Mindig is furcsának találtam a temetőket, a halottak lakhelyét, amire a halottaknak valójában nem volt szükségük. A halottaknak semmire nem volt szükségük. A sírok és a koporsók létezése egy megelevenedett talánynak tűnt. Mi az, ami a halottak számára készült, de az élők megnyugtatására szolgál? Egy selyemmel bélelt doboz. Az Everek1 mondtak efféléket, és habár nem állt szándékomban kapcsolatba kerülni velük, tiszteltem a szavaikban rejlő erőt.
Valószínűleg azért kedveltem a csöndes sírhalmokat, mert tele voltak fekete ürömmel.
Leguggoltam az egyik omladozó sírkő elé, beledugtam az ujjaimat a puha földbe, és gyökerestől kihúztam a sötétzöld növényt, gondosan ügyelve a leveleket borító, fehér szőrszálakra. Utána beletettem a csípőmön lógó, teletömött vászontáskába, felálltam, és tisztára töröltem a tenyerem a szűk nadrágomban. Az eladósorba került hölgyek többsége a szaténszoknyákat, a mély dekoltázst, a fodrokat és a csipkét részesítette előnyben, de velük ellentétben én nem voltam előkelő származású. Nincs semmi kifogásom a fűzők és szalagok ellen, de állandóan a földet túrtam, ezért fárasztó lett volna folyton lecserélni a szoknyákat, hogy elfogadható legyen a megjelenésem.
Ezenkívül azoknak a hölgyeknek elég jómódú volt a családjuk ahhoz, hogy délutánonként teázgassanak és pletykáljanak, én viszont nem voltam jómódú, és családom sem volt. Valószínűleg életem végéig a földet fogom túrni, és a saját síromat is én fogom megásni, de ezt egy cseppet sem bántam, mert képtelen lettem volna a willowfelli nemesekkel tölteni az időmet azért, hogy előnyös házasságot köthessek, ami majd „megment” a munkától.
Szívesebben dolgoztam meg mindenért, ahelyett, hogy egy férfi ízlésének igyekezzek megfelelni.
A temető mohos kőfala mellett nyírfák álltak, és egy darabig megpihentem az árnyékukban, mielőtt keresztülvágtam a virágos réten. A tavaszi levegőben a frissen mosott ruhák illata terjengett, mert a városlakók a tiszta égboltot kihasználva kiteregették a mosást. Vetettem egy pillantást a délutáni napra. A fivéreim néhány óra múlva haza fognak érni a közelben lévő bányákból, és mielőtt birtokba veszik a konyhát, el akartam készíteni néhány főzetet, hogy eladhassam őket holnap a piacon.
Miután megkerültem egy alacsony dombot, eljutottam a város peremén sorakozó, egyforma házakhoz. A gyöngyházszínű téglákhoz a szomszédos hegyből vájták ki a követ, a nyeregtetők pedig sötétzöldek voltak, mint a környező fák levelei. De Willowfellben a bejárati ajtók voltak a legjellegzetesebbek, amelyeket mindenki a saját ízlésének megfelelően dekorált ki. Shatterlendék ajtaja mozaikokból készült, és egy ölelkező párt ábrázolt. Lazlo és a férje egy kör alakú ajtót választott, amiben félhold alakú ablakok voltak, Hafterék ajtaját pedig fémkilincsek borították.
De a saját ajtónk volt a kedvencem, a kerete miatt, amit az apám készített, és minden egyes alkalommal megcsodáltam. Egy kőrisfa ágából faragta ki, indák és rózsák díszítették. Heteken keresztül tanulmányozta a virágokat, hogy a legapróbb részleteket is megfigyelhesse: a levelekben futó, vékony ereket, a szirmokon lévő gyűrődéseket, a bimbókat és a különböző méretű, hegyes tüskéket. Fényesre csiszolta az egészet, de nem festette le, mert számára a nyers fa is gyönyörű történetet képviselt. A szívembe belehasított a fájdalom, miközben megsimogattam a bronzkilincs mellett lévő szirmot. Minden alkalommal így üdvözöltem az apámat, amikor hazaértem. Az anyám mindig velem volt, és most is ösztönösen benyúltam a nadrágom zsebébe, és megtapogattam a hímzett bőrdarabot. Az anyám gyönyörűen hímezett, a maradék anyagokból pedig játékokat készített nekünk.
Évek teltek el a haláluk óta, mégis rettenetesen hiányoztak.
Miután bementem a konyhába, letettem a táskámat a göcsörtös és kopott asztalra, kivettem egy nehéz fazekat az alsó szekrényből, teletöltöttem vízzel, és meggyújtottam az öntöttvas tűzhelyet. Amikor a víz bugyborékolni kezdett, kontyba kötöttem fekete hajamat, hogy a tincsek ne tapadjanak a nyakamra.
Végül kinyitottam a táskámat, és miközben óvatosan áttúrtam az összegyűjtött gyógynövényeket, valami megcsillant a zöldek és barnák között. Először azt hittem, véletlenül összeszedtem egy aranyból készült érmét is, de ez kisebb volt, fémesebben ragyogott, és amikor közelebb hajoltam hozzá, megmozdult.
Egy aranyszínű bogár volt az. Elmosolyodtam, amikor végigszaladt az ujjaimon. A külső páncélja pereme áttetsző volt, és a két puha csápja remegett, miközben szemügyre vett. Lassan odamentem a nyitott ablakhoz, hogy ne ijesszem meg, és letettem a kezem az ablakpárkányra. Miután a bogár lemászott, kitárta a szárnyait, mintha el akart volna repülni, de végül meggondolta magát.
– Semmi baj – mormogtam. – Nem kell elkapkodni.
Abban a pillanatban valaki tétován bekopogtatott az ajtón.
– Itthon van, Ms. Brillwyn?
Ms.? Halkan kuncogni kezdtem. Az egyik gyerek áll az ajtó előtt, és abban reménykedik, hogy ha tisztelettudóan viselkedik, akkor beengedem. Csak huszonöt éves voltam, és nem érdekeltek a titulusok. Azok csak az idősebbeket érdekelték, vagy azokat, akik fontosabb szerepet akartak betölteni a csöndes városunkban. Nevetséges! Leporoltam a tenyerem, kimentem a folyosóra, és elhaladtam az emeleti hálószobák felé vezető lépcső mellett. Amikor kitártam az ajtót, megpillantottam a sápadt, cserepes ajkú Tomant, aki óvatosan vette a levegőt, és az egyik kezével eltakarta az orrát.
Felsóhajtottam, és nekidőltem az ajtófélfának.
– Már megint te vagy az?
Glaes elég nagy ország, de egyetlen lakója sem sérült meg olyan gyakran, mint ez a kölyök.
– Helló, Ms. Brillwyn! – nyöszörögte remegő hangon Toman.
Nyilvánvalóan attól félt, hogy le fogom szidni.
– Már ezerszer megmondtam, hogy szólíts Edirának. Mi történt?
– Könyökkel belevágtak az arcomba.
Gyorsan körbenéztem, és az előkert végében megpillantottam egy piszkos bőrlabdát, ami hűségesen várakozott a gazdájára. Toman bizonyára megint a testvéreivel játszott, és miután elfajultak a dolgok, eljött hozzám, mert nem akarta, hogy az anyja alaposan leteremtse.
Felsóhajtottam, és a konyha felé intettem.
– Rendben van. Gyere be!
– Köszönöm!
Toman bement a konyhába, és leült a konyhaasztal mellé, a szokásos helyére. Számtalanszor segítettem neki és a testvéreinek, és sohasem kértem fizetséget. Valószínűleg ezért bukkantak fel állandóan nálam. Mrs. Marlow rosszmájú nő, de nem akartam a gyerekeit megbüntetni a viselkedése miatt. Abban reménykedtem, hogy ők nem lesznek sznobok, de ha mégis, akkor az ő csípős megjegyzéseiket is figyelmen kívül fogom hagyni. Toman elé húztam egy széket, és leültem.
– Hadd nézzem!
A fiú barna szemét elfutották a fájdalom könnyei, és némi habozás után elvette a kezét az arca elől.
– Az anyád tudja?
– El fogod mondani neki? – kérdezte rémülten.
– Előbb-utóbb rá fog jönni.
Óvatosan a tenyerembe fogtam a fiú arcát, és szemügyre vettem az orrát, ami nyilvánvalóan el volt törve, mert be volt dagadva és lilulva, a csont furcsa szögben állt, Toman nehezen vette a levegőt, és az orrlyukaira rá volt száradva a vér. Hirtelen bizsergést éreztem a mellkasomban, ami elindult az ujjaim felé, és összepréseltem az ajkam, hogy felkészüljek az ereimet átjáró varázserőre.
És hirtelen felrémlett előttem az öcsém, Nohr, aki néhány évvel ezelőtt összezúzta a lábát a bányában. A másik öcsém, Noam szabadította ki a törmelék alól, de megrepedt a combcsontja. Már nem volt magánál, amikor Noam hazahozta, és üvölteni kezdett a folyosón.
Akkor nem jöhetett szóba más, csak a fonáljavítás. Ha nem gyógyítottam volna meg Nohrt, soha többé nem tudott volna dolgozni, sőt akár meg is halhatott volna. Könnyedén rácsatlakoztam az erőmre, végignéztem, ahogy az öcsém életfonalai kibomlanak, és megkerestem azokat az eltorzult szálakat, amelyek a lábában lévő sérüléshez csatlakoztak.
Végül összeszedtem minden erőmet, és összevarrtam őket.
Természetesen megfizettem érte, mert mindig megfizettem azért, ha használtam a varázserőmet. A saját életfonalamból kellett feláldoznom azért, hogy meggyógyíthassak valakit, vagy megjavíthassak egy életfonalat, és ezzel megrövidítettem a saját életemet. Ráadásul a betegség vagy sérülés jelei bizonyos mértékig rajtam is megmutatkoztak.
Nohr esetében izzó fájdalom hasított a combcsontomba, elfutották a szemem a könnyek. Zihálva kapkodtam a levegőt, a bőröm felforrósodott és csillogott a verejtéktől, és miután végeztem, én is elvesztettem az eszméletemet, miközben a varázserőm elhalványult.
Nem tudtam pontosan, hogy mennyi időt áldoztam fel az életemből azért, hogy meggyógyíthassam Nohr lábát. A fonáljavítók nem látják a saját életfonalaikat, de ennek nem tudtam az okát. A nagynéném is fonáljavító volt, és ő sem tudta, de azt gyanította, hogy az ár a gyógyítás mértékétől függ. A betegségek és az egyszerű törések talán néhány hétbe kerültek, de Nohr lábáért valószínűleg hónapokat áldoztam fel.
Azt nem mertem megkérdezni a nagynénémtől, hogy ő mennyit áldozott fel az életéből, amikor kigyógyította az anyámat abból a téli betegségből, ami makacsul rátelepedett a tüdejére. A városlakók messziről elkerültek minket, ha csak tehették, és nem nyilvánították ki az együttérzésüket. Akkoriban fiatal voltam, de emlékszem, hogy ránk sem néztek, mintha ez felmentette volna őket az alól, hogy elismerjék a fájdalmunkat.
Gyorsan visszatértem a jelenbe, Toman orrához. Az ő fonalait nem fogom megjavítani, mert ez a sérülés nem ért annyit. Ettől függetlenül az erőm felismerte, hogy szükség lenne rá, és az egész testemet átjárta a bizsergető forróság. Toman nem sejtette, hogy varázserővel rendelkezem, és ennek így is kellett maradnia.
– Rendbe tudod hozni, Edira? – dünnyögte.
– Talán nem kellene rendbe hoznom, és ez egy életre szóló lecke lenne a számodra. – Leeresztettem a kezem, babrálni kezdtem egy levendulaágat, hogy egy kis időt nyerjek, és a varázserőm lecsillapodjon. – Arról nem is beszélve, hogy a lányok kedvelik a durva arcvonásokat.
– Kérlek, Edira! – nyöszörögte Toman.
Belenézett a szemembe, azután a tekintete egy pillanatra elidőzött a hajamon. Elakadt a lélegzetem, és a legszívesebben a fülem mögé simítottam volna az arcomba lógó, fekete hajtincset. Egy héttel ezelőtt festettem be. Nem adtam át magam a kétségbeesésnek. Biztonságban voltam. A város lakói semmit sem sejtettek.
– Igen, rendbe tudom hozni.
– Fájni fog?
Ez a rémült nyöszörgés olyan volt, mint egy királyi parancs, aminek engedelmeskednem kell. Felsóhajtottam. Ha továbbra is ilyen önzetlenül segítek másokon, fel fog kopni az állam, de ez még mindig biztonságosabb volt a fonáljavításnál. Megtornáztattam a varázserőtől bizsergő ujjaimat. Ez az érzés csak akkor fog teljesen elmúlni, ha Toman rendbe jön, vagy nem lesz a közelemben.
– Csak egy kicsit fog fájni, Toman. Megígérem.
Felálltam, odamentem az egyik polchoz, és áttúrtam a saját kézírásommal felcímkézett üvegcséket és tégelyeket. Pár perc elteltével megtaláltam a gyógyító balzsamot és a zsibbasztó szérumot. Visszamentem Tomanhoz, egy határozott mozdulattal hátrahajtottam a fejét, és belecsöpögtettem az orrába a szérumot. A zsibbasztó azonnal hatni kezdett, a fiú tekintetéből eltűnt a fájdalom, az arcizmai elernyedtek, és megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Akkor most helyreteszem – mondtam, és leültem. – Készen állsz?
– Igen.
– Rendben van. Csukd be a szemed!
Vettem egy mély lélegzetet, és a háttérbe szorítottam a szagokat, a hangokat és a tűzhelyből áradó, ragacsos meleget. Kizárólag Toman orrára összpontosítottam. Az erőm megint életre kelt, és könyörgött nekem azért, hogy vegyem szemügyre a fiú elszakadt életfonalait, aztán varrjam össze őket, de ezt a késztetést is a háttérbe szorítottam, és a gyakorlati gyógyításra fókuszáltam.
Megint a tenyerembe fogtam Toman arcát, és rátettem a hüvelykujjaimat az orrára, és nyomni kezdtem. A szérum ellenére a fiú felnyögött a fájdalomtól, amikor helyretettem a csontot.
– Készen vagyunk.
Toman óvatosan megtapogatta az orrát.
– És hogy néz ki?
– Szerintem ugyanolyan jóképű vagy, mint régen – feleltem mosolyogva.
Toman zavartan elpirult.
– Köszönöm, Edira! Csodálatos vagy!
– Tudom. – Lecsavartam a gyógyító balzsamról a kupakot, és megmutattam Tomannak a sűrű krémet. – Ebből minden este kenj az orrodra, hogy gyorsabban meggyógyuljon. Néhány nap alatt rendbe fog jönni, de addig is vigyáznod kell rá, megértetted?
Rácsavartam a tégelyre a kupakot, és odaadtam Tomannak, aki vigyorogva bólintott.
– Megértettem – felelte, azután felpattant, és kiszaladt az ajtón.
Az előkert végében megtorpant, felkapta a labdát, és integetni kezdett búcsúzóul. Felsóhajtottam, miközben viszonoztam a gesztust. Az eszébe sem jutott, hogy lemossa az arcáról a vért.
Bárcsak én is ilyen gondtalan lennék! Megcsóváltam a fejem, és amikor a göndör hajtincs megsimogatta az arcomat, görcsbe rándult a gyomrom. Az ujjaim közé csippentettem, megdörzsöltem, és fekete lett a bőröm. El kellett készítenem a hajfestéket, hogy elrejthessem a holdfényszínű hajamat. Ha a városban pletykálni kezdtek volna az erőmről, az Everek bekopogtattak volna az ajtón, és ugyanúgy eltűntem volna, mint a nagynéném, akit a Fernglove-ok2 elraboltak, és valószínűleg azért halt meg, mert annyit gyógyított, hogy az összes életfonalát elhasználta.
Nyeltem egy nagyot, visszamentem a konyhába, és munkához láttam. Miközben elkészítettem a hajfestéket, elkészítettem a főzeteket is. Lecsupaszítottam a gallyakat, összemorzsoltam a leveleket, rendszeresen megkavartam a tűzhelyen fortyogó festéket, és a délutánból gyorsan este lett. Meggyújtottam a falon lógó olajlámpát, és a kihűlő, iszapos festék felszíne visszaverte a narancssárga fényt.
Felmentem a szobámba, felvettem a festékfoltos hálóingemet, és miután visszamentem a konyhába, óvatosan belemártottam a hajam a nyálkás, fekete masszába, gondosan ügyelve arra, hogy ne löttyenjen ki. Mivel az előző festés még nem kopott le, tudtam, hogy a hajam egy óra alatt be fogja szívni. Sohasem vártam meg, amíg teljesen lekopik, mert akkor egy napra be kellett volna zárkóznom a házba, hogy ne bukjak le. A nagynéném is ezt a módszert használta, és ő tanította meg nekem. Kevesen örökölték a családomban a fonáljavító képességet, ami valójában inkább átok volt, mint áldás, de elég sokan ahhoz, hogy továbbörökíthessenek néhány hasznos tanácsot.
A hajfestést például kifejezetten gyűlöltem, de inkább a fekete loknikat választottam a halál helyett, és szerencsére nem voltam annyira hiú, mint a korombeli lányok többsége.
Miután a fekete massza rátapadt a hajamra, megint kontyba kötöttem, és miután rászáradt, mint a tészta, folytattam a munkát. Amikor megszámoltam az üvegcséket és a tégelyeket, bosszúsan felnyögtem. Mivel annyi pénzt akartam keresni, hogy megvehessek egy hétre elegendő húst és lisztet, legalább még egy tucatnyi főzetet kellett elkészítenem. Nem akartam hozzányúlni a vésztartalékhoz. Miközben újra belevetettem magam a munkába, meghallottam a harangot, ami a műszak végét jelezte a bányászok számára.
Felkaptam a fejem, és kinéztem az ablakon. Az aranybogarat sehol nem láttam, de már felragyogtak az első csillagok. Noam és Nohr hamarosan haza fog érni, és szükségük lesz a konyhára, hogy elkészíthessék a vacsorát. Magukra vállalták a főzést azért, hogy ne kelljen állandóan a tűzhely mellett állnom.
Megkopogtattam az ujjaimmal a deszkákból készült pultot, és résnyire húztam a szemem, de a fivéreim még nem bukkantak fel a házunkhoz vezető ösvényen. Felsóhajtottam, és tisztára mostam azokat a lábasokat, amiket már nem használtam. Willowfellben két bánya van. Az egyikben zafírt bányásznak, a másikban gránátot. Azok, akik nem jómódú családból származnak, vagy nem elég iskolázottak, arra vannak ítélve, hogy a hűvös és nyirkos bányákban robotoljanak. A fivéreim is közéjük tartoztak. Azóta dolgoztak, mióta elég erősek lettek ahhoz, hogy felemeljék a csákányt. A munkájuk nehéz volt, és veszélyes.
Természetesen ha elég szerencsések lettek volna ahhoz, hogy rábukkanjanak egy everdrágakőre, örökre megváltozott volna az életünk.
Amikor a bejárati ajtó hangosan nekivágódott a falnak, felriadtam a gondolataimból, és vágtam egy grimaszt. Az apám előrelátó ember volt, és vastag, teherbíró ajtót készített.
– Nos, találtatok everdrágakövet? – kiáltottam.
Mindig ezzel a kérdéssel üdvözöltem a fivéreimet, amire mindig bosszús morgás vagy csönd volt a válasz.
Az Everek mohón vágytak azokra a ritka kövekre, és a születésem óta összesen két bányászra mosolygott rá a szerencse. A Fernglove-ok, vagyis azok az Everek, akik a város határában laknak, és a bányák tulajdonosai, mindkét alkalommal személyesen keresték fel a bányászokat, hogy megjutalmazzák őket. Glaesben minden nagyobb város közelében élnek Everek, akik a környék urai. A Fernglove család tagjai ritkán jártak be Willowfellbe, de amikor felbukkantak, mindenki megragadta a kínálkozó alkalmat arra, hogy körüludvarolja őket.
Engem leszámítva. Én nem kockáztathattam meg, hogy lebukom, főleg azért, mert azt gyanítottam, hogy ezek a halhatatlanok rabolták el a nagynénémet. Az utazó kereskedőknek köszönhetően az egész országban szárnyra kaptak az ezzel kapcsolatos pletykák. Az emberek többsége furcsaságként könyvelte el az ügyet, de nekem feltűnt, hogy a fonáljavítók csak az Everek által uralt területeken tűntek el.
– Edira! – kiáltotta Nohr, miközben Noammal egy elernyedt testet cipelve végigbotladoztak a folyosón, és végül ráfektették a fiatal férfit az elnyűtt kanapéra.
Odaszaladtam hozzájuk, és beletöröltem a kezem a foltos hálóingembe.
– Mi történt?
Noam és Nohr jelentőségteljes pillantást vetett egymásra. Ikertestvérek, és olyan egyformák, mint két tojás. Még nem értek férfivá, ezért a testük vékony volt, és kissé esetlen. Annak ellenére, hogy tizenhét évesek voltak, sok szenvedésen mentek keresztül.
– Ez Alec?
Nohr beletúrt a rövid, barna hajába, és fekete porfelhő szállt fel belőle.
– Igen.
– Egyszerűen összeesett – dünnyögte Noam.
Közelebb hajoltam Alechez, akit alig lehetett felismerni a verejtékes arcára tapadt kosz és korom miatt. Nyöszörögve vergődött a kanapén, és éreztem, hogy valami nincs rendjén vele. A varázserőm azonnal életre kelt. Forróság járta át a végtagjaimat, de nem láttam vérző sebeket, se törött csontokat. Visszaszaladtam a konyhába, benedvesítettem egy rongyot, és tisztára töröltem Alec arcát.
Amikor végre megpillantottam a bőrét, azonnal eldobtam a rongyot.
– Miért hoztátok ide? Elment az eszetek?
Alec arcát elborították a hólyagok, némelyik már ki is fakadt, és fekete penész és sárga genny folyt belőlük. Minden egyes hólyag pereme rothadt volt, és barna, mint télen a falevelek. A sebekből a lebomló hús savas szaga áradt. Visszanyeltem a hányingeremet.
– Mi nem… én nem… – dadogta Nohr, és elsápadt.
Elrángattam a kanapétól a fivéreimet, és alaposan megvizsgáltam őket. A tartós anyagból készült nadrágjuk épségben volt, és a szára gondosan be volt tűrve a bakancsuk alá. A hosszú ujjú ingük színét már nem lehetett felismerni a mocsoktól, de szerencsére az sem volt elszakadva, és a vastag bőrkesztyűjük sem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Ez a betegség a bányák környékén ütötte fel a fejét, de nem a levegőben terjedt. Ránéztem Alecre, és megpillantottam egy sebet az álla alatt. A borotválkozás nem a penge miatt volt kockázatos. A métely a legapróbb sebbe is belekúszott, és azonnal bekerült a véráramba.
– Nem tudtuk, hogy elkapta a mételyt – mondta Noam, és könnyek folytak végig a piszkos arcán. – Azt hittük, megsérült.
– Nem tudok segíteni rajta – dünnyögtem, de az öcsém megborzongott, mintha ráüvöltöttem volna.
– De tehetnél egy próbát.
Megráztam a fejem.
– Semmit sem tehetek. Erre a betegségre nincs gyógyszer.
– Akkor ne gyógyszert használj!
Noam lesütötte a szemét, és annak ellenére, hogy forróság áradt ki az ujjaimból, kirázott a hideg.
– Nem!
Vetettem egy pillantást a nyitott ablakra. Az alkonyi félhomály dacára a réten hangosan kiáltoztak a játszadozó gyerekek. Ha valaki meglátott volna…
Nohr azonnal mozgásba lendült. Becsukta az összes ablakot, és behúzta a függönyöket, mintha az lett volna az egyetlen probléma, hogy valaki meglát, miközben az erőmet használom. Természetesen nem akartam lebukni egy kíváncsi szomszéd miatt, aki azonnal felhívta volna a Fernglove-ok figyelmét a létezésemre, hogy a kegyeikbe férkőzzön.
A fivéreim azt is tudták, hogy mi az ára annak, ha a képességemet használom, mégis azt akarták, hogy tegyek egy próbát, áldozzak fel az életemből néhány évet valakiért, aki nem fogja megélni a reggelt.
– Ti is tudjátok, hogy ez nem csak arról szól, hogy megláthat valaki – sziszegtem dühösen.
Alec hirtelen felült a kanapén, és a tekintete a távolba révedt, azután elnevette magát. De ez nem egy kellemes, mélyről jövő hang volt, hanem eszelős. A ködös tudatából tört fel, és átitatta a betegség. Fennakadt a szeme, és amikor csattogtatni kezdte a fogát, ráharapott a nyelvére.
– Kérlek, Edira! – könyörgött Nohr. – Alec a barátunk.
– Én pedig a nővéretek vagyok! – csattantam fel, és nyeltem egy nagyot. – Kárt tennék magamban.
Alec a következő pillanatban remegni kezdett, fájdalmasan felüvöltött, és az ingét tépkedte.
Noam letérdelt mellé, de gondosan ügyelt arra, hogy ne érjen hozzá.
– Itt vagyunk, Alec.
Alec kétségbeesetten körbenézett, mintha megpróbált volna belekapaszkodni valamibe, ami valóságos. Ide-oda forgatta a fejét, végül a tekintete megakadt rajtam, és boldogan elvigyorodott.
– Látom őt. Tényleg látom. Ott áll, és mosolyog. Annabelle.
– A húgáról beszél – dünnyögte Nohr. – Tavaly halt meg, és rajta kívül nem volt senkije.
Tudtam, hogy Alec meg fog halni. Vetettem egy pillantást a behúzott függönyökre, amelyek elrejtettek minket a külvilág elől. Mivel Alecnek nincsenek rokonai, a fivéreimet leszámítva senkinek nem fog hiányozni, és senki sem fog kérdéseket feltenni vele kapcsolatban. Vettem egy mély lélegzetet, odamentem a kanapéhoz, és leguggoltam az öcsém mellé.
– Szia, Alec!
– Tűz áramlik ki az ujjaidból. Ezt hogy csinálod? Nem úgy nézel ki, mintha lángolnál. Közelebb jönnél hozzám? – Alec remegő hangja egy oktávval feljebb csúszott. Kezdte elveszíteni a kapcsolatot a valósággal. – Beszorultam egy gleccserbe, és jólesne egy kis meleg.
Megsimogattam a verejtékes homlokát, és közelebb húzódtam hozzá. A fivéreimmel ellentétben nekem nem kellett attól félnem, hogy elkapom a betegséget. Engem semmi nem tud megölni, saját magamon kívül.
– Kérlek, Edira! – könyörgött halkan Noam.
A szívem fájdalmasan összeszorult, és elbizonytalanodtam. Egyetlen fonáljavító sem tudta meggyógyítani a mételyt, és nem fogom megkockáztatni, hogy megrövidítem az életemet azzal, hogy beengedem Alec betegségét az ereimbe, legfőképpen azért, mert nem lett volna semmi értelme.
– Hallom a csontjaim recsegését – mondta Alec. – Belefúródnak a bőrömbe, mint a hatalmas szálkák, és ki kell eresztenem őket.
Elfutották a szemem a könnyek, mert a szüleimmel már átéltem ugyanezt. Tudtam, hogy mi lesz a vége, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a fivéreim kérését.
– Megkönnyítem a halálát. Mást nem tehetek.
Valószínűleg ezért is néhány fonállal fogok fizetni.
Amikor végre megengedtem a képességemnek, hogy a felszínre törjön, forróság járta át a testemet, és a szürke íriszem fehér fénnyel világítani kezdett, mint a telihold. Elhomályosult körülöttem a világ, és csak Alec kibomló életfonalait láttam. Világoszöldnek kellett volna lenniük, tele élettel és energiával, de a több száz, elszakadt fonál ernyedten lebegett az aurájában, és mindegyikből fekete szurok csöpögött. Azok a fonalak, amelyeket már teljesen elborított a szurok, úgy néztek ki, mint az elkorhadt faágak, és végül elporladtak.
Csak fájdalmat és a félelmet éreztem. Alec valódi énjét maga alá temette a hisztéria és a kétségbeesés, és én voltam az egyetlen, aki enyhíthetett a szenvedésén.
Nyeltem egy nagyot, és amikor kieresztettem a varázserőmet, fehér fény fonta körül a kezem. Elárasztottam vele az Alec haldokló fonalait elborító szurkot, de nem tudtam eltávolítani, és az elszakadt szálakat sem tudtam megjavítani. Ettől függetlenül Alec megkönnyebbülten felsóhajtott, és a teste már nem remegett olyan hevesen.
– Fonáljavító – mondta mosolyogva, miközben belenézett a szemembe.
– Igen.
– Nem is sejtettem.
Alec a plafonra szegezte a tekintetét, és halkan dúdolni kezdett. Hevesen vert a szívem, pedig tudtam, hogy csak percei vannak hátra, és magával fogja vinni a sírba a titkomat. Az arcán lévő hólyagok már elkezdtek gőzölögni, mert a métely megfőzte a húsát és a csontjait. De legalább már nem érezte a fájdalmat. Egy erőteljes lökéssel átküldtem az energiát a testébe, amelyet körülfont a holdfény. Alec lehunyta a szemét, remegve kifújta a levegőt, az életfonalai hirtelen mozdulatlanná dermedtek, és hamuvá váltak.
Elzártam az erőmet, lassan felálltam, és azonnal megszédültem. Máris éreztem a következményét annak, hogy megkönnyítettem Alec halálát. Meg sem próbáltam kigyógyítani a mételyből, de közel kerültem a betegségéhez, és segítettem rajta az erőmmel. És most szenvedni fogok. Kellemetlen ízű folyadék árasztotta el a nyelvemet, kibotladoztam az ajtón, és belehánytam a virágágyásba. Minden porcikám sajgott, mintha megrepedtek volna a csontjaim, bizsergett a bőröm, lángoltak a beleim, és a szemhéjam dörzsölte a szemem.
És ez pusztán azért történt, mert segítettem valakin. Ha megpróbáltam volna kigyógyítani Alecet a mételyből…
Beledugtam az ujjaimat a puha földbe, hogy megkapaszkodhassak valamiben. Kis idő elteltével Nohr kijött hozzám, átölelt, felkísért a szobámba, és befektetett az ágyba.
– Nohr – dünnyögtem rekedt hangon.
Leguggolt mellém, és megsimogatta az arcom.
– Nem lett volna szabad megkérnünk téged erre. Sajnálom, Edira.
Megráztam a fejem.
– Ne érjetek hozzá!
Az öcsém bólintott.
– Rendben van. Pihend ki magad!
Nem kellett kétszer mondania.