szüleik, akik tekintélyt sugárzó, erős felnőtt testben jelentek meg előttük, az érzelmeik terén viszont gyerekek maradtak. Attól kezdve másképpen láttam az ilyen szülőket, lehullott róluk a tekintély álcája és feltárult bántalmazó természetük.
Akadtak aztán olyan klienseim is, akiknek az érzelmileg éretlen (ÉÉ) szülei elfogadhatóbban viselkedtek ugyan, viszont érzelmileg elérhetetlenek – sőt akár kifejezetten elutasítóak – voltak, ezért gyerekeik lelkileg magányosan nőttek fel. Jóllehet ezek a szülők kívülről gyakran kompetensnek és megbízhatónak látszottak, olyannyira önmagukkal voltak elfoglalva, és olyan kevés empátiával bírtak, hogy nem tudtak tartalmas kapcsolatot kialakítani a gyermekeikkel. Megint más kliensek szülei kedvesen bántak a gyerekeikkel, mégis cserben hagyták őket, mert nem fordulhattak hozzájuk, amikor igazi problémájuk adódott vagy védelemre lett volna szükségük.
Hiába mutatkoztak különbségek a klienseim érzelmileg éretlen szüleinek egyéni viselkedésében, lényegében nagyon hasonlóak voltak: mindegyikükből hiányzott az empátia, mindegyikük túlzottan el volt foglalva önmagával, és egyikük sem tudott kielégítő érzelmi kapcsolatot fönntartani a gyermekeivel. Összességében igen sok kliensem nőtt fel olyan családban, amelynek légkörét a konfliktusok, a gúnyolódás és az érzelmi intimitás hiánya jellemezték.
Paradox módon sok ÉÉ szülő más tekintetben igazi felnőttként képes viselkedni, munkahelyen vagy egyéb közösségekben jól funkcionálnak. A külső szemlélő nehezen hiszi el, hogy otthon ilyen szenvedést tudnak okozni a gyerekeiknek.
A klienseimet gyerekkorukban teljesen összezavarta szüleik ellentmondásos személyisége. Azt szűrték le belőle, hogy ők a hibásak. Hiába bántak velük rosszul vagy hanyagolták el őket, mégis úgy gondolták, hogy csak maguknak tehetnek szemrehányást, amiért nem szerethetők vagy nem elég érdekesek. Saját érzelmi igényeiket megalapozatlannak érezték, bűntudat gyötörte őket, amiért haragszanak a szüleikre, akiknek mentegették a viselkedését. („Tény, hogy vertek, de akkoriban ez sok családban előfordult.”)
Az ÉÉ szülőkkel töltött gyermekkor a táptalaja az érzelmi magánynak, valamint általában a kapcsolatok terén megnyilvánuló ellentmondásosságnak. Az érzelmi magányosság akkor alakul ki, ha a gyerek láthatatlannak érzi magát, vagy azt tapasztalja, hogy nem foglalkoznak vele, hiába próbál tőle telhetően kommunikálni és kapcsolatot kialakítani. Ezek a gyerekek felnőttkorukban gyakran találják magukat csalódást keltő társas vagy baráti kapcsolatokban olyan személyekkel, akiknek rideg önzése egy mélyebb érzelmi szinten igencsak ismerősnek hat.
Amikor az ÉÉ szülőkről beszélek a klienseimnek, sokan ráismernek a saját történetükre. Mintha világosság gyúlna az agyukban. Magyarázatot nyer, hogy miért érezték annak idején önzőnek az apjuk vagy az anyjuk szeretetét, aki megtagadta tőlük a mélyebb érzelmi kapcsolatot. Amint tisztába jönnek a szüleik érzelmi éretlenségével, végre értelmet nyernek gyermekkoruk meghatározó élményei, és mivel tárgyilagosabban látják szüleik hiányosságait, többé nem túszai az éretlenségüknek.
Nem csupán a fizikai bántalmazás ártalmas. Érzelmileg nem egészséges, ahogy ezek a szülők a gyermekneveléshez viszonyulnak, mert a szorongás és a bizalmatlanság légkörét alakítják ki otthon. Felszínes, korlátozó és ítélkező bánásmódjukkal megakadályozzák, hogy a gyerek bízzon a saját véleményében és érzéseiben, így gátolják intuíciójának, önbizalmának és önállóságának fejlődését.
Mi, akik így nőttünk fel, megtanultunk magunkba zárkózni, nehogy ÉÉ szüleinket kibillentsük a lelki egyensúlyukból, a spontaneitást ugyanis rosszul viselik. Az ő lobbanékonyságuk miatt leszünk gátlásosak, passzívak és alkalmazkodók ahelyett, hogy kiteljesítenénk egyéniségünket, és bizalommal fordulnánk mások felé. Az ilyen szülővel rövid távon könnyebb úgy kijönni, ha elnyomjuk a valódi énünket és igazi vágyainkat. Ezért azonban hosszú távon nagy árat fizetünk: benne ragadunk a családban betöltött szerepünkben. A jó hír az, hogy amint megértjük az ilyen szülőket és a ránk gyakorolt hatásukat, visszaszerezhetjük tőlük az életünket.
Ebből a könyvből megérthetjük, milyen hatást gyakorolt ránk szüleink érzelmi éretlensége. Amíg nem látjuk tisztán az ő korlátaikat, talán magunkat vádoljuk, méghozzá fölöslegesen, vagy abban reménykedünk, hogy szüleink megváltoznak, pedig nem fognak. E könyvből kiderül, mivel is állunk szemben, és lehetőségünk nyílik arra, hogy a lehető legmélyebben megértsük az érintett szülőt.
Megtanuljuk azonosítani és megérteni az érzelmi éretlenség jellemzőit és viselkedésformáit. Könyvem megírásakor az a cél vezérelt, hogy nevén nevezzem mindazt, ami egy érzelmileg éretlen kapcsolatban lejátszódik, azt is, ami köztünk és a másik fél között történik, és azt is, ami eközben bennünk zajlik. Amint nevet tudunk adni neki, meg is tudunk birkózni vele. Nem törvényszerű, hogy érzelmileg éretlen személyek irányítsák az életünket. Ha felismerjük a ránk gyakorolt hatásukat, már semlegesíteni is tudjuk azokat.
A könyvben található írásbeli feladatok segítségével az önismeretünket fejleszthetjük, és mélyebben betekinthetünk az ÉÉ szülőkkel vagy általában az ÉÉ személyekkel fenntartott kapcsolatunkba. Azt remélem, hogy az Olvasó informatívnak, egyszersmind szórakoztatónak találja majd ezeket a gyakorlatokat.
Soha nem volt még ennyire fontos az érzelmi éretlenség témája. Széles körben elterjedt az ÉÉ viselkedés, és az ÉÉ személyek az élet minden területén mélységes szenvedést okoznak másoknak. Mivel szeretnek irányítani és a figyelem középpontjában lenni, nem hagynak elegendő teret és erőforrásokat mások számára, akik így nem tudnak kiteljesedni. Énközpontúságuk és önigazolás iránti igényük miatt lábbal tiporják mások jogait, és feljogosítva érzik magukat a bántalmazás, a zaklatás, az előítéletek, a kizsákmányolás és a korrupció mindenféle formájának alkalmazására.
Sajnos az ÉÉ vezetők az önreflexió hiányának következtében erősnek és magabiztosnak tűnhetnek, ezért követőik hajlamosak olyan ügyekben is melléjük állni, amelyek szinte kizárólag a vezető érdekeit szolgálják. Az énközpontú tekintéllyel szembeni sebezhetőségünk a gyermekkorból eredeztethető, amikor az ÉÉ szülő arra tanított minket, hogy a mi gondolataink korántsem olyan értékesek, mint az övéi, és bármit mond is, jobban tesszük, ha vakon elfogadjuk. Nem nehéz belátni, hogyan termeli ki az ÉÉ nevelés az olyan gyerekeket, akik később szélsőséges mozgalmak, kizsákmányolás, sőt szekták áldozataivá válnak.
Az érzelmi éretlenség megismerése révén forrásától függetlenül azonosítani és kezelni tudjuk majd az ÉÉ viselkedés mindenféle megnyilvánulását. Az ÉÉ személy lehet valamelyik szülő, a Nagy Ő, gyerek, testvér, munkaadó, ügyfél vagy bárki más. Ugyanaz a dolog dinamikája, akár a családon belül található az illető, akár a családon kívül. Mindazok a módszerek, amelyek az ÉÉ szülőknél működnek, beválnak más ÉÉ személyeknél is.
A könyv első felében a gyerekkorban átélt tapasztalatokkal foglalkozom; bemutatom, milyen érzés ÉÉ szülő mellett felnőni – vagy ÉÉ személlyel kapcsolatban élni –, és elmondom, hogy mit tehetünk.
Az első fejezetben megvizsgáljuk, milyen az élet ÉÉ szülőkkel. Megismerjük jellegzetes érzelmileg éretlen kapcsolatrendszerüket, és azokat a módszereket, amelyekkel elérik, hogy a gyerekeik kötelességüknek érezzék az önbecsülésük és a lelki egyensúlyuk fenntartását. Arra is keressük a lehetséges magyarázatot, hogy miért lettek ilyenek.
A második fejezet részletesen számba veszi az ÉÉ személyiség jellemzőit. Megtanuljuk felismerni az ÉÉ érzelmi kényszerítést és az érzelmi kisajátítást, és elmagyarázom, hogyan használja ki az ÉÉ személy a másik önbizalomhiányát, félelmét, szégyenérzetét és bűntudatát, hogy megtarthassa központi szerepét a kapcsolatukban.
A harmadik fejezetben azt vizsgáljuk meg, miért nem sikerül érzelmileg kielégítő kapcsolatot kialakítanunk ÉÉ szüleinkkel. Szemügyre vesszük az ÉÉ szülők különböző típusait és az érzelmi közelségtől való húzódozásuk okát. Megtanuljuk objektívebben látni őket, meggyászolni mindazt, amit nem kaptunk meg tőlük, hogy aztán az önmagunkkal és másokkal kialakítandó szeretettelibb, megbízhatóbb kapcsolat felé léphessünk tovább.
A negyedik fejezetből kiderül, hogy úgy kerülhetjük el az érzelmi kisajátításunkra irányuló törekvéseiket, ha kritikusan viszonyulunk a torzításaikhoz és érzelmi vészhelyzeteikhez. Megtanuljuk, hogyan jelöljünk ki megfelelő határokat, mikor és hogyan reagáljunk a segélykérésükre. Látni fogjuk, ahogy nyomásgyakorlással elszakítanak önmagunktól, és minket tesznek felelőssé azért, hogy ők boldogok legyenek.
Az ötödik fejezetben leírom, pontosan hogyan reagálhatunk a leghatékonyabban a klasszikus ÉÉ viselkedésformákra. Megbeszéljük, hogyan vonjuk ki magunkat a nyomás alól, és vegyük át az irányítást úgy, hogy később se vehessék vissza.
A hatodik fejezetben számtalan módját bemutatom annak, ahogy az ÉÉ szülők és más ÉÉ személyek aláássák az önbizalmunkat. Kigúnyolják a gondolatainkat és az érzéseinket, vagyis a belső életünket támadják, amivel elérik, hogy ne bízzunk az ösztöneinkben. Ebben a fejezetben megtanulunk továbbra is bizalommal lenni a belső tapasztalásunk iránt, és ezzel ellenállni a megszégyenítésünkre tett kísérleteknek.
Miután megértettük az ÉÉ személyek tetteinek mozgatórugóit, a könyv második részében a személyiségünk erősítésére összpontosítunk. Fejlesztjük magunkat, hogy vissza tudjuk fordítani az ÉÉ szülők által okozott károkat.
A hetedik fejezetet a belső világunknak szentelem, hogy stabil kapcsolatot tarthassunk fenn önmagunkkal. Ha hűek vagyunk a legbensőbb énünkhöz, bízni fogunk magunkban, és elhisszük, hogy arra van szükségünk, amit az érzéseink sugallnak.
A nyolcadik fejezetben elmondom, miként tisztíthatjuk meg elménket az ÉÉ szülők hatásától, hogy jusson benne hely a saját gondolatainknak. Leszámolunk azzal, hogy állandóan kételkedünk önmagunkban, mert ezt is csak a kritikus ÉÉ szülők váltják ki belőlünk, ők ugyanis nem tűrnek meg olyan véleményt, amely nem egyezik az övékkel. Amint a gondolkodásunkból száműztük a zűrzavart, a kényszeres szorongástól és a folyamatos önkritikától is megszabadulunk.
A kilencedik fejezetben az énképünket frissítjük és szélesítjük. ÉÉ szüleink aligha szorgalmazták, hogy pontos, megbízható énképet alakítsunk ki, sokkal valószínűbb, hogy behódolásra szoktattak minket, ezért mások igényeit és érzéseit fontosabbnak tartjuk, mint a sajátjainkat. Most megszabadulunk a rajtunk ragadt torz, idejétmúlt énképtől, és végre szemellenző nélkül tudjuk értékelni, mi mindennel járulunk hozzá a világ dolgaihoz.
Az utolsó fejezetben összegezzük mindazt, amit addig megtanultunk. Felülvizsgáljuk az ÉÉ személlyel kötött hallgatólagos egyezségünk titkos szabályait, és meglátjuk, nem akarjuk-e inkább egyenlő alapokra helyezni a kapcsolatunkat. Gyógyulásunk végső célja az, hogy a belső énünkkel harmonikus, meghitt viszonyba kerüljünk. Az ÉÉ személyekkel való kapcsolatunkból is megpróbáljuk kihozni a legtöbbet, méghozzá úgy, hogy közben ne kelljen feladnunk az integritásunkat, és nekik se tegyünk szemrehányást.
Végül, az epilógusban az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekeinek jogait gyűjtöttem csokorba. Ezekben a jogokban a könyv főbb gondolatai kristályosodnak ki, és bármikor elővethetjük őket, ha iránymutatásra van szükségünk.
Remélem, a könyv elolvasása után sokan érzik majd úgy, hogy jobban értik magukat és a környezetüket. A szüleink nemcsak életet, hanem szeretetet is adtak nekünk, de csak annyit és úgy, amennyi és ahogyan telt tőlük. Ezt tisztelettel elismerhetjük, de nem engedhetjük meg, hogy ők uralkodjanak az érzelmi jóllétünk fölött. Küldetésünk mostantól az önfejlesztés legyen: igyekezzünk önmagunkkal és másokkal a legteljesebb harmóniában élni. Legszebb álmom válna valóra, ha az útkeresés során ez a kötet hasznosnak bizonyulna.