Érzelmileg éretlen (ÉÉ) szülővel élni frusztráló és csüggesztő élmény. Nehéz kapcsolatban lenni azzal, aki tiszteletet és különleges bánásmódot vár el, ugyanakkor nemcsak uralkodni próbál a gyermekén, hanem el is utasítja.
Az ÉÉ szülő nem elégíti ki a gyerek érzelmi igényeit. Nem vágyik arra az érzelmi intimitásra, amely lehetővé teszi, hogy két ember mélyen megismerje és megértse egymást. A legmélyebb érzelmek kölcsönös megosztása révén kielégítő, mély kötődés jön létre a résztvevők között, akik fontossá válnak egymás számára, csakhogy ez nem kellemes az ÉÉ szülő számára.
Néha úgy tűnik, mintha feltámadna bennük a vágy az igazi kapcsolat iránt, és ilyenkor megpróbálunk közel kerülni hozzájuk, de sajnos minél jobban nyújtózkodunk utánuk, annál messzebbre húzódnak. Mintha tánc közben a párunk a mi közeledésünkkel tökéletes összhangban távolodna tőlünk. A figyelmet kikövetelik maguknak, a bensőségességet viszont elutasítják, az így kialakuló se veled, se nélküled kapcsolatban pedig hiányérzetünk támad, és érzelmileg magányosnak érezzük magunkat. Fontos számunkra a szülőnk, de nem tudunk olyan közel férkőzni hozzá, hogy igazi kapcsolat jöjjön létre köztünk.
Ám amint megértjük őket, tapasztalataink tökéletesen értelmet nyernek – csakúgy, mint érzelmi magányosságunk. Attól kezdve máshogy viszonyulunk a szüleinkhez – illetve bárkihez, aki érzelmileg éretlen –, felszabadulunk az érzelmi kényszerítés alól, és mivel már tudjuk, mit várhatunk el tőlük, és mit nem, megnyílik az út egy őszintébb kapcsolat felé.
Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk meg, milyen a közeli kapcsolat az olyan szülőkkel, akik nem sokat tudnak nyújtani az érzelmek terén. Bepillantunk érzelmileg éretlen kapcsolatrendszerükbe, amely a szeretetet helyettesíti náluk, és kiderül, miért lett ilyen az ÉÉ szülő.
E megismerési folyamat során hasznos lehet folyamatosan naplót vezetni. A könyv időről időre gyakorlatokkal segíti a megszerzett új ismeretek feldolgozását. Ha az önismeret útján haladva feljegyezzük gondolatainkat – remélhetőleg egy külön erre a célra rendszeresített, új naplóban –, azzal érzelmileg megerősítjük és igazoljuk magunkat; mindkettő létfontosságú, ÉÉ szüleink azonban fukarkodtak velük.
Az írás folyamata abban segít, hogy végre szavakba önthessük korábbi tapasztalatainkat, amelyeket addig nem tudtunk megfogalmazni és értelmezni. Jegyezzük föl, milyen érzelmek, emlékek és észrevételek törnek fel bennünk olvasás közben. Ezek a jegyzetek szólhatnak a szüleinkről vagy bármilyen ÉÉ személyről, akit ismerünk. Mindegyik bejegyzés után hagyjunk üresen néhány sort a későbbi kommentárok részére. Ennek szellemében most azt nézzük meg, hogy miért is vettük a kezünkbe ezt a könyvet.
Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, mi vonzott minket ebben a könyvben. A naplónkba – vagy egyelőre egy papírlap is megteszi – írjuk le, mi keltette föl az érdeklődésünket, amikor megláttuk a címet. Mit remélünk megtudni, és kiről? Milyen érzéssel tölt el minket ez a személy? Min szeretnénk változtatni a kapcsolatunkban ezzel a személlyel? Ha már nem él az illető, milyen kapcsolatra vágytunk volna vele?
Most vizsgáljuk meg, milyen egy ÉÉ szülővel vagy más ÉÉ személlyel kapcsolatban lenni, és milyen érzéseket vált ki belőlünk. Lehet, hogy most a felszínre kerülnek bizonyos régi problémák, ezért – mint minden önismereti folyamat során – forduljunk pszichoterapeutához, ha úgy érezzük, hogy segítségre vagy támogatásra van szükségünk.
Az ÉÉ szülők és más ÉÉ személyek jellegzetes interperszonális stílussal rendelkeznek. A következő tíz megállapítás jól leírja, mire számíthatunk tőlük egy kapcsolatban.
ÉÉ szülőkkel felnőni egyet jelent az érzelmi magányossággal. Hiába van fizikailag jelen a szülő, az érzelmek szintjén attól még érezhetjük magunkat egyedül. Hiába kötődünk hozzá, elvégre összetartozunk, ez egészen más, mint az érzelmi biztonságot nyújtó szülő-gyermek kapcsolat.
Az ÉÉ szülők szeretik megmondani a gyereküknek, hogy mit csináljon, az érzelmi táplálékkal azonban szűkmarkúan bánnak. Ha a gyerek beteg, az ÉÉ szülők esetleg gondosan ápolják, de megáll a tudományuk, ha lelki problémával vagy szerelmi bánattal fordul hozzá. Ebből eredően mesterkéltnek és sutának hat a viselkedésük, amikor egy zaklatott gyereket próbálnak vigasztalni.
Az ÉÉ szülő önmagával van elfoglalva, és nem sok empátia szorult belé, ezért a vele való interakciókat egyoldalúnak érezzük. Mintha tökéletesen belefeledkezne önmagába. Amikor megosztanánk vele valamit, ami számunkra fontos, ő elbeszél a fejünk fölött, témát vált, önmagáról kezd beszélni, vagy csak legyint arra, amit mondunk. Az ÉÉ szülők gyerekei gyakran többet tudnak a szülők problémáiról, mint a szülők az övéikről.
Elvárja a vigasztalást, amikor rossz a hangulata, ám fordított helyzetben nem hallgat meg minket, nem fordul felénk empátiával. Nem ül le velünk, hogy elsírhassuk neki a bánatunkat, hanem többnyire tessék-lássék megoldást javasol, odaveti, hogy nem kell aggódni, sőt, esetleg ingerülten reagál a zaklatottságunkra. Az az érzésünk támad, hogy nem nyitja meg előttünk a szívét, nem férkőzhetünk közel hozzá, és nem tud együttérzést, vigaszt nyújtani.
Az ÉÉ szülők ragaszkodnak hozzá, hogy ők álljanak az első helyen a sorban, és ők irányíthassanak. E cél érdekében mindaddig újra meg újra bevetik a megszégyenítést, a bűntudat- és félelemkeltést, amíg azt nem teszi a gyerek, amit ők akarnak. Ha mégsem engedelmeskedik, jön a vádaskodás és a harag.
Sokan manipulálásnak nevezik az érzelmi kényszerítés ezen fajtáit, de ez a szó véleményem szerint félrevezető. Ezeket a viselkedésformákat inkább a túlélés ösztöne vezérli. A szülő mindent megtesz, ami ahhoz szükséges, hogy az adott pillanatban az irányítása alatt tarthassa a környezetét, és védve érezze magát, mit sem törődve azzal, hogy milyen hatást gyakorol vele a gyerekére.
Mivel az ÉÉ szülők felszínes, énközpontú kapcsolatokat alakítanak ki, általában nem nagy élmény velük társalogni. Ragaszkodnak a biztonságosnak érzett témáikhoz, ezért hamar ellaposodik és önismétlővé válik a velük folytatott beszélgetés.
Az ő érdekeik okvetlenül elsőbbséget élveznek, mindenki másé csak az övéik után következhet. Kapcsolataikban a másik fél nem lehet egyenlő velük, és megkövetelik, hogy vakon engedelmeskedjen nekik.
Ha egy szülő nem szentel valódi figyelmet gyermeke érzelmi igényeinek, a gyerek elbizonytalanodik. Ha nem bízhat abban, hogy a szülő törődik vele, hogy szükség esetén a védelmére kel, akkor nagyobb eséllyel van kitéve a stressz, a szorongás és a depresszió ártalmainak. Ezek lehetnek a következményei annak, ha a gyerek egyáltalán nem veheti biztosra, hogy a szülő felfigyel az igényeire, vagy megóvja a túlságosan nagy érzelmi igénybevételtől.
Az ÉÉ szülők nem szeretik érzelmileg kiszolgáltatni magukat, még a gyerekeikkel sem mernek gyengéden viselkedni, nehogy sebezhetőnek lássák őket. Azért nem mutatják ki a szeretetüket, mert attól tartanak, hogy ezzel aláásnák szülői hatalmukat, meggyőződésük ugyanis, hogy a hatalmon kívül semmi mással nem rendelkeznek.
Jóllehet elrejtik bizonyos érzéseiket, a legkülönfélébb erőteljes érzelmek egész arzenálját mutatják meg, amikor a partnerükkel veszekednek, a gondjaikat panaszolják, kieresztik a gőzt, vagy éppen dührohamot kapnak a gyerekeik miatt. Feldúlt állapotban nem úgy néznek ki, mint akik a leghalványabb mértékben is tartanának attól, ami bennünk zajlik. Ilyenkor azonban csupán az érzelmi nyomást engedik ki magukból, ez pedig nem ugyanaz, mint nyitott szívvel állni az őszinte érzelmi kapcsolat elébe.
Ez az oka annak, hogy nehéz őket megnyugtatni. Mindenkivel tudatni akarják, mennyire ki vannak borulva, de közben mereven elutasítják azt a bensőséges kapcsolatot, amely vigasztalás közben kialakulna. Az elfogadási képesség alacsony foka (McCullough, 1997) akadályozza meg őket abban, hogy vigaszt merítsenek segítő szándékú próbálkozásainkból.
Az ÉÉ személyek, ahelyett hogy beszélnének az érzelmeikről, nem verbális módon, hanem érzelmi fertőzés (Hatfield, Rapson és Le, 2009) útján kommunikálnak, vagyis átlépik a határainkat, és minket is felbosszantanak. A családi rendszerekkel foglalkozó elméletben az egészséges határok hiányát érzelmi fúziónak (Bowen, 1985) nevezik, míg a strukturális családterápiában összemosódottság (Minuchin, 2005) a neve. Az ÉÉ családtagok e folyamat révén vonódnak be egymás érzelmeibe és lelki problémáiba.
A kisgyerekekhez hasonlóan az ÉÉ szülők sem mondják meg, hogy mi bajuk van, hanem arra várnak, hogy a többiek kitalálják. Zokon veszik, sőt megharagszanak, ha melléfogunk, mert arra számítanak, hogy tudni fogjuk. Ha erre tiltakozunk, hogy de hiszen nem árulták el, mit szeretnének, ez a válaszuk: „Ha igazán szeretnél, tudnád.” Elvárják, hogy folyamatosan rájuk legyünk hangolódva. A csecsemő vagy a kisgyerek részéről ez jogos igény, a szülő azonban nem várhat el ilyen intenzitású figyelmet a gyermekétől.
Az ÉÉ szülők nemigen értik a határok lényegét. A határ az ő szemükben egyenlő az elutasítással: „Nem tartasz elég fontosnak ahhoz, hogy szabad bejárást biztosíts az életedbe.” Ezért nem akarják elhinni, megint csak zokon veszik vagy megsértődnek, amikor arra kérjük őket, hogy tartsák tiszteletben a magánéletünket. Csak akkor biztosak a szeretetünkben, ha szó nélkül tűrjük, hogy bármikor ránk rontsanak. Domináns és kivételezett szerepeket keresnek maguknak, amelyekben nem kell tiszteletben tartaniuk mások határait.
Az ÉÉ szülők az egyéniségünket sem tisztelik. A családot és a szerepeket szentnek tekintik, és nem értik, miért vágyunk magánéletre és tőlük független egyéniségre. Miért ne lehetnénk olyanok, mint ők, miért ne gondolkodhatnánk úgy, ahogyan ők, miért ne vallhatnánk ugyanazokat a nézeteket és értékeket, amiket ők? Az ő gyerekük vagyunk, ennélfogva az ő tulajdonukat képezzük. Hiába vagyunk már magunk is felnőttek, elvárják, hogy továbbra is engedelmes gyermekük maradjunk, vagy – ha ragaszkodunk a külön életünkhöz – legalább fogadjuk meg a tanácsaikat.
Az érzelmi munka (Fraad, 2008) az az erőfeszítés, amellyel mások érzelmi igényeihez igazodunk. Az érzelmi munka lehet könnyű – például amikor udvariasak és kedvesek vagyunk –, de rettentő nehéz is, például, amikor a megfelelő hangot keressük a zavarodott kamasszal, aki maga sem tudja, mit akar. Az érzelmi munkához empátia szükséges, és józan ész, ismernünk kell az érintettek motivációit, és nagyjából sejtenünk kell, hogyan reagálnak majd a cselekedeteinkre.
Amikor egy kapcsolatban valami balul sül el, akkor van a legnagyobb szükség a kitartó és fáradhatatlan érzelmi munkára. Az egészséges, hosszan tartó kapcsolat fenntartásához elengedhetetlen, hogy tudjunk például bocsánatot kérni, kibékülni és jóvátenni a hibánkat. Mivel azonban az ÉÉ szülők nem veszik a fáradságot, hogy jobbá tegyenek egy kapcsolatot, ez a feladat mindig ránk hárul.
Kármentés vagy bocsánatkérés helyett az ÉÉ szülők gyakran csak tovább rontanak a helyzeten: másra vetítik a problémát, mást tartanak hibásnak, és nem vállalják a felelősséget a viselkedésükért. Ha az adott helyzetben könnyebb lenne egyszerűen elnézést kérni, az ÉÉ szülők akkor is csökönyösen kitartanak amellett, hogy mi csináltunk – vagy nem csináltunk – valamit, amivel megbántottuk őket. Ha lett volna annyi eszünk, hogy hallgatunk rájuk, nem állt volna elő ez a helyzet.
Minthogy az ÉÉ szülők önmaguk kiterjesztésének látnak minket, ügyet sem vetnek a gondolatainkból és érzelmeinkből összeálló belső világunkra. Jogot formálnak arra, hogy véleményt mondjanak az érzéseinkről, észszerűnek vagy éppen badarságnak minősítve azokat. Nem tisztelik az érzelmi autonómiánkat, az érzelmek szabadságához fűződő jogunkat.
Mivel szerintük nekünk is ugyanazt kell gondolnunk, amit nekik, döbbent szemrehányással reagálnak, ha nincs ínyükre valamelyik elképzelésünk. Bizonyos dolgokat még tulajdon elménk magányában sem gondolhatunk végig. („Eszedbe ne jusson!”) Gondolataink és érzéseink aszerint minősülnek jónak vagy rossznak, hogy ezek az ő számukra mennyire kellemesek vagy kellemetlenek.
Az érzelmileg éretlen emberek ritkán tudnak örülni mások boldogságának, és még a saját gyerekeik örömét is képesek elrontani. Ahelyett, hogy tapsolnának a gyerekük által elért eredményeknek, belerondítanak a sikerélményébe. Sőt, gyakran még az álmait is megpróbálják elvenni tőle, amikor például a felnőttélet legnyomasztóbb aspektusairól mesélnek neki.
Martin kamaszkorában például büszkén újságolta az apjának, hogy zenészként az első fellépésével ötven dollárt keresett. Az apja erre rögtön rávágta, hogy ennyi pénzből nem lehet eltartani egy családot. Hírből sem ismerte az empátiát, és egyáltalán nem értette, hogy érzelmi szempontból mi ennek a helyzetnek a lényege.
Aki pedig nem csupán érzelmileg éretlen, hanem szadista is, az nem éri be azzal, hogy tönkreteszi mások örömét. Ő kimondottan abban leli gyönyörűségét, ha fájdalmat okozhat, valakit megalázhat vagy erőszakkal korlátozhat. A szadizmus tulajdonképpen olyan eszköz, amellyel az erősebb és fontosabb személy szerepét ragadja magához. A szadista ÉÉ szülők élvezik, ha testi vagy lelki szenvedést okozhatnak a gyereküknek. A rendszeres fizikai bántalmazás kétségkívül szadizmusra utal, de gyakran az „ugratás” vagy a „viccelődés” mögött is rejtett szadizmus húzódhat meg.
Amikor például Emily bemutatta a vőlegényét a családjának, fizikailag bántalmazó apja azzal „viccelődött”, hogy a fiatalember csak egész nyugodtan dobja ki a lányát, ha túl nagy a szája. Emily anyja és lánytestvére sem akart kimaradni az „ugratásból”, és jókat nevettek Emily mélységes zavarán.
A szadista szülők szeretik tehetetlennek látni a gyereküket. Titokban élvezik gyötrelmét, amikor szélsőséges testi fenyítésben részesítik, sokáig nem szólnak hozzá, felfoghatatlanul hosszú ideig tartó büntetést rónak ki rá, vagy olyan helyzetbe hozzák, hogy csapdában érezze magát. Bruce-t például kiskorában ölbe vette az apja, erősen magához szorította, és nem eresztette el. Ha Bruce szabadulni próbált vagy sírva fakadt, az apja bezavarta a szobájába, és a derékszíjával elverte. Később bocsánatot kért tőle, de hozzátette, hogy Bruce magának kereste a bajt azzal, hogy olyan „rossz” volt.
A következő részben azt vizsgáljuk meg, hogyan befolyásolják környezetük érzelmeit és önértékelését az ÉÉ szülők, magatartásuk ugyanis azonnali tudattalan hatást gyakorol ránk. Viselkedésük attól függően tölt el minket jó vagy rossz érzéssel, hogy irányítani akarnak-e minket vagy inkább maguk mellé állítani.
Az érzelmileg éretlen emberek úgy viselkednek, hogy mások kötelességüknek érezzék, hogy boldoggá tegyék őket. Mindezt bonyolult, végtelenül finom jelzésekkel érik el, amelyek másokban a kívánt érzelmeket váltják ki. Ezt érzelmileg éretlen kapcsolatrendszernek nevezem.
Amikor érzelmileg éretlen kapcsolatrendszert érzékelünk, késztetést érzünk arra, hogy az illető érzelmi állapotának nagyobb figyelmet szenteljünk, mint a sajátunknak. Ennek a kapcsolatrendszernek a hatása alá kerülve az ÉÉ szülő érzelmi igényeire hangolódunk rá ahelyett, hogy arra hallgatnánk, amit az ösztöneink súgnak. Ellenállhatatlannak érezzük a kényszert, hogy bármi áron lecsillapítsuk az ÉÉ szülő háborgó kedélyét. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy az ő igényei és érzelmei fontosabbakká váltak számunkra, mint a saját érzelmi jóllétünk. Ez az egészségtelen törekvés akár a rögeszménkké is válhat, és ebben az esetben megtörtént az érzelmi azonosulás, melyről akkor beszélhetünk, ha állandóan a szülő érzelmi állapota áll a figyelmünk középpontjában.
Az érzelmileg éretlen kapcsolatrendszer normális jelenség az ember életének korai szakaszaiban, szükség van rá a csecsemő és gondozója között. A csecsemő akkor marad életben, akkor tud fejlődni, ha az őt szerető felnőttek ráhangolódnak az igényeire, és megnyugtatják, amikor csak szükséges. Egészséges szülőkben a csecsemő sírása olyan erős stresszhatást vált ki, hogy bármit megtennének gyermekük megnyugtatása érdekében. Ha a gyerek szenved, vele együtt szenvednek az érzékeny szülők is, és éppen úgy aggódnak az érzelmi állapota, mint a testi jólléte miatt (Ainsworth, Bell és Strayton, 1974; Schore, 2012). Csecsemő- és kisgyermekkorban létfontosságú szerepe van ennek az alapvető érzelmi támogatásnak.
Egészséges gyerekeknél az állandó figyelem és megnyugtatás iránti igény idővel csökken. Az érzelmileg éretlen emberek emocionális önszabályozása azonban nem fejlődött ki teljesen. Mivel érzelmeiket nem képesek kezelni, továbbra is másoktól várják, hogy haladéktalanul a segítségükre siessenek, ráadásul pontosan tudják is, mit tegyenek ezekkel az érzelmekkel. A kicsi gyerekekhez hasonlóan akkor tudják megtartani érzelmi stabilitásukat, ha kiapadhatatlan figyelemben részesülnek, mindig teljesítik a kívánságaikat és kizárólag pozitív visszajelzéseket kapnak. Csakhogy a kicsi gyerekektől eltérően ők nem fejlődnek ettől a rengeteg odafigyeléstől. Életük korai időszakában szerzett érzelmi sérüléseik és ki nem elégített érzelmi igényeik folytán olyan lelki védelmi mechanizmusok alakultak ki bennük, amelyek nem engedik kitörni őket ezekből a régi mintákból, bármennyi támogató figyelem irányul is rájuk.
Az érzelmi fertőzésnek olyan elementáris ereje van (Hatfield, Rapson és Le, 2009), hogy mire észbe kapunk, már be is szippantott minket ez az interperszonális rendszer. Ezért olyan fontos kezdettől fogva tisztában lennünk az ÉÉ személyek kapcsolódásának természetével, máskülönben nem tudjuk megvédeni a határainkat, az érzelmi önállóságunkat és az önbecsülésünket. Éberséggel és tájékozottsággal azonban elejét vehetjük annak, hogy ránk telepedjenek.
Úgy képzeljük el az érzelmileg éretlen kapcsolatrendszert, mintha varázslatot bocsátottak volna ránk, ezért most meg lennénk róla győződve, hogy a mi dolgunk biztosítani az ő boldogságukat. Úgyszintén a mi hibánk, ha dühösek vagy pocsék a hangulatuk, mintha nekünk kellett volna megakadályoznunk, hogy ez a helyzet kialakuljon.
Az érzelmileg éretlen emberek rosszkedve bekúszik az elménkbe, és ott központi helyet követel magának. Megszállottan azon töprengünk, miképpen javíthatnánk a dolgok állásán, és képtelenek vagyunk kiverni a fejünkből, amit az ÉÉ személyek mondtak vagy tettek. Álladóan ilyen kérdések ötlenek fel bennünk: Mit csináltam rosszul? Hogyan hozhatnám helyre? vagy Vajon elég annyi, amennyit tettem érte?
Ahogy minket is átjár az ő boldogtalanságuk, az az érzésünk támad, hogy nekünk kell megszüntetnünk ezt az áldatlan állapotot. Olyannyira berángattak minket a saját világukba, hogy az ő fájdalmuk a mi fájdalmunk lett. Azzal már nem is foglalkozunk, hogy mi mit érzünk, nekünk mire volna szükségünk. Amint átveszik fölöttünk az irányítást, problémáikat a sajátunknak érezzük.