2.

Lüktető fejfájásra ébredtem. Egész éjjel mozdulatlanul feküdtem, és ettől még jobban sajogtak az izmaim. Elalvás előtt el kellett volna készíttetnem a fivéreimmel egy gyógyító főzetet, de nem voltam abban az állapotban, hogy levezényeljek egy ilyen bonyolult műveletet.

Legutóbb akkor használtam az erőmet, amikor rendbe hoztam Nohr lábát, előtte pedig a szüleimet próbáltam meggyógyítani. Egyszerre lettek betegek, és egy óra leforgása alatt mind a ketten meghaltak. Mindent elkövettem azért, hogy megmentsem őket, de végül csak annyit tehettem, hogy mellettük voltam, miközben haldokoltak. Hirtelen felkavarodott a gyomrom, de a háttérbe szorítottam ezt az emléket, mert senkinek sem segítettem azzal, hogy újra átéltem.

Felnyögtem, és amikor lelöktem magamról a takarót, a karom üvöltve tiltakozott a mozdulat ellen. A fájdalom ellenére nyújtózkodtam egyet, és abban a pillanatban egy reccsenést hallottam, és úgy éreztem, mintha valaki egy vésőt döfött volna a koponyámba. Megtapogattam a hajam, és rájöttem, hogy nem mostam le a festéket, ami a párnahuzatot is tönkretette. Nos, legalább beszívódott a festék. Lemosom, amint lehet, és kiöntöm valahová a fekete levet, ahol senki sem látja. Utána megfürdök, habár úgy éreztem, hogy képtelen lennék elkészíteni a fürdővizet. Letettem a lábam a hideg padlóra, vettem egy mély lélegzetet, és felálltam. Kissé megszédültem, de elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy kimenjek a piacra.

Noam és Nohr szorgalmasan tevékenykedett a konyhában, amikor beléptem. A gyógynövényeket összekötözték, és felakasztották száradni, a lábasokat és az edényeket pedig elmosták és elpakolták. A serpenyőben már sült a rántotta, a konyhaasztalon álló kancsóban pedig friss kávé illatozott.

Még sosem szerettem ennyire a fivéreimet, és ezt éppen közölni akartam velük, de hirtelen kirázott a hideg, és a kanapé felé fordultam. Arra számítottam, hogy Alec holtteste még mindig ott fog heverni, de tévedtem.

– Megmondtam, hogy ne nyúljatok hozzá – morogtam dühösen.

A fivéreim mozdulatlanná dermedtek, és jelentőségteljes pillantást vetettek egymásra.

– Kesztyűt viseltünk, és belecsavartuk néhány pokrócba – felelte Nohr.

– Óvatosak voltunk, és nem akartunk felébreszteni – tette hozzá Noam.

A szemük puffadt és vörös volt a sírástól, és megadóan felsóhajtottam. Őket is megviselte az, ami tegnap este történt, és ma már rengeteget dolgoztak. Lerogytam az egyik székre. Nohr azonnal lerakott elém egy bögrét, és töltött bele kávét.

– Ki kellene dobnunk a kanapét – dünnyögtem.

– De nem tudunk másikat venni! – tiltakozott Nohr.

– Nem vállalhatjuk azt a kockázatot, hogy megbetegedtek. – Ránéztem az elnyűtt bútordarabra, ami valószínűleg azóta ott állt, mióta a szüleim összeházasodtak, és beköltöztek ebbe a házba. Jó lett volna lecserélni, de azt valóban nem engedhettük meg magunknak. – Talán a kárpitot ki lehetne cserélni.

Megfújtam a kávét, és belekortyoltam, Noam pedig kiszedett egy adag rántottát egy tányérra, és lerakta elém.

– Lehet, hogy Mrs. Marlow megcsinálná néhány főzetért cserébe – mondta.

Feltűztem a villámra egy falat rántottát, bekaptam, és lassan megrágtam. Nohr közben vizet töltött az egyik hatalmas lábasba, és felrakta a tűzhelyre.

– Nos, tegnap helyreraktam a fia orrát, úgyhogy tartozik nekem.

A fivéreim végül csatlakoztak hozzám, és a serpenyőből ették meg a rántotta maradékát. Egy darabig csak a villájuk kaparászó hangja törte meg a csöndet. Mit is mondhattunk volna? Alec meghalt, és semmit sem tehettünk ez ellen.

– Mindjárt megmelegszik a fürdővized, és behozzuk neked a kádat – mondta végül Noam.

Zavartan kaparászta a villájával a serpenyőt, és bocsánatkérően nézett rám a hosszú szempillája alól. Önkéntelenül elmosolyodtam, és felálltam.

– Köszönöm. Hoznátok nekem egy kis vizet, hogy kimoshassam a hajamból a festéket?

Nohr azonnal felpattant, és kiszaladt a kertbe, én pedig elindultam a hátsó ajtó felé. A biztonság kedvéért kinéztem az ablakon, mielőtt kimentem, de senkit sem láttam a ház mögött magasodó fák között. A hajfestés nem számított tabunak, de kevesen hódoltak ennek a szokásnak, és nem akartam, hogy kellemetlen kérdésekkel bombázzanak.

Miután Nohr lerakta elém a vödör vizet, bement a házba. Vettem egy mély lélegzetet, hogy felkészüljek arra, hogy a víz hideg lesz, azután beledugtam a fejem, és a festék azonnal feketére festette. Később majd felrakok a hajamra egy pakolást, hogy visszanyerje a természetes fényét.

Mire visszamentem a konyhába, a fivéreim berakták a bádogkádat a tűzhely elé, és miután Nohr beleöntötte a forró vizet, különféle sókat szórtam bele a fájdalom ellen, és belecsepegtettem egy kis nyugtató hatású olajat is. Noam átölelt, és adott egy csókot a homlokomra.

– Vigyázzatok magatokra! – dünnyögtem.

– Te is vigyázz magadra, Edira, habár a piac szerencsére elég biztonságos hely! – felelte egy erőtlen mosoly kíséretében az öcsém.

Tudtam, hogy igyekszik megfeledkezni arról, ami tegnap este történt, hogy továbbléphessen, és fájdalmasan összeszorult a szívem. Odaintettem magunkhoz Nohrt, és őt is szorosan átöleltem. Bármit megtettem volna értük. Átvállaltam volna a gyászukat, és halálra dolgoztam volna magamat azért, hogy boldogok legyenek. Senkim nem volt rajtuk kívül, és ugyanúgy szükségük volt rám, ahogy nekem rájuk.

Miután kibontakoztunk az ölelésből, összeszedték a holmijukat, és elindultak dolgozni.

– Este találkozunk, Edira! – kiáltotta vissza Nohr az ajtóból.

Gyorsan levetkőztem, és beleültem a forró vízbe. Nem érdekelt, hogy perzseli a bőröm, mert le akartam égetni az ujjaimról a métely emlékét, ki akartam mosni a hajamból a penész és a pusztulás szagát, és ki akartam áztatni a körmöm alól a hajfestéket. Felnyögtem, és nyakig beleereszkedtem a vízbe. A legszívesebben órákig ültem volna a kádban, de nem késhettem el. Miután a sóknak köszönhetően az izomfájdalom elviselhetőbbé vált, kiszálltam a vízből, és felmentem a szobámba.

Igazság szerint jobban örültem volna, ha a fivéreim mentek volna be a városba, mert mindenki kedvelte őket. Nagylelkűek és jószívűek voltak, és a gyönyörű, csilingelő nevetésükkel másokat is felvidítottak. A helybeliek engem is elfogadtak, annak ellenére, hogy nem vettem részt a város életében. A szüleim halála után nekem kellett gondoskodnom a fivéreimről, ezért a barátaim fokozatosan elmaradoztak, és semmit sem tettem annak érdekében, hogy felmelegítsem a viszonyunkat. Ráadásul senkiben sem mertem megbízni azok után, hogy a város lakói értesítették a Fernglove-okat a nagynéném képességéről, és egy nappal később el is rabolták tőlünk. És mindez pusztán azért történt, mert Noam egyik barátja bekukucskált az ablakon, hogy kiderítse, itthon van-e az öcsém, és véletlenül meglátta a nagynénémet, aki éppen akkor próbálta kigyógyítani az anyámat a köhögésből.

Nem haragudtam arra a gyerekre, mert ő csupán annyit tett, hogy beszámolt a szüleinek egy furcsa és izgalmas esetről. A szüleit hibáztattam azért, mert a kapzsiság vezérelte őket, és bele sem gondoltak abba, hogy mi lesz a családunkkal, ha elveszítjük a nagynénémet.

De a helybéliek természetesen szerencsésnek tartották azokat, akik az Evereknek dolgoztak.

Bosszúsan felsóhajtottam, és miután befontam a fekete hajamat, lecsippentettem néhány fátyolvirágot az ablakban lévő cserépből, és azokat is beletűztem. Utána szénnel kihúztam a szemem, kifestettem a számat, és egy kis pirosítót kentem az arcomra. Végül belebújtam az alsóneműbe és a pamutharisnyába, és felvettem a fűzőt és azt a bordó, kétrészes ruhát, aminek a felső részét gyöngyök és hímzett virágok díszítették. A ruha az anyámé volt, és gyerekkoromban sokszor megcsodáltam, de miután megörököltem, mindig elfogott a szomorúság, amikor felvettem.

Megráztam a fejem, becsúsztattam a hímzett bőrdarabot a puha szoknya zsebébe, beledugtam a lábam a bokáig érő, magas sarkú, fűzős cipőbe, és lementem a földszintre. A konyha felé menet megtorpantam, és vetettem egy pillantást a kanapéra. A párnákon még mindig kirajzolódott Alec hosszú testének a körvonala. Nem ismertem őt túl jól, és hálát adtam a csillagoknak ezért.

Összepréseltem az ajkam, bementem a konyhába, és gyorsan bepakoltam a gyógyszereket a bőr utazótáskákba. Altatókat, emésztésjavítókat, stresszoldó olajakat és a leggyakoribb betegségek elleni szereket árultam, de a legnépszerűbb termék az a por volt, amelyet ételhez és italhoz lehetett keverni, és fokozta a nemi vágyat. A Performicum névre hallgatott. A különleges főzeteket is becsúsztattam az egyik táska titkos zsebébe, de azokra ritkán volt szükség. Néhányan méregnek nevezték őket, én viszont bosszú elleni orvosságnak. Szelídek voltak, de emlékezetesek.

Miután bekapcsoltam a rézcsatokat, felkaptam a táskákat, és elindultam az ajtó felé. Mivel a város szélén laktunk, a piac húsz percre volt gyalog, és csak harminc percem maradt, mielőtt meghúzzák a harangokat. A legjobb helyeket már valószínűleg elfoglalták. Ebben a kisvárosban csak a tanácstagok elég gazdagok ahhoz, hogy kocsijuk legyen, habár azok inkább díszes hintók, puha ülésekkel, és egy kocsis hajtja a lovakat. Többnyire csak akkor használják őket, amikor átmennek az egyik szomszédos városba.

Tudtam, hogy a fivéreimet a jó szándék vezérelte, de hamarabb fel kellett volna ébreszteniük. Ők nem kerestek annyit, mint én, ezért rám voltak utalva. Erősen megmarkoltam a táskák fogantyúját, miközben végighaladtam a Willowfell központjába vezető, házakkal szegélyezett, macskaköves úton. Olyan gyorsan lépdeltem, amennyire a terhem és a magas sarkú cipőm engedte, és megelőztem azokat, akik lassan sétáltak a főtér felé. Ott sorakoztak az üzletek, és természetesen ott állt a boltív is.

A boltív az összes üzletnél magasabb volt, de csak olyan széles, mint egy kétszárnyú ajtó. Az építmény a talajból kinőtt, egymásba csavarodott, csupasz ágakból állt össze, amelyek a legmagasabb ponton kifelé hajlottak, mint az agancsok. A madarak rendszeresen megtelepedtek rajtuk, de sohasem raktak bennük fészket. Ez egy átjáró volt, amit csak az Everek tudtak használni, ugyanis azoknak, akik varázserővel rendelkeztek, nem volt szükségük kocsira az utazáshoz.

Amikor kiértem a kör alakú főtérre, keresztülvágtam rajta, nagy ívben kikerülve a boltívet, és megpróbáltam szerezni magamnak egy helyet. Szívesebben túrtam volna a földet ahelyett, hogy a helybéli kereskedőkkel versenyezzek, főleg azért, mert az árusok többségének üzlete is volt a főtéren. Az asztalok kör alakban voltak elhelyezve a boltív körül, tökéletes sorokba rendezve.

A legjobb helyeket, vagyis azokat, amelyek a legközelebb voltak a boltívhez, természetesen már elfoglalták. Vetettem egy bosszús pillantást a napellenzős Milton Gyógyszertár elegáns kirakatára, miközben elfoglaltam az egyik asztalt a leghátsó sorban. Milton több helyet is elfoglalt a piacon, hogy minél többet adhasson el a gyatra minőségű gyógyszereiből, és az összes asztala a boltív közelében volt.

Ha pénzzé tettem volna a fonáljavító képességemet, sokkal többet kereshettem volna nála. És meg is haltam volna, de nem ez volt a lényeg.

Ennek ellenére sok városlakó az én gyógyszereimet kedvelte, de néha addig kóboroltak a boltív közelében lévő asztalok között, hogy elfogyott a pénzük, mire eljutottak hozzám. Az egyetlen üres asztal a Lysa Cukrászda mellett volt, és abban reménykedtem, hogy a sütemények illata hozzám is elcsalogatja a vásárlókat. Felraktam a táskákat a napsütéstől kifakult asztalra, és amikor kinyitottam a szájukat, az egymással szemben lévő fiókok lépcsőzetesen elrendeződtek. A legnépszerűbb gyógyszerek legfelül voltak, és a címkéjükre jól olvasható betűkkel volt ráírva a nevük.

Miközben megigazítottam az egyik üvegcsét, halk zúgást hallottam, és valami megcsillant a vállamra simuló hajfonatomon. Az aranybogár éppen az egyik fátyolvirágot tanulmányozta.

– Már megint itt vagy? – dünnyögtem, és finoman megböktem a mutatóujjammal. – Ugye veled találkoztam tegnap?

A bogár megrebegtette a szárnyait.

– Remélem, szerencsét hozol nekem! Szebben csillogsz, mint egy érme.

Azután megkondult a harang, és a bogár felrebbent. Egy darabig úgy körözött, mintha a harangszó miatt elvesztette volna az irányérzékét, de végül elindult a cukrászda felé, rátelepedett a borostyánra, és bebújt az egyik levél alá.

Az első óra gyorsan eltelt a törzsvásárlók miatt, akikkel barátságosan elbeszélgettem, és úgy tettem, mintha érdekeltek volna a legfrissebb pletykák. Néhányan csípős megjegyzést tettek a koromra és a bizonytalan anyagi helyzetemre, sőt arra is rákérdeztek, hogy miért nincsenek udvarlóim. Bosszúsan összepréseltem az ajkam, miközben azt ecsetelték, milyen sötét jövő vár rám.

Mrs. Marlow is felkeresett, hogy köszönetet mondjon Toman orráért, és beleegyezett abba, hogy ingyen áthúzza a kanapénkat, de miután elmondtam neki, mi történt vele, azt is kikötötte, hogy a métely miatt két héten keresztül ki kell szellőztetnünk a szabadban, és a tavalyi anyagok közül kell választanom. Mosolyt erőltettem az arcomra, és beleegyezően bólintottam. Mrs. Marlow az egyik tanácsos felesége volt, ezért a saját bevallása szerint csak hobbiból dolgozott. Egész nap hintóval kocsikázhatott volna a városban.

Mire Mrs. Marlow összeszedte a szoknyáit, és átment a következő asztalhoz, majdnem dél volt, és a vásárlóim megfogyatkoztak.

– Hát persze, hogy nem kerestem eleget! – dünnyögtem, miután megszámoltam az ezüstérméket.

Miért mentek volna úgy a dolgok, ahogy elterveztem? Megtornáztattam a vállamat. Elég furcsa foglalkozást űztem. Senkinek sem kívántam rosszat, de a beteg emberekből éltem. A lisztünk négy nappal ezelőtt elfogyott, és friss húsra lett volna szükségünk.

Két beteg emberrel bőven beértem volna.

– Edira! – kiáltotta Lysa, aki kilépett az üzletből egy ezüsttálcával, amelyen édességek sorakoztak, és amikor odaért hozzám, kinyújtotta felém. – Észrevettem, hogy ma nem hoztál magaddal ennivalót. Vegyél!

Azonnal megkordult a gyomrom, és elvettem a tálcáról egy gyümölcsös kosárkát.

– Köszönöm, Lysa. Hogy megy az üzlet?

– Jól. Az emberek imádják az édességeket.

Vagy képtelenek voltak ellenállni Lysa vonzerejének. Úgy repdestek körülötte, mint a molylepkék a gyertya körül, de ahelyett, hogy megégtek volna, csak felmelegedtek. Vagy talán azért kedvelték annyira, mert az apja tanácsos volt, és jó viszonyban volt a Fernglove-okkal. Senki sem akart ujjat húzni a családjával.

– Hogy vannak a szüleid?

– Ó, az apám még mindig rengeteget dolgozik. – Lysa a válla fölött hátralökte a szőke haját, és a zöld szeme vidáman megcsillant, miközben végighordozta a tekintetét a tömegen. – Akkor lennének a legboldogabbak, ha férjhez mennék.

Ettől függetlenül megvásárolták Lysának az üzlethelyiséget. Az összes tanácsos részesedést kapott a bányák nyereségéből, és ez meg is látszott. Lysa ápolt megjelenése, puha bőre és elegáns ruhája arról árulkodott, hogy semmiben sem szenved hiányt.

– Nos, hálás vagyok a süteményért – mondtam, miközben lesöpörtem a tenyeremről a morzsákat.

– Hogy vannak a fiúk? Hogy van Noam?

Nohrra nem kérdezett rá. Talán azért nem ment férjhez, mert Nohr nem viszonozta az érdeklődését, de erre ritkán nyílt volna alkalma, mert hét napból hatot a bányában töltött. És Lysa szülei természetesen sohasem egyeztek volna bele abba, hogy a lányuk egy bányász felesége legyen. Talán kitagadták volna az örökségéből, és elvették volna az üzletet. Lysa neve állt a cégtáblán, de az üzlet nem az övé volt. Valószínűleg őt is nekem kellett volna eltartanom addig, amíg Noammal nem tudtak volna megállni a saját lábukon.

Hálát adtam a csillagoknak azért, hogy az öcsém nem kedveli az édességeket.

– Jól vannak. Ők is rengeteget…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert hirtelen egy villámlásra emlékeztető reccsenés hasított a levegőbe. Az emberek azonnal elhallgattak, és a boltív felé fordultak. A varázslat csipkefátyla leomlott az agancsokról a macskakövekre, és úgy lebegett, mint a frissen mosott lepedők a szélben. Amikor megcsillant rajta a napfény, az emberek izgatottan dünnyögni kezdtek. A fátyol az Everek érkezését jelezte.

– Ajjaj! – morogtam halkan, miközben belekapaszkodtam az asztal szélébe, és résnyire húztam a szemem.

– Szerinted miért jönnek ide? – kérdezte Lysa.

– Talán össze akarják szedni a bevételt.

A bányák tulajdonosai a hónap végén szemügyre vették a hegy gyomrából kiásott drágaköveket. Mindig akkor érkeztek, amikor a főtér tele volt, egy nap alatt kifosztották az összes üzletet, és több pénzt költöttek, mint amennyit egy év alatt kerestem. Néha egy teát is megittak a városi tanácsosokkal, és sejtelmem sem volt, hogy közben miről beszélgettek, de nem is érdekelt.